Valld be, azért drukkoltál a premieren!
Öt perccel kezdés előtt Enikő összehívott bennünket egy szeánszra. Fogjátok meg egymás kezét, csukjátok be a szemeteket, nézzetek fel az égre, válasszatok ki egy csillagot ezt Ruttkai Évától tanulta, mondta közben , vegyétek le, és tegyétek a homlokotokra. Ne szóljatok egy szót sem, menjetek, készüljetek, repüljetek!
És tényleg repültetek.
Úgy érzem, hogy szeret engem a Jóisten. Mindig akkor találtak meg a szereplehetőségek, amikor azokat ki lehetett tenni a kirakatba. A Valami Amerika után megpróbáltuk ezt a népszerűséget valamennyire eladni a kereskedelmi tévében, de öt hónap után rájöttem, hogy a pénz elszáll, az égés megmarad. Előtte még odajött hozzám egy újságíró azzal, hogy most már lehet rólam írni. Abban az évben három filmben forgattam, azt hittem, az érdekli. De nem…
Ha nem mondanád, akkor is kitalálnám, hogy mi: Linda.
Arra gondoltam, amit Linda papája, Verebes István mondott: a fiatal magyar színésznek ma egyetlen adu ász van a kezében, az ismertsége. Főleg, ha ez szakmai sikerből táplálkozik. Be sem kerülhettem volna az újságokba, ha nem vagyok a pályán, és nem játszom jó produkciókban. Miért ne írnának rólunk? Szeretjük egymást. Inkább Lindát zavarja, hogy bármilyen szerepet játszott, mindig Verebes István lánya volt, most meg nem akar Pindroch Csaba babája lenni.
Tudtad, hogy kinek a lánya?
Megláttam egy formás feneket tánc közben, az Új Színházban. Kit érdekelt, hogy kinek a lánya? Csak azt éreztem, hogy mellette a helyem. Azelőtt, ha nem volt bajom, kerestem magamnak. Talán a huszadik lehettem, aki kipróbálta az első balatoni jumpingot halálugrást kötélről , és majdnem ott is maradtam. Két hét múlva meghalt valaki, mert elszakadt a kötél. Ahogy beindult a pályám, komoly krízisen estem át. Ellopták az autómat, kijött a porckorongsérvem, depresszióba estem. Ha nincs mellettem Linda, ki tudja, hol lennék. Simán menekülhettem volna a piába, bármibe. Amikor az ember padlót fog, onnét már nehéz felállni. Nekem sikerült. Volt, aki megfogta a kezem. És ez a Linda volt, nem az apja. Sokat segített. Kiegyensúlyozottá tett, és boldoggá.
Jó fiú lett a rossz fiúból?
Múltkor mentem be a színházba kismotorral, mögöttem lepukkadt kocsiban kopasz, nagydarab pasik. Az egyik megjegyzést tett rám, erre hátraszóltam: Mi van, kisfiam? A pofa kiszállt, és szó nélkül benyomott az államba egy akkorát, hogy elterültem a földön. Tudtam, hogyan kellene visszaütni, mégsem tettem. Egy éve kezdtem kempózni, ahol épp a közelharc taktikáját tanítják, és nyáron kitüntetést is kaptam kamikázé-jelvényt , mert legyőztem önmagamat, és végigcsináltam az edzőtábort. Ha akkor leütöm a pasit, a többi szétveri az arcomat, premier előtt. Nem, tovább nem keresem a bajt. Kikerülöm. Az én dolgom más. Valaha papnak készültem, ebből annyi maradt, hogy a színházat nem kutyakomédiának tartom, hanem próféciának, tanításnak. Don Quijote a szerepálmom, de soha nem játszanám el. Amit képvisel, azt érzem a magaménak, csak én inkább Sancho Panza vagyok ebben a történetben.
Harminckét éves vagy. Meddig viseled még a kinőtt nadrágot?
Mindenki megmarad azon a szinten, ahol a legjobban érzi vagy érezte magát. Erről sokat beszélgetünk Harkányi Bandi bácsival, aki elárulta, hogy négy-öt éves szinten maradt. Én a tizenkét-tizennégy évesnél állapodtam meg. A szemtelenkedős, aki mindent jobban tud másoknál, és persze semmit sem tud a kamaszok szintjén. Jó találkozni olyan emberekkel, akik ezt nem titkolják el. Nem alakítanak ki magukról egy másik képet, nem bújnak védekezésből páncél mögé. Az egyik Tao-mese arról szól és ezt nem árt tudni , ha valaki túl sok páncélt vesz magára, akkor előbb-utóbb úgy jár, hogy belül nem marad semmi.
