nlc.hu
Aktuális
A kis piros cipõtõl a teljes életig – II. rész

A kis piros cipõtõl a teljes életig – II. rész





A szülőknek kell megváltozniuk

– Azonnal rendeltünk egy könyvet és kazettát is a módszerről – emlékszik vissza Barna. – Az intézet már több mint húsz éve működik, de a magyar szakemberek ezalatt még egy részletesebb leírást sem készítettek róla, mi is az angol nyelvű anyagokból tájékozódtunk. Felhívtam az intézetet, és szinte kikönyörögtem, hogy fogadjanak a soron következő tanfolyamukra, amelyre már betelt a létszám. Végül megkaptam a lehetőséget az egyhetes tanfolyamra, amelyen ötvenen vettünk részt a világ minden pontjáról: autista gyerekek szülei, és olyan terapeuták, akik fejlett nyugati országból érkeztek, ahol a társadalombiztosító fizeti ezt a kezelést az autistáknak.

Barna szerint az egész programnak csak néhány fontos alapelve van, s mind közül a leglényegesebb: a gyermek feltétel nélküli elfogadása.

– Ez egyszerűen hangzik, mégis nehéz – teszi hozzá. – Mert amikor a gyerek ordít, hisztizik, akkor az ember sokszor nem reagál megfelelően. Az autisták ráadásul számtalan olyan dolgot tesznek, amellyel idegesíthetik a környezetüket. Például órákon keresztül dobálnak, pörgetnek valamit, és ha a szülők próbálja rávenni őket, hogy hagyják abba, és tegyük fel, rajzoljanak, akkor a gyerek azt érezhetik, hogy szüleik olyasmit kívánnak tőlük, ami nekik nem jó. Hiszen nekik az a jó, ha órákon keresztül dobálják például a kis, piros cipőt, amint azt Botond is tette kezdetben. Nem beszélt, nem kommunikált, de ez nem azt jelentette, hogy baj lenne az értelmi képességeivel.

– Botond olyan volt, mintha saját, belső filmet nézett volna: nem figyelt senkire és semmire, nem is értette, amit mondtunk neki. Nem fogadta el az érintést, nem adott puszit, elhúzódott. Számára nem jelentettünk mást, mint akik az ételt adják – mondja Gabi.

Barna tehát hazaérkezett Amerikából, és az egész családot felkészítette, ezentúl hogyan reagáljanak – és hogyan ne! – Botond tetteire. Gabi is elkezdte tanulni a terápiát, amelyet egyébként – Barna szavaival – a gyerek „vezet”, tehát ő dönti el, mit szeretne. Eleinte a szülők együtt dobálták vele órákig a kis cipőt, és Botond, aki akkor már senkire sem nézett, felfigyelt a változásra: nem szóltak rá, hanem beálltak mellé játszani a szülei.

– Egyre többet nézett ránk, és ilyenkor megpróbáltunk mást is: meséltünk neki, rajzoltunk, ugráltunk, labdáztunk. Kezdett nyitottá válni, kijönni a saját, zárt világából. Szinte két nap után látszott a változás, és két hét után már jelentős fejlődést tapasztaltunk.

– Ehhez nekünk kellett teljesen megváltoznunk – mondja Gabi. – A módszer lényege, hogy másképp, elfogadóan kell reagálnod a világra, nem dühből, nem erőből, hanem türelmesen. Felül kell emelkedned a tehetetlenségeden, a sikertelenségeden, az önmagaddal szembeni türelmetlenségeden. Nem könnyű, de megéri.





„Talán egy nap kilép közénk”

– Dokumentáltuk, videóra vettük az elmúlt három évet, Botonddal a terápiát – meséli Barna. – Elmentem egy-két kongresszusra, és fölvetettem, hogy létezik egy ilyen lehetőség is, érdemes lenne megismertetni a magyar szülőkkel, hadd döntsék el ők, hogy mit szeretnének kipróbálni. Mert ha el is viszik a gyereket napi egy-két órás fejlesztő programra, hogyan kezelik őt a maradék huszonkét órában? Sajnos, nem volt igazán fogadókészség a javaslatomra. Szerintem jó lenne, ha fiatal, gyógypedagógiai végzettségű terapeuták ösztöndíjjal elvégezhetnének egy-egy ilyen tanfolyamot, azután pedig itthon megtanítanák a módszerre a jelentkező szülőket, persze állami támogatással. Körülbelül húszezer autistát tartanak nyilván Magyarországon, de bele sem merek gondolni, hány – nem diagnosztizált – autista tengeti a napjait valamilyen intézetben. A program csak egy esélyt adna, nem is mondom, hogy mindenki meggyógyulhatna vele, de legalább elérhetővé kellene tenni…
Gabi közben újra bemegy Botondhoz. A kisfiú, aki három évvel ezelőtt még tudomást sem vett a jelenlétéről, és ha meg akarta ölelni, ellökte őt, most szorosan átöleli, és puszit ad az arcára.
Barnáék azt mondják, nem kell lemondaniuk semmiről, legfeljebb a társasági programokról, a színházról és a moziról. Barna ügyvezető igazgatóként dolgozik egy utazási irodában, de szabadidejét mindig a családdal tölti. Amellett, hogy Botonddal napi nyolc-tíz órát is foglalkoznak saját, külön erre a célra kialakított szobájában, a többi gyerekre is jut idejük és energiájuk. Sőt, Gabi Botondnak nap mint nap külön készíti a diétás ételeket (az autistáknak ajánlatos kerülniük a glutént és a kazeint tartalmazó ételeket, ezért Botond erős diétán él, amellyel sikerült helyrehozni az emésztését, és elmulasztani az éjszakai alvászavarait). A kisfiú jelenleg egy budapesti iskola magántanulója.

– Ha nem tudtunk volna ezen az úton elindulni, biztos, hogy kikészülünk – mondja Barna. – Botond agresszív, dühöngő, hiperaktív autista gyerek volt, és ha nem kezdjük el a kezelést, tönkremehetett volna mindannyiunk élete. Most viszont érezzük, hogy jó úton járunk, haladunk. Jobb lett volna korábban elkezdeni a terápiát, de így is napról napra látjuk a fejlődést. Előbb-utóbb talán eljutunk oda, hogy Botond végleg kilépjen közénk a saját kis világából. Addig igyekszünk megteremteni mindent, hogy olyan világ, olyan környezet várja őt, ahová valóban érdemes kilépnie, ahonnan nem kell meghátrálnia.

(A módszerről, annak hazai ismertetéséről, esetleges bevezetéséről a későbbiekben megkérdezzük a magyar szakembereket, döntéshozókat is.)

Mi az autizmus?

Az autizmus szociális, kommunikációs kognitív készségek minőségi fejlődési zavara, amely az egész életen át tartó fogyatékos állapotot eredményezhet. Ez lehet igen súlyos, járulékos fogyatékosságokkal halmozott sérülés, illetve többé-kevésbé kompenzált (ritkán jól kompenzált) állapot. A súlyosan érintettek egész életen át teljes ellátásra, a jó képességűek egyénileg változó támogatásra szorulnak.

(Forrás: www.autizmus.hu)

Még egy autista a Kaufman családban

A cikkben említett Raun Kaufman húga – aki egyébként a Son-Rise program igazgatója – szívbetegsége miatt nem adhatott életet saját gyereknek, ezért férjével néhány éve örökbe fogadott egy csecsemőt. Az adoptált kislányról másfél éves korában kiderült, hogy autista. Elkezdték nála a Son-Rise terápiát, és a kislány hatéves korára meggyógyult, az egészségesekkel jár egy iskolába. Barna látott egy filmet, amelyben egy másik, autizmusból gyógyult kislány elmesélte, hogy jó volt autistának lenni, mert akkor elzárkózhatott a világtól, és biztonságban érezhette magát, de nem szeretné újra élni az autisták életét. „Egyszer elég volt” – mondta.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top