A kis piros cipõtõl a teljes életig

Eldöntötték, hogy egy speciális, amerikai terápiával meggyógyítják kisfiukat, Botondot. Hitet és reményt adott számukra az is, hogy maguk is láttak egykori, mára teljesen gyógyult autistákat. A házaspár három éve végzi Botonddal a terápiát, és a fiú ragyogóan fejlődik.

– Ég a gyertya, ég – énekli Tarnóczi Gabi, az anyuka, és egy égő gyertyával sétál körbe-körbe a terápiás szobában. Kilencéves kisfia, Botond a lángra szögezi tekintetét, és anyja mellett sétál. – Énekelj! – kéri, amikor Gabi egy pillanatra elhallgat.

Felcsúton vagyunk, Tarnócziék házában. A két nagy gyerek – a tizenkét éves Barnabás és a tízéves Bence – iskolában van, a négyéves Julcsi óvodában. Botonddal Gabi a szokásos napi „terápiát” végzi, de amikor meglát, int, és nem sokkal később felváltja őt egy pedagóguslány, aki szeretné megtanulni azt a módszert, amelynek Amerikában már sok autista gyermek köszönheti a gyógyulást.

„Talán fejleszthető…”

Botond tizenöt hónapos koráig teljesen olyan volt, mint a többi gyerek. Ekkortájt azonban megállt a beszédfejlődésben, semmire sem válaszolt, nem reagált a szüleire, a játékokra. A szülők tudták, hogy egy átlagos gyerek nem ilyen, hiszen akkor már volt két fiuk, és orvosokat, pszichológusokat, pszichiátereket kerestek fel a kisfiúval.

– Leírták, hogy „bizarr” a viselkedése, de diagnózist nem adtak – meséli Gabi. – Később megtudtuk, hogy általában az autista gyerekeket minősítik így, ám csak ötéves korában mondták meg, mi a baj. Persze mi már sejtettük, de még reménykedtünk.

– Akkorra már teljesen elmerült magában, kivonult a világból, nem kommunikált, csak egész nap rohangált, artikulálatlanul kiabált, és ha feszült volt, a fejét a falba verte, a kezébe vagy belénk harapott – teszi hozzá a férj, Barna. – Próbáltuk óvodába, különböző terápiákra vinni, de nem jártunk sikerrel, ráadásul nemcsak az óvodában nem tudták feldolgozni, kezelni a furcsaságait, hanem mi sem, hiszen senki sem mondta el, mit kellene tennünk. Amikor kiderült, hogy Botond autista, akkor mindenki azt mondta, picit talán fejleszthető, de meggyógyulni sosem fog. Az autistákat kezelő központban egyéni fejlesztést javasoltak Botondnak, ám ez mindössze abból állt, hogy megkaptuk egy szakember nevét. Egy héten háromszor egy-egy órán keresztül foglalkozott vele, de éreztük, hogy nem ez a járható út, mert semmiféle javulást nem láttunk. Mi szerettük volna, ha „kijön” a saját világából hozzánk, és hinni akartuk, hogy van erre remény.

A szülők azonban csupa olyan szakkönyvvel, irodalommal találkoztak, amelyek szerint az autizmus „börtön, amelyből nem lehet kiszabadulni”. Ők nem akartak azonosulni ezzel a felfogással. Barna ekkortájt találkozott egy alapítványnál valakivel, aki mesélt neki egy amerikai módszerről, amellyel sikeresen kezelnek autistákat, és adott neki egy filmet. Ez hozta vissza Tarnócziéknak a reményt. A huszonöt évvel ezelőtt játszódó film ugyanis hasonló kálváriát végigjárt családról szólt: a harmadik fiúgyerek másfél éves korában kezdett „furcsán” viselkedni, s kiderült róla, hogy autista. A szülők saját maguk fejlesztettek ki egy módszert – Son-Rise-nak nevezték el –, s ezzel néhány év alatt meggyógyították a fiukat. A Son-Rise Alapítványt ma már Amerikai Autizmus Kutató Központnak nevezik, s egyik vezetője a film főszereplője, az egykori autista kisfiú, Raun Kaufman.

» Itt olvasható a cikk II. része!