A dalnak íze, illata is van

Sebestyén Márta

Szép, személyes levélben üzent, ezt a levelet Márti ugyanott őrzi, ahol egy komáromi diáklány kis cédulára írt köszönő sorait. Mert a zene mindenkié…


– Amikor legutóbb találkoztunk, elmesélted, mennyire makacs gyerek voltál. Tudod, amikor tintaceruzával satíroztad feketére a fogaidat, úgy indultál fényképezkedni a Mosoly Albumába, mert nem akartál menni. Meg térdeltél egész éjjel…

– Ha azt éreztem, igazam van, akkor térdeltem inkább! Szegény apámmal sokszor összeakasztottuk a bajuszt ilyesmiken.

– Azt is ilyen rendíthetetlenül tudtad, hogy énekesnő leszel?

– Olyasmi, hogy állok a színpadon, szép ruhában, és énekelek, eszembe sem jutott. Viszont állandóan királykisasszonyokat rajzoltam, kalotaszegi vagy más népviseletben, piros, ráncos csizmában, ott pipiskedtek egy szénakazal tetején. Kezükben teáskannával, balettmozdulattal! Nem érdekelt más, csak az ének, a tánc, a rajz, a versek, a mesék. A zene! Hetedikes koromban második lettem egy országos rádiós zenei műveltségi versenyen, csudálatos zeneládát nyertem vele. A tetejét fel lehetett nyitni, abban volt a lemezjátszó! Gondolj bele, hogy hiába volt zenetanár az édesanyám, nekünk addig nem volt lemezjátszónk!

– Megőrizhető az az öröm, ahogyan gyerekként szeretted az éneket? Vagy a színpadon már a szereplés, az izgalom, a teljesítmény a fontos?

– Annak a régi örömnek a reinkarnációja. Ha elmondod ezt: Harap utca három alatt megnyílott a kutyatár… Ezt sem lehet búsan, rosszkedvűen mondani, csak úgy, hogy előbújik belőled az öröm, amit gyerekként éreztél, amikor mondták, amikor mondtad. Én csak olyat énekelek, amihez mély élmények kötnek. Megrendelésre semmit. Tudod: makacs vagyok…

Charles herceggel

– De ez már hivatás, munka, neked már énekelned kell.

– Az ének nem elvesz belőlem, hanem tölt. Helyes volt a kisebbik fiam, Szabolcs. Nemrég meghívtak minket a Várbarátok körébe. Ő is jött, bőgőzött, sikere volt. Tapsolták, simogatták, ő meg csak járkált lehajtott fejjel. Nem értettem, miért nem örül. „Jaj, Anya, mondta, én ezt most még nem értem… Örülök, csak nem értem…” Édes cicókám, még nem tudta feldolgozni, őt még ilyen nem érte. Azt megszokta, hogy Anyát dicsérik, puszilgatják, az rendben is van, de hogy őt! Mondtam neki, legyen rá büszke, hogy örömet szerzett olyan sok embernek.

– A nagyobbik fiad, Álmos is zenél?

– Ő csellózik, de nem szereplős alkat.

– Hogyan viselik, hogy az édesanyjukat ismerik?

– Megszokták. Bárhová megyünk, mondjuk, egy szállodába, a recepciós kérdezi: „Tudjátok, hogy az édesanyátok milyen szépen énekel?” „Tudjuk, tudjuk”, mondják. Nem bánják, érzik a szeretetet. Az, hogy keveset vagyok otthon, létező probléma. Ma már tudom, hogy azért nem szerették ők ezt a zenét, mert emiatt utaztam el mindig. Sokáig haragudtak rá, aztán csak megbocsátottak a zenének.





– Az édesanyád Kodály tanítványa volt. Az ő példája, hatása volt a mindent eldöntő?

– Csak a példa szerintem nem elég. Mert akkor miért nem lett énekes vagy zenész az öcsém vagy a húgom? Pedig ők is tanultak hangszeren, jártak kórusba, és mégsem. Bár, ha a példáról beszélünk, akkor a gyűjtésben például sokat számított, hogy annyit néztem csodálva az édesanyám füzeteit, amelyekbe leírta a dalokat. Mert ő még nem magnóval ment, csak leült az árokpartra, jegyezgetett, a vésztői cigányok meg nem értették, hogy a csodába tudja papírról azt a dalt úgy elénekelni, ahogy ők.

A teljes cikk a Nők Lapja április 6-án megjelenő, 14. számában olvasható.