Ahogy a gyereknek jó…

„Egészséges lesz a gyerekem? Mekkora lesz a fájdalom? Ki legyen az orvosom?” Ilyenkor harsan fel a barátnők és ismerősök tanácsadókórusa. (Ezt senki sem ússza meg…) Én a rám zúduló tanácsokból azokat is kihallottam, amelyek arra biztattak, hogy ússzam meg a fájdalmat teljesen! Például, szüljek „programozott császárral”! – mondja  Krisztina, a TV2 népszerű riportere.
Belgyógyász édesanyja a természetes szülésről beszélt a lányának, sebész édesapja kijelentette: olyan szülészorvos kell, akivel – ha minden rendben megy – nem is találkozol a szülőszobában, de ha baj van, akkor mindenképp kivarázsolja belőled a babát…

Ehhez képest Kriszta azzal állított be dr. Fülöp Tamáshoz, hogy szívesen szülne császárral.

– Arra gondoltam – magyarázza ma már mosolyogva tavalyi önmagán –, hogy ez jobb lesz a kisbabámnak (is). Tudod, mi volt a szerencsém? Hogy olyan orvoshoz kerültem, akinek volt hozzám bölcsessége, embersége, humorérzéke… Ez utóbbi nagyon fontos számomra! Nem mondom el, mit mondott a meglehetősen hosszú beszélgetésünkkor, inkább elmesélem, milyen gondolatok kavarogtak bennem az első találkozásunk után.

– Dehogy akarok császárral szülni! A szülőszobán majd minden úgy történik, ahogy a kisbabámnak jó! Ő fogja megmutatni, „kitalálni”, éreztetni, hogyan akar – tud – világra jönni. Nem döntök helyette! A gyerekem nem a birtokom… Ha minden megy normálisan, a maga útján, akkor úgy szülök, ahogy évezredek óta „szokás”… Ha komplikáció lép fel, akkor mellettem lesz egy kiváló orvos – és minden létező technika meg tudás, „ugrásra készen”! –, hogy segítsen rajtunk. Szóval csak akkor érdemes császármetszésre gondolni – mégiscsak műtét! –, ha nem tudom megszülni. Csak akkor!

Végül 2004. március 23-án természetes és szép volt minden. Egyrészt örömet szerzett, hogy nem „a tévés Bombera Kriszta” szült, hanem „a Géza és a Rozi lánya” (mindkét szülőm a Szent Imre Kórházban dolgozik), másrészt biztonságban éreztem magam. Tudtam: ha kérek fájdalomcsillapítást, akkor kapok. De mire végiggondoltam, hogy jó volna, már nem is kellett… Szóval a kisfiam irányított, éreztem, hogy neki mi a jó! Valamiféle alázat költözött belém a sorssal szemben… Ez sem árt! Persze nem ítélkezem mások felett, akik nem így éreztek ebben a helyzetben. Milyen jogon tenném? Nincs két egyforma ember, nincs két egyforma szülés. Vannak elhúzódó, komplikált esetek, olyankor mindent be kell vetni, hiszen a szenvedés nem cél!

Örülök, hogy nem hallgattam a császármetszésre buzdítókra, bár tudom, hogy jót akartak nekem. De most – Márkot nézve – örülök, hogy ő is megdolgozott a világrajöveteléért, hiszen egy kiváló pszichológus barátom szerint ez a „munka” a későbbi életére is jó hatással lesz. Visszakanyarodva a szülészorvosommal folytatott első beszélgetésre, ma – kicsit „megbölcsülve” – azt mondom, értem már, miért nézett rám felháborodva: „Kriszta, nem képzeli, hogy előre, a gyerek jelzése (beleegyezése) nélkül, „csak úgy” ki fogjuk őt vágni…?!”

A teljes cikk a 17. heti, március 27-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.