Egyedül vállalnék gyereket…

Zeng az ország: sok egészséges, fiatal, gyerekre vágyó nő nem talál társat. A korban hozzájuk illő férfiak nem akarják lekötni magukat, alig-alig létesítenek élettársi kapcsolatot, nem házasodnak –, a lányok szülnének, de hogyan? E helyzet aztán sokféle megoldási lehetőséget juttat az érintettek eszébe…

A lány csinos. Nem hiperdivatos csontkollekció, hanem igazi Nő. Telt alak, hosszú, szőkés haj, zöld szempár. Ám amikor megszólal, nyoma sincs a „szőkenőségnek”, nyugodt, őszinte, magabiztos. (Legalábbis tehetségesen tudja elhitetni a külvilággal, hogy magabiztos.) Harminchat éves korára képes volt létrehozni egy önálló – több alkalmazottal dolgozó – céget, jól hasznosítható diplomával rendelkezik, olvasott, nyelveket beszél. Nem véletlen, hogy a levele kézhez vétele után azonnal felhívom, és néhány nap múlva már egy kávézó teraszán ülünk. (Az újságíró-énem „hátradőlhet”, kérdezni sem kell.)

– Tisztában vagyok azzal, hogy egy gyereknek az a legjobb, ha anya és apa neveli együtt – szögezi le Mariann rögtön, az elején. – De meggyőződésem, hogy egy feszült légkörű, vitáktól hangos teljes családnál (de sok ilyesfélét ismerek!) igenis jobb, ha egyetlen – harmonikus – szülő neveli fel. Számomra jobb, ha akár apa nélkül is vállalok kisbabát, minthogy kimaradjon az életemből a szülés csodálatos élménye! Harminchét éves leszek – ketyeg a biológiai órám… , nem várok tovább a Királyfira… Ráadásul van anyagi erőm egy gyerek eltartásához, családi házban élek, családi közösségben. A földszinten laknak a szüleim – ők sem idősek –, az emeleten levő tágas lakás pedig az enyém. Amúgy évek óta készülök arra, hogy gyermekem lehessen. Nemcsak magamra, hanem a munkatársaimra is gondolva úgy szerveztem meg a cégemet, hogy távmunkában is tudunk dolgozni, rugalmas beosztásban. Két olyan kisgyermekes kolléganőm van (az egyik kettő, a másik három gyerekkel), akik élvezik e rendszer előnyeit. Nem gond a szoptatás-ovi-iskola-háztartás, sőt, az sem, ha egyik nap csak másfél órányi ideje van valamelyiküknek leülni a számítógép elé. Behozzák másnap!

– Mindez – „lefordítva” a te sorsodra – arról szól, hogy a leendő kisbabád nem törné ketté a karrieredet. Az előkészítő „munkálataidhoz” gratulálok! De azt valószínűleg te is érzed, hogy velem együtt sokan gondolnak arra, hogy mégiscsak jobb lenne mihamarabb rátalálnod a társadra, akivel együtt…

– Ez ügyben sem ülök a babérjaimon. Egy éve vagyok fenn az egyik legnagyobb netes társkereső oldalán, nem élek bezárkózva. Sok embert ismerek, nagy a baráti köröm, pörgök, de nem vagyok könnyű falat… Például a tudatosságom sok férfit elriaszt. Nemigen veszik észre, hogy én közben figyelek magamra – nem csak a külsőmre –, mert szeretnék minél jobb ember és nő lenni! Úgy próbálok helyt állni az üzleti életben, hogy ne váljak túl keménnyé vagy teljesítménykényszeres maximalistává, mint a férfi főnökök többsége, de ne legyek görcsös-pánikolós nagyon-nő sem! Nehéz! Persze, azt csak az égiek tudják, miért nem sikerül(t) eközben – magánemberként is – révbe érnem.

– Faggassuk az égieket?

– Nem akarom eljátszani neked, hogy azért kerültem e helyzetbe, mert korábban csak a tanulásnak és a munkának éltem. Nem! Tizenévesen kedveltem az „udvartartást”, nem voltam szent, de romlott sem. A gimnázium vége felé volt egy három évig, később egy öt évig tartó kapcsolatom. A párom szeretett, a családjaink ismerték egymást, együtt nyaraltunk, mégis vége lett. Ha egyszerűen fogalmazok, azt mondom, megcsalt. Ha a lényeget akarom megragadni, akkor azt mondom, hogy agyongyilkoltunk egymást a kisebbrendűségi problémáink miatt. Nem dolgoztunk közösen azon, hogy mindketten kilábaljunk e „betegségből”, inkább egyre mélyebbre „küzdöttük” egymást. Jó, hogy vége lett! Miért voltak kisebbrendűségi problémáim? Ma már tudom a választ.

A teljes cikk a 36. heti, szeptember 7-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.