Az intézmény neve: „Tarrmari”

Mindig gesztikulálnak, a szemük, a vonásaik szüntelen változásban… Nos, egy szépséges téli délutánon végignézhettem egy örökmozgó, fiatal(!) nő „életfilmjét”: meghatódtam, ámuldoztam, és határtalan derű költözött belém…

Talán nincs is olyan színházi ember az országban, aki ne ismerné „a Tarrmarit”. Negyvennyolc esztendeje súgó a Madách Színházban, és harminc éven át súgott – a színészkollégák szeretetétől övezve – a Magyar Televízióban készülő tévéjátékok szereplőinek (háromszázharmincnégy produkcióban). Nem maradt ki az életéből a Szegedi Szabadtéri Játékok és a Szentendrei Teátrum sem, ráadásul ma is rengeteget dolgozik: decemberben huszonegy, januárban tizennégy előadása volt… Miért titulálom Tarrmarinak? Mert az évek során így „összenőtt” a neve…

– Mutatok neked bizonyítékot! – kiáltja nevetve a barátságos, Dunára néző lakásában, majd a következő pillanatban kotorászni kezd egy óriási dobozban, közben beszélget Vacak Úrral, a legújabb macskabarátjával, aztán diadalmasan felmutat egy borítékot, amelyen címzés (ó, igen, kész röhej!): Tarrmari Mária…

Nevetés, temetés

Habos gesztenyepürét és kávét kapok, közben nem tudom, hogy azon ámuldozzam-e, hogy olyan emberrel beszélgethetek, aki jól ismerte az összes színészóriást – a Pécsi Sándortól kapott, gyönyörű karkötőjét fel is próbálom –, vagy azon, hogy a vendéglátóm egy huszonéves temperamentumával cikázik körülöttem.

– Mire gondolsz? – néz rám kutakodva, majd, amikor megmondom, hogy az életkorán töröm a fejem, gonoszka-nevetős fények villannak a szemében.
– No, mennyinek saccolsz?

– Hatvan körül? – felelem zavartan…

– Január 14-én voltam hetvenkettő – vágja ki büszkén, és csak nevet, egyre nevet a csodálkozó ábrázatomon. – De csöppet sem érdekel! Úgy élek, mintha negyven lennék. Munka, bemutatók, vacsorák, programok, barátok, a népes családom… Szegény Vacak Úr (a macska végtelenül pofátlan, a fotelkarfáról a nyakamba mászik, sebaj!), sokat van egyedül. Közben tisztában vagyok az évek múlásával, tehát gondoskodtam arról, hogy hová temessenek. Még a temetési meghívómat is megfogalmaztam!

Újabb rohanás a szomszéd szobába, némi kotorászás, majd lehuppan a kanapéra, és szépen felolvassa a saját halálhírét.

– Tele vagy életkedvvel, tíz-tizenöt évet letagadhatsz, a kollégáid szerint mindig barátságos és elegáns vagy, vígan élhetsz még bő húsz évig… Egy ilyen ember miért foglalkozik a halállal? – nyögöm zavartan, mert még senki sem olvasta fel nekem a temetési értesítőjét.

– Ha majd annyi idős leszel, mint én, akkor biztosan megértesz – feleli derűsen. – Amúgy, ha meghalok, az nem a vég, hanem egy új élet kezdete lesz! Az én erőm a hitemből táplálkozik… Nagyon szeretem Pannonhalmát – ha ott vagyok, hajnalban kelek, együtt imádkozom az apácákkal –, és végtelenül becsülöm Várszegi Asztrik főapátot. Tehát, amikor felfedeztem az apátság kertjében egy tizenkettedik századból származó kápolnát, hirtelen eszembe jutott: ha már ilyen jó nekem itt, akkor miért ne maradhatnék később is? A temetési értesítőt pedig azért fogalmaztam meg előre, hogy a fiaim nehogy elszúrjanak valamit – mondja, és megint nevet.

A teljes cikk a 8. heti, február 22-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.