„Kimûvelt” kismamák

Egyik interjúalanyomról is kiderült, hogy terhes. No persze nem a felvétel közben, hiszen az európai roma kisebbség jogairól szóló határozati javaslathoz nem kapcsolódott szorosan az illető képviselőnő családi állapotának változása… Több barátnőm is azzal hívott föl, hogy képzeljem el, mostanában mindenki babát vár. És valóban. A televízióban is sorra derült ki kolléganőimről, hogy anyai örömök elé néznek. Persze ezen talán nem is kell csodálkozni. Hiszen mind majdnem egyidősek vagyunk, és mindannyian „benne vagyunk a korban”. Vicces, néhány évtizeddel ezelőtt már lemondtak volna rólunk, mint leendő anyákról. Hiszen aki harmincévesen még nem szült, az talán már nem is fog. Vénlány marad, és öregkorában senki sem nyitja majd rá az ajtót. Én magam jól emlékszem még drága anyám harmincadik születésnapjára. Én hétéves voltam, az öcsém pedig néhány hónapos. Anyu a középiskola egyik kedvenc tanára volt, szinte egyidősnek nézett ki tanítványaival, mégis kétségbeesetten hajtogatta, hogy milyen öreg.

Ehhez képest nekem tavaly ilyenkor, éppen harmincévesen, meg sem fordult a fejemben, hogy 2006 elején babákról és mamákról írok majd a Nők Lapjában, miközben mellettem egy rám erőteljesen hasonlító három hónapos kis hölgy éppen a jobb kézfejét próbálja tövig gyömöszölni a szájába – egyelőre sikertelenül. Persze a hetvenes évek óta sok minden megváltozott. Én éppen egy évtizedes újságírói munka után mentem gyesre, az imént említett európai parlamenti képviselőnő maga mögött tudhat sokévnyi minisztériumi munkát és jó néhány határozati javaslatot; mtv-s kolléganőim is interjúk százait készítették el, mielőtt édesanyák lettek. Hogy ettől nekünk könnyebb vagy nehezebb, mint anyáinknak volt? Nem tudom. A különbség talán nem is abban keresendő, hogy ki, mennyi idősen és hány éves szakmai munka után lett édesanya. Még csak nem is abban, hogy az időzítés megfelel-e az éppen aktuális társadalmi elvárásoknak. Sokkal inkább a rendelkezésre álló információ mennyiségében és minőségében. Ha akarjuk, mi mindannyian sokkal „felkészültebb” kismamák lehetünk, mint a mostani nagymamák voltak akkoriban. A babavárás, születés és gyermeknevelés témaköre mára a könyvkiadók és internetes tartalomszolgáltatók kifogyhatatlan forrása. És – nem mellesleg – aranytojást tojó tyúkja. Aznap, amikor kiderült, hogy babát várok,

Alex és én fél napot töltöttünk Brüsszel legnagyobb könyvesboltjában a hosszú polcokon sorakozó, színes kiadványok között. Jó újságíróhoz méltó módon, a terhesség és gyerekszülés minden részletére kíváncsi voltam, a nemzetközi könyvkiadók pedig készséggel elégítették ki e kíváncsiságomat. Sikerült is egy kisebb vagyont otthagynunk az üzletben. Az igazi sokk azonban akkor ért, amikor a könyveket bújva egymásnak tökéletesen ellenmondó információk halmazának közepén találtam magam. „Etesd a gyereked, ha éhes, ne erőltess rá napirendet.” „A napi rutin kialakítása elengedhetetlenül fontos. Etesd a gyereked minden harmadik órában, ne előbb, ne később.” „Aludj egy ágyban a babával, ez segít az anya-gyermek kapcsolat elmélyítésében.” „Eszedbe se jusson a kisbabát odavenni a szülői ágyba, mert rászokik, aztán ki sem lehet majd vakarni onnan.” „Ha a baba sír, vedd föl, mert különben nagyon elkeseredik.” „Hagyd sírni a babát, különben sohasem tanulja meg, hogyan kell egyedül elaludni.” „Szoptatás után fejd le a maradék tejet.” „Ne fejj, mert aztán majd nem győzöd, annyi tejed lesz.” „Adj a babának forralt és lehűtött vizet, vagy babateát, ha szomjas.” „Anyatejen kívül ne adj neki semmit, mert nincs rá szüksége.” És akkor még nem is szóltam az interneten található, mérhetetlen mennyiségű jó tanácsról…

Orvosok, pszichológusok, kismamák, újságírók és egyáltalán mindenki, aki már egyszer is látott csecsemőt életében, ontja a jó tanácsokat. A kíváncsi kismama pedig csak olvas és olvas, közben pedig egyre inkább összezavarodik. Én odáig vetemedtem, hogy néhány könyvet még a kórházba is magammal vittem. Aztán hozzájuk sem nyúltam. A babával eltöltött első néhány hétben rájöttem, hogy könyvek, jó tanácsok, tuti tippek ide vagy oda, ha róla van szó, egyvalamire kell hallgatnom, és erre hallgatok azóta is: az ösztöneimre. Az ösztönök pedig a hetvenes években is ugyanúgy működtek, mint 2006 elején. Lehet, hogy még sincs anyáink és köztünk akkora különbség?

D. Tóth Kriszta sorozatának legfrissebb darabját elolvashatod a szerdán megjelenő Nők Lapjában!