Boldogság – másképp

Igaza volt a jó szándékú barátaimnak abban, hogy e cikk rengeteg levelet fog kiváltani, de az az óvó jóslatuk bizony nem vált be, miszerint az olvasók többsége majd felháborodik, és sérteget a témaválasztás miatt. Hiszen a rendületlenül ömlő levelek között alig-alig akad ítélkező. Most kezdjük egy ilyennel!

„És a gyerekek?”

Sokféle reakciót váltott ki belőlem az írás. Elfogadást, sajnálatot, együttérzést. Végre nem idegen szavakkal tűzdelt eszmefuttatást olvastam a leszbikusokról, inkább megismerhettem egy fiatalasszonyt, aki „más”… De amikor még egyszer beleolvastam, rájöttem, hogy ez a jó stílusban megírt cikk veszélyes és ártalmas: emberközelbe hozza a leszbikus édesanyát – megszeretteti velünk –, tehát népszerűsíti a homoszexualitást! Lehet, hogy sokan épp az olvasottak hatására keresgélnek majd társat a saját nemükben? Amúgy egy fontos témát gondosan került az anya: mi lesz a gyerekeivel? Ha homoszexuális szülők mellett nőnek fel, akkor a homoszexualitás a minta. Tehát maguk is azonos nemű társat keresnek majd. Kedves Ildikó, ezt valószínűleg nem gondolta végig, amikor kávézni hívta az édesanyát! (Remélem, egyetért velem abban, hogy a férfi-nő kapcsolat tekinthető normálisnak, amióta világ a világ…) Szerintem jobban tette volna, ha hallgat a barátaira, és más témát választ!
Egy gyerekeket szerető pedagógus

Sokszoros szenvedés

Boldog házasságban élek, gyönyörű a kicsi lányunk, nem vagyok érintett. Mégis köszönöm a cikket! Hiszen az egyik legeslegjobb barátnőm hasonló cipőben jár, ahogy az egyik legkedvesebb egyetemi tanárom is. Az életük tele van gubanccal, holott egyszerű is lehetne! A barátnőm és a kedvese – évek óta szeretik egymást – elhatározták, hogy kipakolnak a szüleiknek, aztán összeköltöznek. A „kedves” pár nappal ezelőtt beszélt az anyjával. És anyuka ezekben a percekben utazik fel vidékről szélsebesen, hogy megmentse a szégyentől a lányát… Én meg veszettül reménykedem, hogy anyuka Nők Lapja-előfizető, vagy ha nem, akkor vesz magának egy újságot a vonaton, és szembesül azzal, hogy a szexuálisan „mások” ugyanolyan emberek, mint mi. Vágyakkal, tervekkel, sokszoros szenvedésekkel. A másik történet a kedvenc tanárnőmé. Őt elhagyta az azonos nemű szerelme, aminek hatására egy irodalmi remekművet hozott létre – tele fajdalommal, öniróniával. Úgy sírtam rajta, mint a legnagyobb regényeken! E két kiváló nőről eszembe jut egy hasonlat: tegyük fel, hogy egy közösségben az a szabály, hogy akinek fél lába van, az szellemi fogyatékos is. De hogyan viszonyul önmagához egy olyan ember, aki féllábú és okos? Vagy letagadja, hogy féllábú (hogyan?), vagy szellemi fogyatékos szintre butítja magát. Nálunk az a szabály, hogy aki homoszexuális, az erkölcstelen, beteg és veszélyes a társadalomra. Így e lányok vagy erkölcstelennek/betegnek érzik magukat, és szégyenkeznek (a családjaik is „segítenek” ebben!), vagy megpróbálnak úgy élni, mint a többség. Közben azt sem hallgatom el, hogy édesapám nemrégiben írt alá egy nyilvános petíciót a családok védelmében a homoszexuálisok jogainak korlátozásáért… Mindennek fényében azt mondom, hogy nagyon sok ilyen hangvételű írásra lenne szükség ahhoz, hogy a többség tudomásul vegye: azok is emberek, akik másképp élnek, mint mi.
Mária





„Nem bánok semmit sem”

A cikk főszereplője: – Utólag úgy érzem, hogy érdemes volt őszintén beszélnem – nem bánok semmit sem! –, mert az írás hihetetlen reakciókat váltott ki a környezetemből, és a visszajelzések többsége pozitív volt. Sokan megkerestek a szerkesztőség közvetítésével, tehát új barátokat is szereztünk. Számunkra ez nagy öröm! Csak a családom nem vesz tudomást a cikkről, bár biztosan olvasták, láttam náluk az újságot. (Ez fáj, de nem megy minden egyszerre…). Szóval nagyon hálás vagyok: úgy mutattak be minket, hogy az olvasók nem ítélkeztek felettünk, inkább együtt éreztek velünk. És ez nem csak nekünk hasznos!


Önmagunk elfogadása

Dr. Belső Nóra pszichiáter: – A cikk kapcsán fontos elmondanom, hogy a homoszexualitás genetikailag meghatározott, tehát senki sem nevelődik „mássá”, hanem annak születik. Ezt a nyolcvanas évek kutatásai bizonyították be, és erre az időszakra tehető az is, hogy a homoszexualitást a pszichiátria már nem kezeli betegségként, inkább állapotnak tartja. Tehát egy olyan gyerek, akit azonos nemű szülők nevelnek, nem válik törvényszerűen homoszexuálissá. Persze a szülői minta mindenkire hat: e gyerekek valószínűleg elfogadóbbak lesznek a „mássággal” szemben, az is lehet, hogy könnyebben kipróbálnak majd homoszexuális kapcsolatot, de végül a nemi identitásuknak megfelelő párt fognak választani. Ahogy azok a homoszexuálisok, akik társadalom (a család) nyomására szabályos házasságot kötnek, előbb-utóbb kitörnek a kapcsolatból, aztán azonos nemű társsal élik le az életüket. Mindez általánosságban igaz, kivételek mindig lehetnek…

– Kipróbáltam több (tanult) ismerősömet: sokan nem tudták, hogy a homoszexualitás genetikailag meghatározott, de azt sűrűn emlegették, hogy a gyerekeket a felnőtt társadalom rontja meg. Szóba hozták a pornócsatornákat, a viszolygást keltő homoszexuális felvonulásokat…

– Nézd, én nem vágyom arra, hogy a csapból is a homoszexuálisok problémái csorogjanak, de arra igen, hogy időnként komolyan foglalkozzunk e témával. Mert az ilyesféle írások azzal szembesítik a társadalmat, hogy „a másoknak” végtelenül nehéz. Nemcsak azért, mert kőkemények az előítéletek (lásd: kirúgják őket a munkahelyükről, ha kiderül…), hanem azért is, mert meg kell küzdeniük önmagukkal. Göröngyös út vezet ahhoz, hogy olyannak fogadják el magukat, amilyenek. Pedig csak akkor lesznek képesek a belső harmóniára, ha tudomásul veszik a nemi identitásukat.

– Ezzel magyarázható, hogy sok ismert ember nem vállalja a „másságát”, inkább azon munkálkodik, hogy heteroszexuálisnak tartsa a világ?

– Hogyne! Félnek a világ ítéletétől. Sokan egész életükben mást játszanak, mint amik. Ez súlyos lelki sérüléseket okoz(hat)! A riportalanyodnak az a szerencséje, hogy – sok-sok szenvedés után – fiatalon kapcsolt: vállalta önmagát. És azzal, hogy elmondta neked, sokat tett azért, hogy a „normális” világ valamivel elfogadóbb, toleránsabb legyen.


A teljes cikk a 32. héten, augusztus 9-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.