„Öcsi, te nem gyûrsz le engem!”

– Tudod, mit szoktam mondani, amikor agresszíven támad ez a francos betegség? Öcsi, csak azért sem fogsz legyűrni engem! – jelenti ki mókás grimasszal beszélgetésünk elején. – Látom a szemeden, tetszik a mondat… – folytatja, majd felharsan a jól ismert nevetés. – Érzem, hogy ez lesz a cím! (Lám, nem hiába járt fél évig a Bálint György Újságíró Akadémia stúdiójába: „újságíróul” jár az agya…)

Tanulás és szőnyegszövés
Hét éve tanítok, de még egyetlen tanítványomat sem „énekeltem meg” – pedig akadt közöttük jó néhány különös egyéniség –, most mégis kivételt teszek. Hiszen még soha nem találkoztam olyan asszonnyal, akiből süt az életöröm, tele van tervvel-vággyal, közben egy iszonyatos kórral küzd. A Parkinsonnal… Az első jeleket már hat esztendővel ezelőtt, igen fiatalon érzékelte (pedig az ötvenöt év felettiek betegségének tartják!): nem tudott felkelni az ágyból, lába a földhöz tapadt, elviselhetetlen fájdalmat érzett a csontjaiban, a fejében, halálfélelem gyötörte, a világ zavarossá vált… Segítettek az orvosok, segített a kórház, de csodát a lányai tettek! Hirtelenjében olyan lett az akkor huszonegy éves Ada – Marcsi ma „faterként”, a család összetartójaként emlegeti a negyedéves jogászhallgatóvá érett, komoly lányát – és a 2000-ben tizenegy esztendős Patrícia, mintha ők lennének a szülők. Ápolták, gondozták, nyugtatták, ha kellett, agyonszerették, ha kellett, veszekedtek, és kirángatták az ágyából. Az édesanyjukról szólt az életük! Nekik meg a saját erejének köszönheti, hogy a betegség nem akadályozta meg abban, hogy 2005-ben (munka mellett) diplomát szerezzen. Aztán újságírást tanuljon… Aztán tudatosan fejlessze – „öcsit” legyűrendő… – a finommozgásait. Idén júliusban megtanult horgolni egy szobatársától Hévízen, legújabb vágya: a szőnyegszövés. (Természetesen jelentkezett már egy tanfolyamra, szövőszéket is szerzett.)

Őrnagy – dekoltázzsal
Marcsi nemcsak dekoratív, királynős külsejével, száznyolcvan centis magasságával, égővörös hajával ragyogott ki az osztályból – soha nem láttam farmerban, pólóban, mindig elegánsan, tökéletes frizurával érkezett –, hanem a foglalkozásával is. Ugyanis ő tizenkilenc éves kora óta katona! Ma már őrnagy. Láttak már őrnagyot, pszichológusokat megszégyenítő empátiával, fejlett humorérzékkel, ráadásul tűsarkúban, mély dekoltázzsal?

A pályaválasztás hátterében egy katona apa állt, aki olyan kemény kézzel vezényelte családját – feleségét és lányait –, mint a beosztottait. Nem volt mellébeszélés, halk megértés, eltussolás…
– Ügyetlenül lázadoztam apám ellen – mondja tárgyilagosan, míg kéjjel eszegeti a hatalmas habbal megkoronázott jegeskávét. – Hazudoztam, hetet-havat összehordtam, ha mondjuk egy fiú miatt később értem haza az előírtnál. Mire ő akkora pofont kent le, hogy a fal adta a másikat. Bizony, sok konfliktust okozott, hogy a fiúk korán észrevettek, udvaroltak… Az a furaság, hogy én nem élek együtt a második férjemmel sem, mégis szeretem a férfiakat. Igen, nagyon szeretem az életet meg a szerelmet! Nem tudok nélküle élni, ma is velem van…
– Nézegettem anyu régi fényképeit, komolyan mondom, gyönyörű volt! – jelenti ki Patrícia, Marcsi tizenhét éves lánya, aki elkísérte édesanyját a randevúnkra.
– Hallod, milyen kedves? Hogy csudába ne lennék boldog, ha ránézek! – nevet Marcsi (és egy pillanatra átvillan rajtam: képtelenség, hogy ez az életimádó nő beteg…)

– Hagyjuk még a szerelmet és a szépséget, hadd kérdezzek! – szólok közbe, mire ő bohóckodva tiszteleg: igenis, tanárnő…!

Ilyen körülmények között nehéz folytatnom, mégis visszakanyarodom a kérdésemhez, mert sehogy sem értem, hogyan választhatja valaki a kemény apa foglalkozását.

– Erős, határozott vagy. Édesapád mégis rád tudott parancsolni, hogy dolgozz a honvédségnél, és te rohantál?

– Végtelenül nagy a szülők hatalma, felelőssége – mondja komolyan (mintha nem is ő bohóckodott volna egy perccel ezelőtt). – Egyrészt apám keménysége arra sarkallt, hogy egészen más szülő legyek. Például ő soha nem dicsért, én meg naponta érzékeltetem a lányaimmal, hogy imádom őket, és lelkesen mesélem mindenkinek, hogy gyönyörűek. (Tényleg azok – a szerk.) Úgy gondolom, ha másképp nevelek, mint apám, akkor jól csinálom. Másrészt mégsem hatástalan az otthoni minta. Amikor közgazdasági érettségivel a zsebemben elhelyezkedtem egy magáncégnél, gyorsan rájöttem, hogy a fizetésem vicc. Aztán apám gúnyosan megkérdezte: „elvtársnő, nem akar egy kicsivel jobban keresni?”, mire én azonnal váltottam, és rövidesen térképészként dolgoztam a honvédségnél. Ma sem bánom. Megkeményedtem ebben a férfivilágban, szeretem a munkámban a rendet, a fegyelmet – bár a női érzékenységem megmaradt… –, és el tudom tartani a gyerekeimet. Ráadásul a férjeimet is a honvédségnek köszönhetem. Jó barátságban vagyok velük!

– De egyikkel sem élsz együtt.

Marcsi nevet.

– Valószínűleg alkalmatlan vagyok a házasságra. Felesleges részletezni, legyen elég annyi, hogy az első férjemtől el kellett válnom, mert kemény, uralkodásra termett ember volt, mint apám, a másodikkal – aki a Stefánia úti Tiszti Házban kért táncra – nem ment a távházasság. Tengizben dolgozott… De hálás vagyok mindkettőjüknek! Nekik köszönhetem a csodálatos lányaimat. Akikkel együtt élek (velünk lakik a nagylányom barátja is), forgalmas az otthonunk: dumás, hangos, olasz család vagyunk!

„Nem vagyok beteg!”
Most ugorjunk egy nagyot, és nézzük, mi történik az újságíró-iskolában idén tavasszal! Marcsi jól teljesít, a közösség kedveli a pikírt humorát, nem csinál titkot a betegségéből – egy megrázó írása épp erről szól –, felkészülten érkezik az órákra, és csak kevesen vesszük észre, hogy néha bekap egy tablettát. Aztán jön egy furcsa péntek délután, amikor ragyogva penderül elém.
– Megvizsgált egy orvos, és kategorikusan kijelentette, hogy ezzel a mozgással, külsővel, „beszélőkével” nem lehetek Parkinson-kóros! Eszerint hat éve kezelnek, miközben nem vagyok beteg? Őrület! Lehet, hogy a rosszulléteimet a munkámmal járó stressz okozta? Szóval most megvonta tőlem gyógyszert, és meglátjuk, mi lesz…
Megláttuk. Egy hét, két hét, Marcsi hiányzik. Közben rövid telefonok.
„Élek, megvagyok.”
„Szörnyű volt. Nem mozdult a lábam, halálfélelem, pokol…”
„Összeszedem magam, ha beledöglök is!”
„Megyek fodrászhoz, aztán dolgozni, és pénteken a suliba is!”
És jött, mosolygott, hozzászólt, teljesített! Az első órán még csöndesebb volt – csak azok vették észre, akik alaposabban ismerték –, aztán magára talált.

A teljes cikk a 37. héten, szeptember 13-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.