Aktuális

Igen, szereti a hasát

Leginkább egy homokban hempergõ fókához hasonlított a lányom. Ugye, nem haragszanak meg rám, ha ezt írom? Két kis lila cipõje az égnek állt, feje a homokozó peremén, hasa a homokban. És közben rendületlenül gyártotta a homokpogácsákat.

Még jó, hogy csak homokpogácsák voltak, ha igaziak lettek volna, biztosan fölfalja mindet egytől egyig… Gyermekem ugyanis másfél éves korára igazi haspók lett. Na jó, mindig is jó evő volt, talán azt a két-három hetet leszámítva, amikor ribizlin és mazsolán kívül semmit nem fogyasztott. Most 18 hónapos és 12 kiló 10 deka. Ha ezek a számok nem mondanak semmit, akkor talán képzeljenek el egy nagyon cuki, pelyhes fejű, mindig mosolygós, holdvilágarcú babát, akinek hurkás combjainál csak a nagy, kerek pocakja karakteresebb. Olyannyira, hogy nem tudok vele elmenni sehová anélkül, hogy egy kedves, általában idősödő hölgy meg ne jegyezné: „Jaj, de édes kislány! Látom, szereti a hasát, ugye?”





Igen, kedves asszonyom, Lola szereti a hasát. A mamája és a papája után talán a hasát szereti a legjobban. És amióta fölfedezte az ízeket, igazi ínyenc lett. Kedvence a genovai parmezános padlizsán és a mama spenótos-sonkás csirkéje. Na meg a Túró Rudi. Ha lehet, az 51 grammos, 11 centis óriás fajta. Távol álljon tőlem e hasábokon bárkinek reklámot csinálni, de aki kitalálta a piros pöttyös csomagolást, az megérdemelne egy aranyérmet a gyerekektől. Én még nem találkoztam olyan kiskorúval, aki ne ugrott volna ki a bevásárlókocsiból a vidám kis zacskó láttán. Még Lolánk is, aki pedig – Brüsszelben nem lévén rudiforgalmazó – majdnem másfél éves volt, amikor először találkozott vele. A múlt héten végigméltatlankodta a tejespult és a pénztár közötti cirka huszonöt méteres távot, amiért nem fogyaszthatta el ott és azonnal a zsákmányt. Igaz, azért a rudievésnek is megvannak a maga hátrányai. Az első néhány darabot ugyanis nagy felindulásunkban a(z ét)csokival együtt adtuk oda neki, aminek háromnapos pelenkafigyelés lett a vége. Amolyan kakivadászat. Aztán, ami a pelusban nem sikerült, az a fürdőkádban, a simogató meleg víz hatására, igen. De ez egy másik történet, különben is, most a táplálkozásról írok, nem pedig a következményeiről.





Korábbi Lola történetek:
• Hazaértünk » 
• “Mézeshetek” »
• Szoktatás babának, mamának »
• Lolával a játszótéren »
• Mi van a lányommal? »
• Egy kis hazai »
Azért persze igyekszünk odafigyelni arra, hogy mit és mennyit eszik, mi is, és a gondozó nénik is a bölcsiben. De a legszigorúbb odafigyelő szívet is meglágyítja az a nagy kék szempár. Ahogy alulról fölfelé, olyan ártatlanul ránk néz, és közben húsos kis szájával azt mondja „mo”, „mo”, „mo”. Ami az angol „more” és magyar megfelelője, a „még” Lolásított változata. Most mondják meg nekem, ki az, aki ilyen körülmények között nem adna neki még egy katonát? Amikor apukám, Lola nagypapája látta a kéregető akciót, szűnni nem akaró nevetésben tört ki. Ugyanennyi idősen ugyanis én magam is ezzel a taktikával trükköztem ki újabb és újabb falatokat felmenőim tányérjából. Csak éppen én a nadrághúzogatás helyett a térdüket csapkodtam.

Ha pedig éppen nincs ott senki, akitől kéregetni lehet, akkor az előző étkezésből (ne adj’ Isten, az előző napról) maradt, elgurult borsó-, esetleg kukoricaszemeket csipegeti föl az etetőszékéről vagy a földről. Itt kérdezném meg kedves szülőtársaimtól: csak nálunk fordul elő, hogy bármennyire körültekintően takarítunk is ki minden Lola-étkezés után, MINDIG marad egy-két apró darab a földön, amit másnap a gyerek stikában elropogtathat? No mindegy, szóval Lolánknak tökéletesen egyre megy, hogy az illető falatka friss vagy száraz, sós vagy édes, hideg vagy meleg, kíméletlenül bepakol mindent a pocakjába. Ritkán látom boldogabbnak a lányomat annál, mint amikor egy szaftos mandaringerezddel a szájában, állán egy csepp dzsússzal a kedvenc rajzfilmjét nézi az etetőszékéből.

Most persze panaszkodom. Bezzeg néhány hete, amikor lebetegedett, és másfél napig szinte semmit nem volt hajlandó enni, hogy megijedtünk… Alex és én egész nap kínálgattuk, a kedvencét főztem, desszertnek frissen csokitlanított Túró Rudit tálaltam neki, de mindenre ugyanaz volt a válasz: „nem”. És bágyadt kis karjaival már nyúlt is a mama füle felé, hogy jólesőn megmorzsolgassa. Aztán elmúltak a lázas napok. Onnan jöttünk rá, hogy jobban van, hogy a máskor oly utálatos orvosságot az utolsó cseppig ki akarta nyalogatni a kanálból. Szinte örömtáncot jártunk, amikor vacsoránál ránk nézett, vágyakozva mutatott a rántott csirke felé, és azt mondta: „mo”, mo”, „mo”…





Még több az e heti Nők Lapjából:




• Bódis Kriszta új sorozata indul »
• Talpig sminkben a pékhez is »
• Richard Gere nem tűri a hazudozást »
• Meglepetés-finomságok anyák napjára »
• Tüllök, selymek, kristályok és három gyerek »

• Lombikbébi, olcsóbb gyógyszerek – és a bizonytalanság »
• Minek örülnek az édesanyák? »
• Hámori Ildikó és Szinetár Dóra: „A szeretet munka…” » 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top