Balatoni boldogság

Lola még a pocakomban volt, amikor először a Balatonon járt. Egy magyarországi villámlátogatás alkalmával Ágota barátnőmék vittek el minket Tihanyba, hogy megmutassuk Alexnak a tavat. Biztosra akartunk menni, így aztán meg sem álltunk a hegytetőig. Az apátság tövében, a kilátónál, egy pillanatra a pocakomra tette a kezét (Alex, nem Gota), és azt mondta: „egyszer hármasban is jöjjünk el ide”. Pontosan két évet kellett rá várni. De megérte.

Hazaköltözésünk óta alig vártuk, hogy bemutathassuk Lolánknak a Tavat, és a Tónak Lolánkat. Bevallom, erre nemcsak szentimentális indokaink voltak, hanem praktikusak is. Amelyek közül az első és legfontosabb a következő: Lola izzad. Sőt, nemcsak hogy izzad, patakokban folyik róla a víz, miközben piheg egyfolytában. Kánikulai délutánokon, amikor elhozom a bölcsiből, szinte könyörögve pillog rám a gyerekülésből, hogy csináljak már valamit, mert menten felforr az agyvize, és kisül az összes zsírja. Mert mi tagadás, abból van rajta jó adag. Félreértés ne essék, szeretjük, hogy olyan húsos, imádjuk gyömöszölni azokat a kis hurkáit, csiklandozni a kerek pocakját. De ilyenkor nyárelőn, a harmincvalahány fokban, amikor lerobban az autóban a légkondi, nem válik a kisember előnyére a háj. És mivel Lolánk egész nap tevékenykedik, hoz-visz, rakod, pakol, szortíroz, hát folyamatosan izzad. Vártuk tehát, hogy nyakig bedugjuk a Balaton hűsítő habjaiba.

Lolababa, ahogy meglátta a nagy vizet, és meghallotta a gyereksereg boldog sikongatását, már tépett is le magáról mindent – ruhát, szandált, pelenkát –, és vonszolni kezdett a víz felé. Lelkesedése egészen addig töretlen volt, amíg a hullámok csak a lábujjait, majd a lábszárát nyaldosták. Ahogy azonban gyalogoltunk befelé, egyre erőteljesebben kapaszkodott a nyakamba. Amikor pedig a fenekét is elérte a víz, hirtelen, mint egy kismajom, fölmászott a nyakamba. Addigi kétségeim a babaúszás szükségességét illetően akkor és ott menten elillantak. Akkor és ott tudtam, hogy elszúrtam azzal, hogy nem vittem babaúszásra Lolát. Akkor és ott ugyanis eszembe jutott, hogy én magam hogyan tanultam meg úszni hatévesen… Kínok, keservek, halálfélelem és álmatlan éjszakák kíséretében. Szóval Lolával próbáltuk apránként legalább azt megértetni, hogy nyakig vízben lenni jó, és a Tó az ember legjobb barátja. Inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A balatoni kultúrkör egyéb elemeivel ezzel szemben sokkal hamarabb megbarátkozott. Úgy is, mint langyos pocsolyák, bogarak, kiskacsák, hattyúk, lángos és hekk. Főként ez utóbbi érdekelte, szigorúan a szomszéd törülközőn sütkérező kedves házaspár tányérjáról, természetesen. Amint megpillantotta a büféből visszatérő középkorú úr papírtálcájáról szinte lecsorgó, paprikás lisztbundában sült halat, csapot-papot, mamát-papát hátrahagyva, azonnal átpártolt szomszédainkhoz, és szerintem még azóta is ott trónolna, ha el nem fogyott volna az ebédjük. Csalogattuk kölesgolyókkal (biofalatok a sült hal ellen – na persze), észérvekkel (a hekk nem a Balatonból van, nem is édesvízi hal – kit érdekel), szép szóval (alkalmi halláskárosodás – csak most, csak nektek). Hiába. Amíg hekk volt, Lola kunyerált. Még szerencse, hogy elegendő egy pillantást vetni babánk külalakjára, bárki rájöhet, hogy otthon sem éheztetjük a gyereket.

A felnőttkörökben is szokásosnak mondható állandó fogyasztáson túl még az innen-onnan kiszűrődő zene érdekelte ilyen nagyon. Nem átallott a legváratlanabb pillanatokban táncra perdülni, mindenféle balatoni büfék zsírfoltos hangszórói alatt. Leginkább az eldobható, szigorúan egynyári popslágerek tetszettek neki, amitől az apja kis híján gutaütést kapott. Alex ugyanis már születése előtt elkezdte Lolababa zenei képzését. A gyerek mára sokkal járatosabb a brit rockzene terén, mint én magam. Úgyhogy amikor a lángossütő felől bömbölt az igényesen hangszerelt „a szerelem is napolaj…”, és erre kislányunk élénk fenékrázásba kezdett, az apja fogta a fejét. Csak akkor enyhült meg, amikor este a vacsoránál a cigányprímás elhúzta neki az egyetlen angol dalt, amit ismert (The Beatles: Yesterday, mi más?). Amikor pedig Lolának, és csak Lolának felcsendült a „Nagy Ho-ho-ho-horgász” cimbalomváltozata is, végérvényesen a szívébe zárta a Balatont és zenészeit.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Bombera Krisztina: Irány New York! » • Kóstoljunk bele Kínába! » • Sisi-hasonmás kerestetik » • Titkok a hátsó traktusban? » • A kínai tenyérjóslás művészete » • Balatoni boldogság » • Környezettudatos fészekrakás » • Johnny Deep harmadszor is kalóz » • Nekünk ez kínai! »