Angyalka olykor „bemos”

Márpedig ebből mostanában nincs hiány Lolánknál. Mármint erőszakból. Nem tudom, mi történt, azt sem, hogy mikor, de kicsi, szelíd madárkánkból mára harcos amazon vált. Vérbeli bozótharcos, aki bárkivel hajlandó megküzdeni az oroszlánért meg a homokozó legjobb pozícióiért. Ha kell, üt, ha kell, csíp, és ha kell, rángat. Mi meg csak nézünk, tátott szájjal. Aztán rohanunk hozzá, hátha meg tudjuk akadályozni, hogy a mi mosolygós-fürtös kislányunk valamilyen megmagyarázhatatlan módon farkasemberré alakuljon fényes nappal.
Pedig dehogy megmagyarázhatatlan! Éppen ebben a korban éppen ez a viselkedés – ha nem is normális – gyakori. A babák tizennyolc-húsz hónapos koruk között kezdik felfogni, hogy mi a helyes, és mi nem. Hároméves korukra a két kategória teljesen elkülönül, addig viszont „mindent kipróbálok” címszóval ütünk-vágunk-csípünk-harapunk. Próbálgatjuk megtalálni, aztán feszegetni a határainkat. Megküzdeni mindenkivel. A mamával, a gondozónőkkel, a pajtikkal, az elemekkel. Képzelt hatalomba mártani pufók arcocskánkat, hogy aztán az igazi hatalom ránk ripakodjon: „ezt nem szabad!” Meg aztán ott van ez a figyelem-dolog is. Babáéknál másfél-kétévesen nincs édesebb a Figyelemnél. A Figyelem nem lehet elég drága. A Figyelemért még az oroszlánnál is jobban megharcolunk. És ha ütni kell a Figyelemért, hát ütünk. Lola most tizenkilenc hónapos, vagyis éppen a szakkönyvek szerint cselekszik. Ami természetesen a szüleit cseppet sem vigasztalja.

Mert mit mondhat a megszeppent anya, amikor Ani néni előadja, szinte eljátssza, hogyan markolt hajba másfél éves gyermeke három, nálánál egyenként kétszer akkora bölcsődést, pusztán azért, mert rajzolni mertek nélküle. Bizony. Nem is tudtam semmit mondani, tíz másodpercig csak tátogtam, aztán azt suttogtam magam elé: „Ilyet otthon nem lát. Vajon hol tanulta?” Szerencsére a sokat látott gondozónő megnyugtatott: Lolánk nem az egyetlen a bölcsődések között, akinek egyszer-kétszer eljár a keze. Sőt, nem is nagyon tud olyat mutatni nekem, aki nem pofozta volna még föl valamelyik társát. Hát köszönöm, ez remek hír. „És mi a teendő?” – kérdezi ilyenkor a fönt említett megszeppent anyuka. Ani néni pedig elmeséli, hogy ők hogyan kezelik a vaduló bölcsiseket. Éppen azt vonják meg tőlük, ami a legfontosabb. A Figyelmet. Van a bölcsődében egy erre a célra fönntartott rácsos kiságy. Aki üt, azt beleteszik egy-két percre, és ott hagyják. Aztán visszamennek, és elmagyarázzák neki, hogy azért kapta a büntetést, mert ütni/rúgni/csípni/hajat tépni, és egyáltalán, szándékosan fájdalmat okozni nem szabad. Csodák csodája, Lola azóta nem tépett meg senkit, és nem is pofozkodik.







Ugyanis a bölcsőde helyett nekünk tartogatja legszebb ütéseit. Helyesebben nekem, a mamának. A múlt héten akkora pofont kaptam tőle, hogy a fal adta a másikat. Az egyik pillanatban lelkesen magyarázott édes babanyelvén, a másikban bosszús lett, hogy nem értem, amit mond, a harmadikban meg „bemosott” egyet. Ahogy tanultam, megfogtam a kezét, szúrósan a szemébe néztem, majd határozott hangon azt mondtam neki: „Lola, ezt nem szabad! Ezzel fájdalmat okozol a mamának!” És közben kétségbeesetten próbáltam komoly maradni. Alex ugyanis épp Lola háta mögül, velem szemben ült, és a jól irányzott balhorog után ösztönösen kitört belőle a nevetés. Jogos, a kép valóban vicces lehetett. Kicsi göndör angyalka váratlanul „bemos” kétszer akkora anyjának. De nevetni nem szabad. Azt az egyet semmiképpen nem szabad, mert akkor játék lesz az egészből. Úgyhogy még szúrósabbra vettem, és Alexra irányítottam a tekintetemet. A módszer hatott. Fél percig ültünk egymás mellett hárman, megszeppenve. Fogalmam sem volt arról, most mi lesz. Mert az rendben van, hogy pofon után nevelünk, de hogy törik meg a jég, ha nevetni nem szabad? Ha ölelni, simogatni tilos, hogy folytatódik a játék?

Aztán Lola segített. Huncut szemét lesütötte, bekapta az hüvelykujját, és a szája sarkából azt sóhajtotta: „mamma!” És azzal a lendülettel a nyakamba varrta magát, egész kis lényével átölelt. Én meg már éreztem is, hogy bizseregnek a könnycsatornáim. Ennyire őszinte bocsánatkérést még sohasem kaptam…

Még több az e heti Nők Lapjából: • Varnus Xavér, aki mindenkit ismer » • Angyalka olykor bemos » • Ki a te szexgurud? » • Nekünk írták, Darvas Ivánról írták » • Fantasztikus regény a falusi papnőtől » • Pirulák, receptek, remények » • Tinik a városon kívül » • És színre lép az ellenállhatatlan újkrumpli » • Egyiptomban mosolyogni kell »