Pirulák, receptek, remények

Rengeteg olvasó osztotta meg velünk a témával kapcsolatos tapasztalatát, olyanok, akik – egyelőre – reményt vesztettek és olyanok is, akik megküzdöttek a problémával.

„Felírt egy újabb pirulát”

A történetem röviden: Szülés után engem is utolért a depresszió. Persze, ennek voltak előzményei, úgymond nem is ért váratlanul. Csak akkor fordultam orvoshoz, amikor már önmagam számára is elviselhetetlen lettem. Vidéken éltünk akkoriban, a megye legjobbnak mondott pszichiáterének magánrendelésére mentem el. Felsoroltam a tüneteim: alvászavar, kedvetlenség, néha öngyilkos gondolatok…
Rögtön azzal kezdte, hogy a probléma megoldásához gyógyszer kell, és majd ha a gyógyszer kicsit „összeszedett”, akkor lehet folytatni a „sima” beszélgetéssel. Én bízva egy szakember tudásában, elkezdtem szedni a felírt pirulákat.
Kb. két tabletta bevétele után olyan borzasztó gondolataim támadtak, mint még soha. Miszerint jobb lenne valóban meghalni, minek nekem a gyerek, minden bajom miatta van, jobb is lenne, ha nem lenne. Most is szörnyű ezt leírni. Most már tudom, hogy pusztán a szerencsén múlt, hogy kisfiunk mindezt túlélte. Azonkívül felmerült bennem az egész család kiirtása, a szó szoros értelmében.
Néhány nap után kétségbeesetten hívtam fel az orvost, hogy fogadjon, mert nagy baj van. Már telefonban lehordott a sárga földig, hogy megmondta, ne várjak csodát. Mondtam, hogy félek, hogy bántani, egész pontosan meg fogom ölni a gyerekemet. Egyetlen megjegyzése, az volt, hogy „szerintem nem tenné”.
A biztonság kedvéért felírt egy újabb pirulát. Hangulatjavító. Azt elfelejtette közölni, hogy a gyógyszerekhez jól hozzá lehet szokni.
Szedni kezdtem, megszűntek a súlyos gondolatok. És igen, ahogy az ön cikkében is olvastam, függőség alakult ki szépen, lassan. Mint a drogosoknál. Ha véletlenül kimaradt egy tabletta, rohantam bevenni. Több adagra valót vittem mindig magammal, hátha nem érek haza időre…
Aztán még párszor visszamentem az orvoshoz, aki húsz perc „beszélgetésért” simán elkért négyezer forintot. A terápia során végig az volt az érzésem, ő már tovább lát, és neki én nem vagyok nyerő páciens, mert hosszú távon nem fogom szedni a bogyókat. Minden alkalommal (összesen háromszor-négyszer voltam nála) éreztette, hogy jobban szeretne már az ajtón kívül tudni.
Családi segítséggel és szerencsés véletlenek sorával sikerült letenni a bogyókat. Találtam egy pszichoterapeutát, aki állami keretek között tevékenykedik, pénzt egy fillért sem fogad el, pedig ő bőven megérdemelné. Tőle tudom, hogy a gyógyszerről leszokni azonos kínokkal jár, mint egy drogelvonókúra. Valóban olyan volt, de szigorúan megszabtam magamnak, hogy egy hónap alatt véget vetek a gyógyszerszedésnek. Sikerült.
Mindezt azért írtam le, mert bár tudom, hogy esetem nem egyedi (sajnos!), és az említett pszichiáter rendelőjében minden alkalommal több tizenévessel találkoztam. Őket is gyógyszerrel tömte. Kérdem én: Belőlük mi lesz? Egy még alakulóban lévő személyiségben milyen károkat csinál???
Üdvözlettel, Ági

„Két év alatt tizenkétféle altatót írtak fel”

Szeretném röviden leírni pokoljárásomat.
Ötvenöt éves nő vagyok. Harminchat évesen volt egy nőgyógyászati műtétem. Éltem az életem, dolgoztam, gyerekeket neveltem, boldog házasságban éltem, és élek jelenleg is. Azonban 1994-ben, egy boldog családi nyaralás egy napján nem sikerült elaludnom. Sebaj, gondoltam, van ilyen, majd másnap bepótolom! Nem így lett! Négy éjszakát töltöttem álmatlanul, mígnem teljesen kimerülve, rossz közérzettel hazajöttünk a nyaralásból, és felkerestem háziorvosomat.
Miután elmondtam, mi történt, ő rutinosan egy akkor forgalomban lévő altatót írt fel. A kivizsgálás és az álmatlanság oka fel sem merült, így elkezdtem szedni az altatót, naivan.
Kiderült, hogy az altatóra nagyon „rosszul” reagálok (hányinger, hidegrázás, szédülés stb.…) Visszamentem a háziorvoshoz, elmondtam, mit érzek, erre ő egy másik szert írt fel, amelyet úgyszintén nem igazán toleráltam. És ez így ment egy-két hónapig, mígnem egy ideggyógyászt ajánlottak – keressem fel.
Meg is történt – szintén az ok tisztázása nélkül –, kaptam egy olyan erős gyógyszert, amelynek a mellékhatásától sikerült elaludnom. Örültem, hogy ismét jól alszom éjszakánként, a munkámat, a családomat el tudom látni.
Így ment ez tizenegy évig. Az orvos, ki e szert felírta, meghalt. Mentem a helyetteséhez. Ő közölte velem, hogy ő az eddig megszokott szert nem tudja felírni, mert azt skizofrén betegeknek adják, én pedig nem vagyok az. Felajánlotta, hogy „átállít” más gyógyszerekre. Akkor még nem tudtam, hogy mi vár rám. Egyik napról a másikra leállítottak egy tizenegy éve szedett szerről, és már másnap újakat kellett szednem. Iszonyú rosszullétek, nappalok és éjszakák követték egymást.
Már olyan rosszul voltam, hogy többszöri kórházi kezelést javasoltak. Mindannyiszor más-más altatókat kaptam – és lettem rosszul tőlük. Pokoli kínjaim voltak: fejfájás, viszketés, ájulás, remegés, hőhullám, szemnyomás, fényérzékenység, nyálkahártya-kiszáradás, nyombélfekély, hányinger, hasmenés, étvágytalanság, tizennyolc kg fogyás másfél év alatt.
2005 novemberétől tizenkétféle altatót, nyugtatót írták fel az orvosok.
2007 elejétől megpróbáltam a férjem és gyermekeim segítségével (több ilyen irányú szakkönyvet tanulmányozva) az engem mérgező, iszonyú szintetikus termékekről úgymond „lejönni”. Különböző természetgyógyászati és homeopátiás szerek segítségével most ott tartok, hogy egy nagyon kevés, minimális mennyiségű altatót, illetve nyugtatót szedek. Bár az alvásom mennyisége, minősége nagyon változó, a mellékhatások csökkentek.
Szeretnék a jelenlegi, minimális mennyiségről is leszokni, de sajnos, nem megy.
Judit







„Elismerték jó képességeit, de eltanácsolták”

Sajnos, alaposan érdekelt vagyok ebben a témában, mivel teljesen tanácstalan vagyok a tizennyolc éves kislányom esetében, aki már több mint tíz éve különböző nyugtatókkal él, szorongás miatt.
Ezeket egy, a szakmában jó hírnévnek örvendő pszichiáter előírására szedte, teljesen jóhiszeműen, de sajnos, semmi javulás az állapotában nem mutatkozott, sőt, egyre inkább leépült, a tanulási eredményei hanyatlottak, a társas kapcsolatai megszakadtak. Egyik iskolát a másikkal váltotta, mindenhol csúfolták, kiközösítették, skizofrénnek nevezték, diákok és tanárok egyaránt. Elismerték a jó értelmi képességeit, mégis mindenhonnan eltanácsolták, mivel az erős gyógyszerek hatása alatt képtelen volt összpontosítani a figyelmét. Ugyancsak a gyógyszerek miatt, a súlya lényegesen gyarapodott, és mindez oda vezetett, hogy teljesen leértékelte önmagát. Ugyanakkor, semmiféle pszichoterápiában nem részesült, semmilyet nem javasoltak számára.
Közben a család is nagyon megszenvedte a kialakult helyzetet, a munkánkra nem tudtunk koncentrálni, és ez erős szakmai és anyagi lecsúszást okozott az idő múlásával.
Néhány hónappal ezelőtt, iskolai problémák miatt a lányomat tíznapos kivizsgálásra irányították egy gyermekpszichiátriai intézetbe, ahol egyértelműen kimondták, hogy az előzetes diagnózis teljesen téves volt, és semmiféle gyógyszer használata nem javasolt. Amit szorgalmaztak: megfelelő kortárscsoport, barátok, társaság.
Most itt maradtunk a problémával. A gyermek nagyon leépült, társai nincsenek, az iskolába nem fogadták be, mondván, hogy nem az orvosi papírok, hanem a közvélemény számít… A külsejével teljesen elégedetlen, jogosan: egy gyönyörű kislányból egy roncs lett, akit mindenki csúfol.
Hogyan tovább, nem tudom. Mindenből kimaradt, társaságba nem tud beilleszkedni, és anyagi lehetőségünk sincs már arra, hogy méregdrága pszichoterapeutákat keressünk. Valahogyan, már elveszítettük a bizalmunkat mindenben.
Ilona

„Orvoshoz kell fordulni, ez nem szégyen!”

Depressziómat egy pszichiáter kezelte több mint egy évig magánrendelőben, ahol minden alkalommal háromnegyed órányi beszélgetés volt a kezelés alapja. (Sajnos, ez állami intézményben nem kivitelezhető, pedig ez a legfontosabb.) Emellett fokozatosan növelve, majd fokozatosan csökkentve antidepresszáns gyógyszert kaptam. A kezelés alatt ő volt az egyik kapaszkodó – a férjem a másik – az élethez. Sosem akartam több, erősebb gyógyszert beszedni, mint amennyit a kezelőorvosom előírt. A beszélgetések ugyanilyen fontosak voltak, de a gyógyszer nélkül kevésnek bizonyultak.
Mélységesen felháborítanak azok a nyilatkozatok a különböző médiumokban, amelyek ellentmondást nem tűrően elítélik a gyógyszeres kezelést. Valószínűleg a nyilatkozók között bőven van olyan (orvos is), aki szerencséjére soha nem élte át ennek a betegségnek a poklát, soha nem érezte azt, hogy önmagát és szeretteit is veszélyeztetheti. Felesleges elriasztani azokat, akik eddig nem mertek, vagy nem tudtak (mert ilyenkor ehhez is erő kell) szakorvoshoz menni. Inkább tudatosítani kellene az emberekben, hogy ezek a betegségek gyógyíthatók akár gyógyszerrel, vagy nélküle, de orvoshoz kell fordulni, akkor is, ha ez a mi társadalmunkban még szégyennek számít. Pedig annak szégyen, aki ezt még mindig nem érti. Kell hozzá egy szakorvos, egy megértő család, saját akaraterő, fegyelem a gyógyuláshoz, esetenként megfelelő gyógyszer is. Nekem tartósan sikerült. Remélem, sokaknak segítek a tapasztalataim megosztásával.
Tisztelettel: Anikó

(A témát hamarosan folytatjuk, olyan intézményeket keresünk, ahol a hasonló problémával küzdő betegek szakszerű és emberséges segítséget kapnak.)

Még több az e heti Nők Lapjából: • Varnus Xavér, aki mindenkit ismer » • Angyalka olykor bemos » • Ki a te szexgurud? » • Nekünk írták, Darvas Ivánról írták » • Fantasztikus regény a falusi papnőtől » • Pirulák, receptek, remények » • Tinik a városon kívül » • És színre lép az ellenállhatatlan újkrumpli » • Egyiptomban mosolyogni kell »