Az erotikus kisugárzás megfoghatatlan

– Akkor hogyan is van ez?  – kérdezem egyenesen tőle, az idei nyár legforróbb délutánján. Most nem sziporkáznak felettünk a csillagok, Adél egy bő, szellős kánikularuhát visel, haja feltűzve, szemüvegben, festetlenül jön-megy a konyhában. Kávét főz, citromos üdítővel kínál. Tisztára olyan, mint egy rendes háziasszony, nyoma sincs benne holmi színésznőféleségnek. Különösen pedig egy olyan vampnak, aki ledér öltözékben szaladgál az éjszakában. Ugyanakkor, ha egy férfi jó mélyen belenézne a különös szemének kék tavába, ugyanazt látná benne, mint a Színész Múzeum közönsége. Csak ott ki volt világítva. Belülről. Úgy tündökölt, akár egy gyertyafényes palota, a gyönyörök kertjében.

– Pedig Dőry Virág, a jelmezek tervezője – akinek a Régi idők mozijában viseltem a ruháit, azokban léptem le Szervét Tibivel a filmvászonról – hosszan győzködött, amíg belementem a fellépésbe. Nekem ez színpadi ruhám, és egészen más szerepet játszani a saját színházamban, mint kiállni az emberek elé. Óriási kihívás, hiszen nincs ott a partnered, mindenkié vagy, és sokkal nagyobb önbizalomra van szükséged, hogy odaadd magad. Talán észrevetted, hogy rátok néztem, belekapaszkodtam a tekintetekbe.

Kislányával, Laurával

– És ha a partner nem az, akire vágytál? Volt már ilyen?


– Szerencsére kevés. Maga a pokol elviselni a közelségét valakinek, akivel emberileg semmi bajod, csak valamitől a kémia nem úgy működik, ahogy kell. Márpedig ezek testközeli, zsigeri dolgok. Nagyon fontos, hogy valamiféle cinkosság kialakuljon közöttünk. Találkozni egy csodálatos férfipartnerrel, az már cukor a tejszínhabon. Nekem sok ilyen is volt. Nagyon jó ráérezni egymásra. Hogy igen, te vagy a nekem való, mi annyira jók tudunk lenni együtt. Ebbe még az is belefér, hogy néha – nagyon ritkán – a közönséget is kihagyjuk a mi személyes közös kis játékunkból. Természetesen azonnal kiszúrják, és nagyon élvezik.






– Sokan mondták már – férfiszínészek –, hogy „Adélból akkor is süt az erotika, ha visszafogja magát!”


– Szerintem a nőiesség és az erotikus kisugárzás pont olyan, mint a tehetség. Megfoghatatlan. Belül vannak, nagyon mélyen, a zsigerekben. Pont azért zsigeriek, mert ha valami izgalmat vált ki vagy undort – mint nálam a vér –, az alhas összerándul. Milyen sok nőt látni, rajta az összes kellék, amivel a nőiességét hangsúlyozza, és rá se néznek a férfiak. Azt hiszem, erre is születni kell. Laura, a kislányom még csak hétéves, és úgy kokettál az apjával, mint egy igazi nő. Teljesen magamra ismerek benne.


– Te milyen voltál kislánynak?


– Nagyon szerelmes természetű. Miközben elég tartózkodó is. Sok fiúval jártam, voltak szép kapcsolataim is, de nem osztogattam fűnek-fának a kegyeimet. Sokan azért sem mertek közeledni hozzám, mert nagyon távolságtartónak találtak. Ebben talán közrejátszott egy régi, felzaklató élményem. Tizennégy éves lehettem, még atletizáltam, és az edzőtáborban voltak nekem már felnőttnek tűnő fiúk is. Ott ültünk a barátnőmmel, kis gatyában, atlétatrikóban elég jól nézhettem ki, a hosszú hajammal és a lencsibaba-kék szememmel, és egyszer csak hallom, hogy azt mondja az egyik fiú: „Ezt a kis csajt sem kell már tanítani!”. Annyira megmaradt bennem, hogy amikor Pestre kerültem, a Vígszínházhoz, nem mertem ránézni senkire, főleg az idősebb színészekre. Akik szívesen flörtöltek volna velem, én meg igyekeztem kitérni előlük.


– Hogyan szabadultál meg a gátlásaidtól?


– Most is vannak, a színház azonban jó terápia. Akiben létezik a hajlam az örökös lobogásra és a szerelemre, ott kiélheti. Varázslatos érzés felmenni a színpadra, ahol minden este létrejön egy nő-férfi kapcsolat. Rajtam is múlik, hogy mit tudunk kihozni egymásból, mint minden párkapcsolatban. Mindig abból indulok ki, hogy ő annyira férfi, amennyire én nő vagyok. Hálás vagyok, hogy megadatott nekem, játszani a nőiségemmel, az erotikával, és mindig lemérhetem a saját hatásomat. És ehhez nem kell semmi más, csak szerep és színpad. Muszáj rajonganom érte, hogy észrevegye: én is ott vagyok. Ne rutinszerűen csókoljuk meg egymást, hanem valóságosan, ettől lesz iszonyúan személyes.

A Csocsó című film egyik jelenetében Stohl Andrással

– Izgalmas dolog ez a színpadi csók. Mitől tud valóságos lenni, hiszen színpadon csattan el, a nézőtéren kukkoló közönség előtt, utána meg mintha elvágták volna.


– Időt kell hagyni arra, hogy bekövetkezzen másodpercek töredéke alatt. Ha azzal vagyok elfoglalva, hogy nagyon nőies legyek, vagy magamat pakoljam, lemaradok a partneremről. Pedig éreznem kell, hogy aznap este milyen a hangulata, mennyire meleg a teste, megvan már közöttünk az a cinkosság, hogy ezt a szerepet most mi játsszuk. Mi vagyunk ott, nem két szerepfigura. Az én szám van ott, az én kezem van ott, és nem lehet, hogy a másik ezt ne érezze. Bizonyos esetekben ebből lesznek a partnerszerelmek, amikor valaki nem tud bent maradni abban a nagyon vékony kis határvonalban, amely a civilség és a szerep között húzódik. Viszont muszáj, hogy legyen benne civilség is, ettől hatásos. Máskülönben rátelepszik a színház, és elnyomja ezt a furcsa, erotikus vibrálást a két partner között.

A teljes interjút a Nők Lapja augusztus 8-án megjelenő, 32-es számában olvashatjátok!

Még több cikk az e heti Nők Lapjából: Mindennapi kenyerünk… » Hogyan operálják nővé a férfiakat? » Sándor Pál és Tóth Zsuzsa » Modern nagyik » Elmenjünk az érettségi találkozónkra? » Vallomások az anorexiáról » Elvonási tünetek »