Akit két anya szült: egy örökbefogadás története

Láttam egy babát, akit két anya szült. Láttam őt egyikük hasában, ahogy az puhán óvta tenyerével, mindenével. És láttam a másikukat, aggódón, várakozva. Hallottam a két nőt vajúdni, egymás kezét szorították. Egyikük testből, másikuk lélekből préselte ki minden erejét. És még annál is többet. Láttam egyiküket életet adni, majd lemondani róla, önként. Végleg. Láttam őt sírni, a fájdalomtól. És másikukat ragyogni, a boldogságtól. Aztán láttam karjai közt a babát. Otthon, szeretetben. Láttam egy történetet, amelyet úgy hívnak: nyílt örökbefogadás.

2. rész

Míg a szülőszobán Éva és Sára “együtt vajúdik”, a leendő apa és lánya kint izgul

– Elfolyt a magzatvíz! Felforrt a hűtővíz! Szülünk! – mint a penge, hasít a telefonba Éva hangja. Hajnali fél hat. Ők még valahol Ajka és Budapest között, kétségbeesve. Igyekeznek lendületbe hozni az autót. Sára már a kórházban, vajúdja egy új élet kezdetét, a saját fiáét, Éváéknak… Én kapkodom magamra a ruhát, riasztom Robit, a fotóst, rohanás.

Hét óra tíz, Jahn Ferenc Dél-Pesti Kórház, foghíjas „Szülészet” felirat, vibráló neon.

– Kétperces fájások, figyelik a szívhangokat, most jók, ha változnak, császár lesz, azt mondják, a magzatvíz zavaros… már nagyon szenved… – Éva arca fehér, akárcsak vállán a kórházi köpeny. Csak jelenteni szaladt ki a szülőszobából izgalomtól kipirult férjének, Ferinek, és a nagylányuknak, Noéminek. Úgy fél órája érkeztek, Éva azonnal szaladt Sára mellé. Feri arca egész más, mint egy hete, mikor utoljára láttam. Homlokáról dől a veríték, minden kimértség elszállt belőle. A telefonját szorongatja, nem ül le. Akár az a másik, vékony, idegen fiú, a lift mellett. Kispapák, a szülőszoba előtt…

– Kavarog minden, az érzések… Ott benn épp születik egy élet, egy gyerek, aki a miénk lesz… Érted te ezt?! Remélem, simábban megy majd, mint Simonnál…

Nyílt örökbefogadáskor – szemben a titkos örökbefogadással – a vér szerinti és az örökbe fogadó szülők megismerik egymást, jellemzően már a szülés előtt. A szülés után a vér szerinti anya még meggondolhatja magát, és hazaviheti babáját, ellenkező esetben lemondó nyilatkozatával véglegesen és visszavonhatatlanul lemond gyermekéről. Az örökbefogadás ezen fajtájával ma Magyarországon három civil szervezet foglalkozik, köztük a Gólyahír Egyesület.

Sára ugyanis két évvel ezelőtt is szült egy fiút. Simont. A most érkező baba édestestvérét… Őt is Feri és Éva fogadta örökbe, és akárcsak most, Simon születésénél is ott voltak Sára mellett.

– És szegény Sára… nagyon kívánom, hogy ne szenvedjen annyit. Hiába nem a feleségem. Mégiscsak a gyerekeim anyja, aki életet ad nekik…

– Citromot! – dugja ki fejét a csapóajtón váratlanul a gyerekek „másik” anyja. Éva… – Hozzál nekünk egyet! Sára szomjas. Már közel a baba. – Azzal eltűnik újra.

Szenvedés, valamiért…

Mindjárt nyolc. Feri jár, fel és alá. Robi, a fotós is. Mindkettejük körül forr a levegő. Az órájukat nézegetik, percenként. Egy Miron nevű kisemberre várnak, hogy a világra jöjjön. Csak más-más okból…

– A tészta! A tésztateszt! Nekem azt tízkor le kell fotóznom a hetedik kerületben! – fogja fejét a fotós kolléga, mert a munka, az munka, a szülés meg nem hagyja magát kiszámítani. A két férfi még forrong egy darabot, majd egymásra néznek, és kitör belőlük a nevetés. Ebbe a nevetésbe toppan bele újra Éva, éppen a közepébe, a férjéhez bújik, és csak szorítja, szorítja. Rázza a zokogás. A régi kimértség belőle is elpárolgott. Alig érteni, ahogy elfúlón hüppögi a szavakat.

– Feri, most láttam megszületni egy babát… egy pici lányt… Nincs ennél nagyobb csoda, Feri! – A férj csak öleli, csókolja felesége homlokát.

A büszke anya

– Úgy néz ki, fél óra múlva a mienk is meglesz! A mi fiunk!

Sára nagyon rosszul van, meséli Éva, és azt hajtogatja, nem bírja tovább. De a szívhang tökéletes, a gyerkőc életre való. Úgy tűnik – bár korábban orvosilag minimális esélyt adtak rá – császár nélkül fog világra jönni. Ahogy anyukája szerette volna.

Egy vékony idegen fiú a lift mellett a kezét tördeli. Még mindig. Tegnap este óta… Feri, a sorstárs lép hozzá, arcán széles a mosoly:

– Uram, valakinek kislánya született az előbb odabenn. És nem nekem…

A fiú néz jobbra, néz balra, sápad, vörösödik, a fejét fogja, könnyek préselődnek át a szeme sarkán… A torkán alig jön ki hang:

– Annyiszor elképzeltem már ezt… Hogy majd jövünk szülni, és én szépen felöltözöm… Erre a festőlétráról szedtek le az este. Munkapólóban. – Mutat magára.

Bámuljuk a feliratot a trikón: „I am the daddy” („Én vagyok a papa.”)

– Véletlen… – mosolyogja könnyesen. – Én erős ember vagyok. Én csak kétszer sírtam életemben. De ezt most nem értem… Ezek az érzések…

Ezek az érzések… Feri áradozik most róluk, a születés csodájáról, amit átélt már testközelből is Éva mellett, mikor a vér szerinti lányuk, Noémi született. Tizennégy éve.

– De Miron is egészen a miénk lesz… Ahogy Simon is a miénk. Olyan csodálatos nézni, ahogy formálódik, ahogy formáljuk. Látni az eredményét, hogy egy nyugodt, szerető családban él… Soha, de soha nem jut eszünkbe, hogy a vér nem köti hozzánk, a szeretetnél úgysincs nagyobb dolog. És mi ezt adjuk neki.

Majdnem tizenegy óra, húsz körüli lány ücsörög a folyosón, kezei ökölben a combjain, rajta micimackós köntös. „Na, bejön?” – szólítják a műtő felől, szárazon. Bemegy. Nem néz senkire. Évára sem, aki éppen mellette lép ki az ajtón, szeme karikás, vállai előreesnek.

– Elfáradtam… – mondja Éva erőtlenül. – Tartom Sára fejét. Nagyon kínlódik… Szegénykém.

Sára bármelyik pillanatos. A szülésznő már csak egy újabb, nagy fájást vár, amely elindítja Miront kifelé a szülőcsatornából. Aztán Éva még visszaszól, hogy benn leteszi majd valahova a mobilt, és akkor élő „közvetítést” kapunk az eseményekről. Ahogy eltűnik a csapóajtó mögött, a férje utána néz.

– Ők most tényleg együtt szülnek, elhiszed? A feleségem egészen ott van, lelkileg, fizikailag, mindenhogyan. Csak azt az óriási fájdalmat nem tudja átvenni Sárától…

Az első pillanatok – együtt a család. Éva Feri és vér szerinti lányuk, Noémi csodálja az új jövevényt

Percek, és mindnyájan a pici, kihangosított mobil körül szorongunk. Feri kintről pattanásig feszülten, Éva bentről, sírósan:

– Jön? – kérdezi Feri.

– Aha…

– Mi látszik?

– Én már… nagyon meg vagyok hatódva.

– De a feje kinn van?

Kiabálás szakítja át a könnyes szavakat. „Toljon, tovább, ne engedje!” Aztán Sára eltorzult hangjai: „Istenem, nem bííííírom!”

Feri mintha most elemelné a fülétől a telefont. Csak egy pillanatra.

– Furcsa belegondolni… – tűnődik. – Végigcsinálja ezt a szenvedést, tulajdonképpen a semmiért. Éva is kínlódott, mikor megszülte a lányunkat. De ő legalább tudta, miért csinálja. Ez adott erőt neki. De Sárának mi adhatja az erőt?

A teljes cikket a Nők Lapja augusztus 29-én megjelenő, 35-ös számában olvashatjátok!

Még több az e heti Nők Lapjából: • Lang Györgyi nagy-nagy harca » • Műhelytitkok » • Paprika, paradicsom – parádésan! » • Egy különös nap » • Ha már nem a szokásos új tanév jön » • “Gyűlölöm a menstruációmat!” »  • Mi lesz veled, óvoda? » • Akit két anya szült – egy örökbefogadás története »  • Winkler Nóra: „A szerelem a legjobb az életben” »