Loladoktor rendel

Mintha egykori mesteremet, Elek Jánost hallanám most is, amikor 39 fokos lázzal, dudára dagadt orral és nyöszörgő hangon könyörgök Lolának kegyelemért. Kétévesen hallani sem akar beteg anyja békénhagyásáról. A hírigazgatóénál valamivel gyengébb artikuláltsággal felszólít, hogy keljek föl, legyek újra normális, mert olyan nincs, hogy beteg vagyok. A mama nem lehet beteg. Nincs benne a műszaki leírásában…

Az egész úgy kezdődött, hogy a múlt héten kiborultam azon, milyen keveset látom mostanában a lányomat. E kiborulás eredményét a lap 39. számában önök is olvashatták. Már amikor leütöttem az utolsó pontot az utolsó mondat végén, sejtettem, hogy érzelmi állapotom fizikai mibenlétemet tükrözi. Ilyenkor, amikor elveszítem az egyébként kifogyhatatlan optimizmusomat, tudom, hogy hamarosan lerobbanok. Előbb pszichésen, aztán fizikailag. Így is lett. Az országjáró híradózás és az emelt mennyiségű munka, vegyítve a Lolahiányból adódó önsajnálattal és elvonási tünetekkel, meghozta az eredményét.

A fönti tüneteggyüttes azonban nem jelentette azt, hogy Lola majd szépen elüldögél a szobájában, játszik az ipari mennyiségű játékkal, és hagyja az anyját gyógyulni. Nem, kérem szépen, ez éppen az ellenkezőjét jelentette. Miután elvonszoltam magam a bölcsődéig, és valahogy hazajutottam a gyerekkel, lerogytam a kanapéra, és azt hittem, hogy soha többet nem kelek föl onnan. Több sem kellett energia- és érzelembomba lányomnak. Beindultak az ösztönei. A papa nincs itthon, a mama tehetetlen, akkor én azt csinálok, amit akarok. Nagyjából egyébként így is volt. Csinálhatott volna bármit, még rászólni sem lett volna erőm. Csak sajnos ezt a bármit Lola éppen a kanapén, azon belül is a fejemen akarta csinálni. Addig nem nyugodott, amíg arcom zsugorrá gyurmázásával kis hátsóját a kanapé és az egyik díszpárna közé nem illesztette. Karját a nyakam köré fonta, jó szorosan, és jólesőn hátradőlt, egyenesen a gyomorszájamnak. Ekkor már alig kaptam levegőt. Érdekes, mi mindenre képes az ember, ha úgy érzi, veszélyben az élete. Utolsó erőmet összeszedve lefejtettem magamról a 13 kilós emberkezdeményt, és elfúló hangon azt kértem tőle, hozza oda nekem a távirányítót. A nyugalom érdekében még arra is hajlandó voltam, hogy délután négykor bekapcsoljam neki a tévét. A Jóisten velem volt, épp akkor kezdődtek Elmo kalandjai. 12 perc viszonylagos nyugalom következett. Aztán kezdődött elölről az egész, immár rajzfilmzenei aláfestéssel. A Minimaxot ugyanis onnantól kezdve tilos volt kikapcsolni, ellenkező esetben beteg fület siketítő tiltakozás kezdődött. Szóval nem nézte, de ment a tévé, jó hangosan (hiszen a mama köhög, úgyhogy normál hangerőn nem lehet hallani).







Na, ekkor eszembe jutott az életmentő ötlet. Lolánk mostanában akkor érzi jól magát, ha célirányosan tehet-vehet. Ha feladata van. Vagy, ami még jobb: küldetése. Kitaláltam tehát, játsszuk azt, hogy meggyógyít. Ez tetszett neki. Azt hittem, megmenekültem – nem sejthettem, hogy ez valójában a vég kezdete. Szóval elindult, hogy összeszedje az orvosi műszereket a lakásban. Hamarosan egyik lestrapált retikülömmel tért vissza, benne habverő, fakanál, bőröv, és kiskancsó. A táskát szorosan a fülem mellé tette, nehogy leessek az ágyról. A habverőt a számba dugta, az övet a karomra csavarta, és ütlegelni kezdett a fakanállal. Szerencsére a kiskancsót nem kezdte el használni. Belegondolni sem merek, hogy milyen feladatot szánt volna neki.

Így talált ránk Alex. Még jó, hogy már túl voltunk az esküvőn, lehet, hogy meggondolta volna magát… A lázrózsás archoz, kiszáradt bőrhöz és bucipiros orrhoz ugyanis különböző testrészeimből kiálló konyhaeszközök társultak. Na és egy elfoglalt Loladoktor néni, aki a nagy vizsgálatban észre sem vette, hogy megérkezett az apja. Éppen a gyomrom fölé hajolt a fakanállal, hogy megkeverje annak tartalmát. Talán a felmentő sereg látványától, talán a helyzet valódi komikumának felismerésétől, hirtelen kirobbant belőlem a nevetés. Alex persze csatlakozott. Lola viszont sértve nézett egyik szülőjéről a másikra. Ha lenne orvosi diplomája, esküszöm, elkezdte volna lobogtatni. Azzal, hogy: az orvostudomány komoly dolog! Mi lenne veletek nélkülem! Tényleg, mi lenne?

Még több az e heti Nők Lapjából: • „Anyu, meleg vagyok!” 2. rész » • Ahol a gyerekeké és a pingpongé a főszerep…»  • Kis pénz – nagy ebéd » • Készüljünk a várandósságra…»  • „Háromezer dollár, és magáé a kisbaba” » • Miért nem kívánjuk egymást? » • Nők és az életkor – Jakupcsek Gabriella »   • A Da-Vinci kiállítást látni kell! » • Loladoktor rendel »