Aktuális

Lányom, a foggyáros

"Mama! Mamaaaa! Mama, na!" A hang követelõzõ, a hangsúly ellentmondást nem tûrõ volt. És egyértelmûen Lola szobája felõl érkezett. Noha minden porcikám ellenkezett, erõszakkal kinyitottam a szememet és kitapogattam az órámat.

6 óra 20 perc volt. Szombat reggel. „Mi a?” – ezt már én kiabáltam, vagyis inkább suttogtam magam elé rekedt hangon. Mert Alex persze átaludta ezt is, mint általában minden éjszakai traumát. Elmondhatatlanul irigylem azokat az embereket, akik füle mellett ágyút lehet sütögetni, ha alszanak. Én minden légyzümmögésre felébredek. Amióta pedig Lolánk megszületett, szinte vigyázzállásban alszom, és már arra is fölriadok, ha hangosabban veszi a levegőt a szobájában. Szóval ezt a hajnali mamakiáltozást még véletlenül sem tudtam volna átaludni. Gondolkodás nélkül kaptam magamra a frottírköpenyemet, és bementem hozzá.





Mert az nem normális, hogy Lola csak úgy fölébred. Mi azon igencsak irigyelt és kicsit gyűlölt szülők közé tartozunk, akiknek a gyereke gond nélkül átalussza az éjszakát. Este nyolc körül letesszük, megpuszilgatjuk, ő pedig reggel fél nyolcig meg se mukkan. Nem riad föl, nem sír, nem kiabál, alszik. Ha véletlenül föl is ébreszti valami, a nagyujját maga bedugja a szájába, szív rajta hármat, és már durmol is újra. De mielőtt még végleg és visszafordíthatatlanul meggyűlölnének minket, szerencsés szülőket, szeretnék biztosítani mindenkit, hogy az első hónapok nekünk is nehezek voltak. Hiszen Lola egyrészt éjszaka is evett, mint minden normális baba, másrészt pedig az elején tökéletesen hidegen hagyta, hogy odakint éjszaka van vagy nappal, aludni kellene vagy ébren lenni. Ezek a konvenciók őt nem érdekelték. El is fogott a kétségbeesés úgy három hónapos kora körül. Addigra kifogyott belőlem az újszülött anyukák lendülete, fölégettem minden energiatartalékomat. Emlékszem, ültünk a brüsszeli nappaliban, odakinn esett (naná), odabenn jó meleg volt és félhomály. Fogtam újdonsült gyerekemet, belenéztem a szemébe, és ezt mondtam neki: „Édesem, anyád teljesen kész van. Életében nem volt még ilyen fáradt. Legszívesebben csak bőgne egyfolytában. Nem lehetne, esetleg, hogy ne ébredj föl éjszaka?” Nem viccelek, tényleg ezt mondtam neki. Alex csak röhögött, Lolám meg kiengedett egy löket nyálat a szájából. Ez volt az összes reakció a kitörésemre. Aztán este megszoptattam és lefektettem, ahogy máskor. Reggel fél hétkor arra ébredtem, hogy a gyerek átaludta az éjszakát. Átaludta az éjszakát! Mennyire imádjuk mi, anyukák, ezt a kifejezést! De csak így, múlt időben: „átaludta az éjszakát”. Úgy már kevésbé, hogy „na, és átalussza már az éjszakát?”.







Szóval Lolám három hónapos kora óta egyfolytában kényeztet minket az éjszaka átalvásával. Ha el akarunk menni moziba, vagy szimplán vacsorázni, fél kilenctől megtehetjük, a gyerek észre sem veszi, hogy valaki más vigyáz rá. És reggel még hagy is minket aludni, egészen fél nyolcig. Ami azért, lássuk be, egy vállalható időpont. A fél nyolc helyett a hat húsz viszont egyáltalán nem vállalható. Sőt, egészen elfogadhatatlan és felháborító. Bementem tehát Lolához, hogy megnézzem, mi a baja. Kívülről semmi nem látszott. A hőmérséklete normális, a színe is, az illata is, szóval nem értettem a dolgot. Összemarkoltam a kis hálózsákos csomagot, és beszédelegtem vele a hálószobánkba. Kivételes helyzet, Lola nem szokott velünk aludni. Most sem tette. Ellenben hangos szuszogással odafúrta magát hozzám egész közel, és intenzíven markolászni kezdte a fülemet. Így próbáltam kihúzni legalább hétig – mégiscsak szombat van. Alex – természetesen – továbbra is aludt. Aztán egyszer csak megfogta a kisujjamat (mármint Lola, nem az alvó férjem), és betolta a szájába, egészen hátra. Akkor megértettem, mi a baj. Mit megértettem, megéreztem! Kicsi, tűhegyes fogkezdeményeket tapintottam ki, a háromból kettő már kint volt. Lolánknak tehát nő az egyik rágófoga. Eddigre ő már ütemesen rágta a kisujjamat, én meg vigasztalni kezdtem, és közben gondolatban megszámoltam, hogy hány foga is van már kint. Bizony, néhány még hiányzik, ott hátul. Micsoda amatőr vagyok, teljesen elfelejtettem, hogy az én kétéves nagylányom, noha lassan-lassan már beszél, táncol, viccel és szinte tökéletesen színez, még nincs teljesen kész egy alapvető feladattal: a foggyártással. E felismerés azonban nem változtatott a lényegen. Azóta minden reggel hat húszkor kelünk. Lola ugyanis igencsak rákapott ennek a „mama ágyában heverészek” dolognak az ízére… hm, az ínyére van, hogy úgy mondjam.





Még több az e heti Nők Lapjából:





A beteg gyerekek szolgálatában »
Alma a köbön »
Amélie csodálatos átváltozása »
Meryl Streep lánya lejátssza az anyját »
Katona Klári – a fényből a tűzvonalba… »
„Éjjel elszabadul a másik énem” »
„A saját nőiességemet kutatom folyamatosan” »
Termékenységi tánctól a ramadánig »
Ha egy kisfiú nagyon akar valamit… »

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top