„Miért jársz iskolába? Otthon a helyed!”

Afganisztán zavarba ejtően sokszínű. Az északi Mazar-i-Sarif városban láttam, hogy a Noruz, a perzsa újév után négy hétig minden szerdán női nap van Ali mecsetjében, azaz csak asszonyok mehetnek be. A déli Kandaharban viszont a lányok lopva járnak iskolába, nehogy megszólják őket. A NATO szerepvállalásával pedig mi, magyarok is részesei lettünk ennek a világnak. Ott jártamkor kiderült, a magyar kontingensnél nem akármilyen lányok viszik a vállukon Afganisztán sorsának egy szeletét.

Kandaharban taxi megy az iskolába

Kandaharban indult a tálib mozgalom, mely 2001-ig irányította az országot. Uralmuk alatt a nők nem dolgozhattak, nem tanulhattak, sőt, nem is hagyhatták el az otthonukat férfi rokon kísérete nélkül. Az Egyesült Államok ugyan megbuktatta a szélsőséges iszlám csoportot, de nem tűntek el egészen. Ezt jól látni Kandahar utcáin. Én is fejkendővel, testem vonalait elfedve járok-kelek. S a tereken még ma is látni burkába öltözött asszonyokat alamizsnáért könyörögni.

A város főútja tele van kátyúkkal – az öngyilkos merénylők okozta robbantások nyomán –, hatalmas a forgalom, a piacok zsúfolásig tele emberekkel. Nőt azonban alig látni az utcán, ha van is, mind a testet tetőtől talpig eltakaró burkát viselik. Afganisztán déli részén a nők helyzete sokat javult, de a fenyegetettség mélyen él a lelkekben. Núr, a tolmácsom meséli, felajánlotta feleségének: ha nem akarja, ne viseljen burkát. Ám az asszony biztonságosabbnak érzi, ha teljesen elfedi magát.

Núrral egy lányiskolába próbálunk eljutni, taxik, tuk-tukok és az afgán rendőrség konvoja mellett a poros úton Kandahar belvárosában. Magániskola ez, egy jótékonykodó kanadai tartja fenn. Tizenöt éves kortól járnak ide a lányok, asszonyok, elsősorban szakmát szerezni. Ismerkednek a számítógéppel és az angol nyelvvel.


– Ha tanulni akarok, burkát kell viselnem – meséli az iskolában Szofia Navabi. A tinédzserkorú lány társaival együtt komoly kockázatot vállal azzal, hogy iskolába jár. – Bezzeg Kabulban lehet farmert hordani! – ábrándozik a fővárosról, ami azért szintén nem a lehetőségek fellegvára. – Az emberek meg is ölnének Kandaharban, ha farmert húznék – teszi hozzá dühösen. Testvéreivel együtt taxi viszi őket az iskolába, az utcán megszólnák őket, ha kiderülne, hova sétál a lánycsapat.

Egy másik lány, Szultana Kulcsi azt meséli, a férfiak hetekig követték, és utána kiabáltak: „Miért jársz iskolába? Otthon a helyed!”

Az iskola igazgatója, Ehszan Ullah szenvedélyes férfi. Csak így lehet itt küzdeni.

– A nőket Afganisztánban harmadosztályú állampolgárként kezelték, pedig ők adják nekünk az életet – mondja az irodájában. Az igazgató állandó fenyegetettségben él. Nemrég olyan e-mailt kapott, melyben közölték, ha folytatja a munkát, megfőzik és megeszik őt és gyermekeit.

Kanadahar egyébként még szerencsés: a nagyvárost a NATO úgy-ahogy ellenőrizni tudja. A környező falvakban az is előfordult, hogy a tálib nyomás miatt be kellett zárni iskolát.







„Felakasztottak volna, ha tudják…”

Tűsarkú cipőben fogad bennünket Pul-i-Kumriban a Madan középiskola lánytagozatának igazgatója. Az Afganisztán északi részén fekvő Baghlan tartomány fővárosában a magyar tartományi újjáépítési csoport, azaz a magyar kontingens újította fel a lányiskola padlóját, hogy ne a sárban üljenek a diákok.

Errefelé mások a viszonyok, mint Kanadaharban. Az igazgatónőt nem fenyegetik. Legtöbbször burka nélkül járja az utcákat. Raszuhi asszony tizenhét éve tanít. A tálibok előtt ugyanennek az iskolának volt az igazgató-helyettese. Mosolygós arca alig tudja palástolni fájdalmát, amikor a tálibok uralmáról kérdezem. Sem férjének, sem neki nem volt munkája. Titokban tanította a nőket írni-olvasni. Ez akkoriban halálos bűnnek számított. Kilencven diákja volt.

– Felakasztottak volna, ha megtudják – mondja. – Mindig sírhatnékom támad, ha visszagondolok azokra az időkre – meséli a gyerekzsivajtól hangos udvaron.








Magyar nők az afgán fronton

Afganisztánban 2003 óta szolgálnak magyarok. Közel egy éve önállóan felügyelünk egy tartományt, Kabultól északra. A Baghlanban szolgáló magyar csapat feladata, hogy segítse az afgán kormány munkáját, és különböző fejlesztési feladatokat végezzen el. A magyar táborban kiderül: nyolc katonanő dolgozik a majdnem kétszáz fős kontingensben.

– De több kéne – mondja az egyik felderítő katona. Ő tudja, a nők bizony néha olyan információkhoz is hozzájuthatnak, amelyekhez a férfiak nem – ezt én is tapasztaltam. A nők például bemehetnek a magánházakba, a lányiskolákba, csak ők találkozhatnak a férjes asszonyokkal.

Gulyás Zsófia százados tartja a kapcsolatot az afgán női szervezetekkel, melyekből egyre több van az országban a tálibok bukása óta.

– Szabó-varró, szőnyegkészítő oktatást szerveznek, vagy olyan tanfolyamot, amelyik az üzleti életben vagy a szépségápolásban igazít el. Az utóbbit olyan asszonyoknak ajánlják, akik esküvők szervezésében segítenek – meséli Zsófia. Afganisztánban ugyanis az esküvő a társadalmi élet legfontosabb eseménye.

Az igazi változás azonban még messze van, sőt, nem is biztos, hogy a mi fogalmaink szerint egyáltalán valaha be is következik.

– Mi európai aggyal gondolkodunk, és nehéz elfogadni, milyen helyzetben élnek a nők Afganisztánban, de azt meg kell értenünk, hogy ezeken a korlátokon belül kell sikert elérnünk – mondja a tapasztalt százados. – Nekünk talán a legfurcsább és egyben legmegalázóbb a burka látványa.

Zsófia elárulja: sokat beszélgetett erről afgán asszonyokkal

– Egy illemtudó hölgynek nem szabad megmutatni a bájait, nem szabad ránéznie férfiakra, a burka az ő női mivoltát és tökéletességet jelképezi, de egyre több asszony nem viseli. Ha az asszonyok hazamennek, leveszik a burkát, és egyenjogú tagjai családnak – meséli Zsófia. Persze mindez máshogy érvényes az ország különböző részein.







Bóta Bea főtörzsőrmestert valami hajtja, de nagyon. Kíváncsiság, kihívás, kalandvágy. 1995-ben került a Honvéd Kórházhoz. Először intenzíves szakápolóként ment ki Koszovóba kilenc hónapra. 2003-ban már Kabulban volt az afgán kontingensben. Azt mondja: az összes missziója közül az volt a legnehezebb, szakmailag és személyesen is.

– Nemzetközi csapatban dolgoztunk, veszélyes is volt, rengeteg merénylet történt, sok sérültünk volt. Meg kellett szokni, hogy gyorsan kell cselekedni nagyon kiélezett helyzetekben, mindezt angolul. Eközben alkalmazkodni kellett a különböző egészségügyi szokásokhoz. Németekkel, dánokkal, finnekkel, franciákkal, litvánokkal dolgoztunk együtt, angolul, mindenki más akcentussal beszélt – meséli Bea, mazar-i-sarifi, alig pár négyzetméteres lakókonténerében. – Ezzel együtt, ha baj van, hihetetlen az összetartás: mindegy, hogy melyik nemzet katonája vagy. Akkor egy család vagyunk – mondja a főtörzsőrmester, és megértem, miért vállalja el a missziókat egymás után.

Mert Bea sok mindent áldozott fel elhivatottsága miatt. Tulajdonképpen két és fél éve folyamatosan Afganisztánban van. Családja nincs, kapcsolata…

– Szerinted? – kérdez vissza, megválaszolva a naiv kérdést. – Már az is hátrány, ha valaki az egészségügyben dolgozik, nehéz hozzá alkalmazkodni. Emellett katona vagyok, és külföldön szolgálok, ez sem igazán számít jó partinak – mondja, de hangjában nincs csalódottság, ő választotta ezt az életet. – Önállóságra nevel – teszi hozzá.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Ég veled, kombidressz! » • Szelíd és laktat: krémleves » • Dolhai Attila: „Szerelmes dalokat énekelek neked!” » • Gyógyító energiák hazánkban » • Segítek világra hozni a kisbabádat! » • Rokokó csoportszex » • Segítség hiperaktív gyerekeknek  »