Fodrászlányok a hatvanas évekbõl

Ötven éve divatszakma volt, sok lány álma a női fodrászat. Cili, Varga Mihályné és Csöpi, Őri Gyuláné, szerencsésnek mondhatta magát. Tizenöt-tizenhat évesen a legjobb helyet fogták ki: Süle Géza maszek férfifodrászatát. Akkor még az üzlet elejét a férfiak uralták, a függönnyel elkerített hátsó fertályon frizírozták a nőket. Később annyira feltörtek a hölgyek, hogy teljesen kiszorították a teremtés koronáit. Része volt ebben a változó divatnak – a nők végre felszabadultak az ötvenes évek bájhervasztó nyomása alól –, de annak is, hogy megengedhették maguknak ezt a luxust. Öt forint volt a berakás – később fölemelték hétre, majd tizenkettőre –, huszonöt forint a dauer. Szombatonként akkora volt a tömeg Géza bácsinál, hogy kettesével álltak sorba az ajtótól a fejmosóig. Mondták is, hogy könnyű a Sülének, mert a vonat bejön a Keletibe, ideözönlik a nép és mennek vissza. Pest környékéről mindenki idejárt daueroltatni, ondoláltatni, berakatni. A lányok talpon voltak reggel héttől, este hétig. Zsinórban tupíroztak, göndörítettek, de már elkelt a segítség. Idehozták a húgaikat. Három alkalmazottnál ezután nem lehetett több, egyiktől meg kellett válni. Csöpi úgy gondolta, hogy Katinak – Cili húgának – nagyobb szüksége van az állásra, így maradtak hárman: Cili, Csöpi, Kati. Ma is együtt vannak, ugyanabban az üzletben, amely néhai mesterük jóvoltából, immár a sajátjuk.

Mentek a tupírok, a kontyok, a gyűrűzés

Három aranyos csaj, talpig fehérben, ápoltan, jólfésülten. Na, persze könnyű nekik, nem kerül pénzbe a fodrász, megcsinálják egymás frizuráját. A hajfestést is, mert ragaszkodnak a szőkeségükhöz. Jobban is áll nekik, mint a „mákos”, az ősz csíkokkal tarkázott seszínű. Meg nem mondaná róluk senki, hogy Kati kivételével, már hatvan felettiek. Csinosak, vidámak és eszük ágában sincs „megöregedni”. Fiatalságuk titka, hogy ennyi évtized után is imádják a mesterségüket, és egymást. Úgy összeszoktak, mintha mindhárman testvérek lenének.

– Hozzánk úgy jönnek a törzsvendégek – közli Csöpi –, akár a presszóba, vagy a klubjukba. Úgy is üdvözlik egymást, mint régi barátnők. Zsuzsika – tanárnő volt, most ment nyugdíjba – sosem jön üres kézzel. Hoz egy nagy zacskó pogácsát és körbekínálja. Nekem óriási kuglófot sütött névnapomra. Egy másik vendégemmel pedig úgy összebarátkoztunk, hogy meghívott magukhoz Amerikába. Azóta többször is voltunk náluk a férjemmel. Cilivel nagy utazók vagyunk, ő nemrég járt Kínában és Tibetben. Nekünk nincs gyerekünk, élhetünk ennek a szenvedélyünknek. Kati nem szeret kimozdulni otthonról, neki ott van a férje, a gyermekei, a nagyobbik fia már huszonnyolc éves, a család és a lakás tölti be az életét.


– Hogyan tudtok ilyen jól kijönni egymással?


– Mert annyira különbözőek vagyunk. Én Mérleg vagyok, Cili Oroszlán, Kati Rák. Kiegészítjük egymást. Cilinek jó szíve van, de roppant céltudatos és hamar felkapja a vizet, ha túl akarnak járni az eszén. Ezért engem küld mindenhová, ahol ügyesen kell elsimítani a gubancokat. Kati is nagyon toleráns. Bár fiatalabb nálunk, azért neki is ki van a negyven esztendeje közöttünk. Cilike csak másfél évvel idősebb nálam, de amikor engem, a tizenöt éves kislányt felvett Géza bácsi, ő már nagy nő volt. Ahogy kiállt a függöny elé, azt filmre lehetett volna venni. Hosszú szőke haja volt, szája sírósra kifestve, kezében cigi – a pasik megőrültek érte.

Erre már Cili is megszólal.

– Minden önteltség nélkül elmondhatom, hogy világra szólóan szép voltam. A főnök csak odakiabált, ha végre nem volt munkám: „Cili! Jöjjön ide szappanozni!” Ebből kifolyólag nagyon jól ment a férfifodrászat. Akár később a női. Élveztük, hogy menők vagyunk. A főnökünk név volt a szakmában, és három olyan dolgozóval büszkélkedhetett, akiket ma sztárfodrászoknak neveznének. Csapatostul jöttek a vendégek, mentek a tupírok, a kontyok a gyűrűzések. Annyi munkánk volt, hogy gyakran a bálba is innét mentem.


– Milyenek voltak a menő frizurák?


– Miniver, Maximka és az Olaszka volt a sláger. Először még tűcsipesszel raktuk be a hajakat – iszonyú babramunka volt – majd Marcel hullámcsipesszel. Kifésülve úgy hullámzott, akár a Balaton. Gyönyörű volt és tartós. Most minden divat. A rövid sportos, a sima hosszú, a bubi és a Kleopátra egy modernebb változata, kicsit megtépve. Újra divat a csipeszelt berakás és nagyon trendi a simított haj, ezt simítóval húzzuk ki, de a tupír is tartja magát. Szerencsére jó mesterünk volt, mindenre megtanított bennünket.

Géza bácsiról eszembe jut Szécsi Pál híres száma a Gedeon bácsi, a nők bálványa. Géza bácsit is bálványozta a három lány, mert úgy bánt velük, mintha az apjuk lenne. Félrerakta a fizetésüket, és amikor összegyűlt egy nagyobb összeg, értékesebb dolgot vehettek rajta. Kölcsönt is adott, amit ledolgoztak. Így lett lakásuk, balatoni nyaralójuk.

– Vitt minket bemutatókra is – mondja Csöpi –, hogy fejlődjünk. Minden évben jártunk mesterfokú tanfolyamra, most is, úgyhogy naprakészek vagyunk a divatban. A fiúkat is megnézte Géza bácsi, az én Gyulámról egyből kijelentette, hogy ő lesz a férjem. Tényleg az lett. A világ legjobb férje. Aranyéletem van mellette. Meg is látszik rajtam.

Egy jó hapsi kellene!

Ezen még Cili is nevet, pedig őt nem várják haza meleg vacsorával. Tizenhat éve meghalt a férje. Közgazdász volt és válogatott vízipólós fiatal korában. Tizennyolc évvel volt idősebb Cilinél, akit imádott, de a cigarettát gyűlölte. Mindent megígért, hogy leszoktassa róla.

– Megvette, amit csak kértem: briliánsgyűrűt, nercbundát. Nem szoktam le. Aztán megláttam a Balatonnál a legújabb Honda sportkocsit, azt a pislogó szeműt, és kijelentettem: bármire kész vagyok érte. Abban a pillanatban, ahogy megkaptam az autót – piros színűt –, letettem a cigit. Férjem halála után ismét visszaszoktam. Másfél év után megismertem Bélát, aki vadul dohányzott, együtt szívtuk ketten. Amikor infarktust kapott, letettem a szent esküt, ha életben marad, abbahagyom a bagózást. Annyira szerettem. Most, hogy már ő sincs, nyugodtan visszaszokhatnék, de több agyi infarktus után jobb, ha nem erőltetem. Tudod, mi kellene? Egy jó hapsi. Hatvanhat évesen azért tanultam meg internetezni, hogy találjak valakit a társkeresőn. Szórakozásnak jó, amúgy semmi értelme nincs. De ettől még jól érzem magam a bőrömben.

Kati csodálja a nővérét. Végül is miatta lett fodrász. Meg azért – ezt már Csöpi árulja el –, mert nem tanulhatott tovább. Meghalt az édesapja, anyukája egyedül maradt, valamilyen szakmát kellett választani. A fodrászatot választotta.


– Régen a fodrásznál lehetett értesülni a legfrissebb pletykákról. Nálatok miről beszélgettek a vendégek? – kérdezem Csöpit.


– Táncolásról. Hová megyünk táncolni, milyen ruhát csináltatunk, mit nézzünk meg a moziban vagy a színházban. Amit a vendégek dicsértek, mi is megnéztük. Együtt jártunk Operába, színházba. Miről beszélgettünk még? Főzésről és arról, hogy mit szeretnénk venni. Mindenkinek az volt a legfőbb gondja, hogy milyen függönyt vegyen a lakásba.


– Miről beszélgetnek mostanában?


– Sajnos, a betegségekről. Ki, milyen gyógyszert szed, mibe kerül a gyógyszer, az élet. Régen fiatalok jártak hozzánk. A mi korosztályunk. Nem létezett, hogy valakinek a hétvégén ne legyen friss frizurája, és úgy menjen moziba vagy randira. Nagy szerencsénk, hogy a régi kuncsaftok még mindig visszajárnak. A régi kislányok. Jönnek a fiatalok is, az anyák hozzák magukkal a lányukat, és itt ragadnak. Ők is jól érzik magukat nálunk. Egyébként hamarosan megünnepeljük az üzlet fennállásának 50. évfordulóját és arra meghívtuk az összes régi törzsvendégünket. Egész nap jöhetnek, nagy bulit csapunk.


– Meddig fogtok még „fennmaradni”?


– Amíg bírjuk. Igaz, már csak heti négy napon nyitunk ki – elvégre dolgoztunk eleget, megengedhetjük magunkat –, de ehhez ragaszkodunk. Hiányozna. Jó bejönni ide, beszélgetni a vendégekkel, látni, hogy örülnek a szép frizurájuknak, vásárolgatni ezt-azt, mert mindig hoznak valamit, mint a régi szép időkben. Akkor a lengyelektől vettünk frottírtörülközőket, abroszokat, most például virágot hozott ez a néni. Mindig azt szoktam mondani, ha öregek leszünk – miket is beszélek –, szépkorúak, majd ülünk a hintaszékben és pezsgőt szopogatunk. Ha már nem bírjuk az alkoholt, gyógyteázni fogunk. De ha valaki bánatról, betegségről mer majd beszélni, azt elzavarjuk.