Adrienne Vittadini, világhírû divattervezõnõ

Messzire kellett elmenni, hogy találkozzon olasz férjével, megvalósítsa álmait, és most itthon is úgy tekintsenek rá, mint olyan hírességre, akire büszkék lehetünk. Ő Adrienne Vittadini.
Adrienne Győrben született, szüleivel 1956-ban menekültek el az országból, és Amerikában kezdtek új életet. A történtek ellenére erős szálak kötik Magyarországhoz, évente legalább egyszer hazalátogat. Fogalmam nem volt, hogy néz ki, mégis rögtön „beazonosítottam”: ez a magas, jó alakú, nem harsány-amerikásan öltözött, kicsit olaszos kinézetű hölgy, csak ő lehet. Mondtam is neki, és nem lepődött meg.

– Mindenki azt hiszi, olasz vagyok. Már csak a nevem miatt is. Elég szokatlan manapság, hogy valaki a férje nevét használja, de nekem nem tetszett a lánykori vezetéknevem: Tot. Később pedig nem volt értelme a változtatásnak, mert Vittadini néven lettem ismert. Ahányszor megkérdezik, hogy olasz vagyok, mindig az a válaszom: nem vagyok olasz. Magyar vagyok.

– Amikor februárban kitüntettek a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével, Szili Katalin, házelnök azt mondta: „Megmutatta, hogy meg tudott maradni magyarnak. Bennünket ez büszkeséggel tölt el”.

– Engem is az, hogy ilyen magas kitüntetésben részesítettek. Már egy kicsit keresgélnem kell a szavakat – állandóan angolul és olaszul beszélek –, ez nem változtat az érzelmeimen. Kicsit az amerikai és a magyar kultúra közös gyermekének tartom magam, miközben hol New Yorkban élek, hol Milánóban. Ismerem a leghíresebb tervezőket, Armanit, Valentinót, de Párizsban is dolgoztam Louis Féraud divatműhelyében, valamint Fizenzében Emilio Puccinál.

– Hogyan sikerült elérned azt, ami sok fiatal lány számára ma is olyan, akár a tündérmese?

– Erős nők között nőttem fel. Úgy neveltek, hogy bárhová dobnak le a világon, muszáj érvényesülnöm. Amikor kimentünk Amerikába, eleinte nehezen boldogultunk. Édesapám orvosi diplomáját nem ismerték el, újból tanulnia kellett, és kitüntetéssel vizsgázott. Példát mutatott nekem, és éreztem, nekem is tennem kell valamit a családért. Úgy végeztem el Philadelphiában a Moore Művészeti Főiskolát, hogy mellette modellkedtem, ruhákat adtam el több üzletben, rajzolással kerestem pénzt, és ösztöndíjat is kaptam. Keményen megdolgoztam azért, hogy megálljak a lábamon.

– Mi kellett ahhoz, hogy már híres divattervezőként önálló vállalkozásba kezdj?

– Édesapám és a férjem biztatása. Ők akarták, hogy legyen végre saját cégem, és anyagilag is támogattak. Engem ugyanis nem érdekeltek az anyagiak. Gigi, a férjem, eleinte csak a pénzügyeket intézte, később betársult. Az volt a célom, hogy olyan ruhákat gyártsunk, amelyek megkönnyítik a nők öltözködését otthon, az irodában és a szabadidős programokhoz. Ehhez jól illettek az alkalmi, elegáns karrierruházataink, valamint a csinos hétvégi viseletek. Később már ágyneművel, fürdőruhával is kijöttünk, és Amerikán kívül a világ szinte minden részén nyitottunk márkabutikot. Londoni áruházakban, Párizsban, Kanadában, Ausztráliában, Svédországban, Olaszországban. Keresték a márkát, mert minőséget adtunk elérhető áron.

– Ezt hogyan lehetett elérni?

– Mi voltunk az elsők, 1968-ban, akik kimentünk Kínába. Így lehetett olcsó konfekciót előállítani a legjobb anyagokból. Óriási sikerünk volt. Elegáns, klasszikus holmikat kínáltunk, nagyon jó áron. Sajnos, azok a régi, egyedi vállalkozások már nem léteznek, a komputerizált nagyipar felfalta a minőségi műhelyeket. Örülök, hogy már nem vagyok a divatszakmában.

– Most mivel foglalkozol?

– Építészettel és luxusingatlanokkal. Jelenleg floridai ingatlanfejlesztésekben és az olasz Alpokban társas építésekben vagyunk érdekeltek. Berendezve adjuk el az épületeket, nagyon magas áron.

– Hogyan fogadtad a Magyar Női Karrierfejlesztési Szövetség megkeresését, hogy támogasd törekvésüket, a magyar nők esélyegyenlőségének jobbítására?

– Örömmel. Bár a Magyar Nők Világkonferenciáján valószínűleg nem tudok részt venni – akkor utazom Indiába –, Ferenczi Andreával, a szövetség elnökével megbeszéltem, hogy utána bekapcsolódom a munkájukba. Annál is inkább, mert jövőre Magyar Évadot terveznek Amerikában, és talán lehetőség nyílik arra is, hogy az itteni fiatal divattervezők találkozzanak a kint élőkkel. Szerintem, mi sokkal keményebben dolgozunk a férfiaknál, csak nem mindig tudjuk elérni, hogy ezt elismerjék. Ezért oda kell állnunk a tehetséges nők mellé. Mindenkinek szüksége van a bátorításra.

– Elárulnád, mitől nézel ki ilyen jól?

– Mindennap tornázom. Azzal kezdem a napot. Próbálom megtartani a formámat. Nem kizárólag hiúságból. Korábban nagyon sokat dolgoztam – tíz-tizennégy órákat –, és ez tartotta bennem a lelket. Meg a reggeli torna és a hajmosás. Oldja a feszültséget, egész nap jobb a hangulatom. Most, hogy sokáig voltam itthon, elmaradt a torna, és érzem, hogy minden nadrágom szoros.

– Nálunk nem lehet megállni evés nélkül!

– Nekem mondod? Amikor hazajövök, visszajönnek a régi gyerekkori ízek. Halászlé, rántott hús, tökfőzelék, ahogy a nagyanyám főzte. Egyébként van egy filippínó háziasszonyom, és kiválóan főz „magyarul”. Húslevest, gulyást, még gesztenyepürét is. Megtanulta az édesanyámtól. Úgyhogy New Yorkban is megtartottam a magyar konyhát, felváltva az olasszal.

– Gyereked van?

– Sajnos, nekem nincs, pedig próbálkoztam mindennel, hogy legyen. A férjemnek van egy fia, aki ugyan nem él velünk, de közel állnak egymáshoz. Most is együtt dolgozunk az ingatlanüzletben. Ezenkívül tizenegyszeres keresztmama vagyok. Már képtelen vagyok követni a születésnapokat.

– Innét mit viszel a keresztgyerekeidnek?

– Általában libamájkonzerveket szoktam, vagy huszonötöt, de most nem értem rá vásárolni. Jönnek az aukciók, és érdekel, milyen képek kerülnek árverésre. Magam is szeretek festeni, rajzolni, és imádom a festményeket.

A szép, klasszikus ékszereket is. Keresetlenül egyszerű, sportosan elegáns kabátruhájához nem vett fel mást, csak egy különleges karperecet, nyakláncot és gyűrűt. De azt meg kellett nézni, mindet, egyeként. Nemhiába választották meg Amerikában, a „Nemzetközi legjobban öltözött hírességnek”!