Én, egyedül!

Lola mindig is szerette a rendszert. Sőt, megkövetelte. Egy időben, ha nem tettük le aludni délután egyig, hát nem aludt. Csak azért sem. Reggeli fél kilenckor, ebéd fél tizenkettőkor, vacsora fél hatkor. Fogmosás csak a mamával, reggeli pelenkacsere csak a papával. Aztán bilin ülés, miközben a mama zuhanyozik. Bölcsi után hancúr a nagyágyon, gyurma, kifestés, és vacsoráig Szezám utca, esetleg Thomas, a gőzmozdony. Csak semmi deviancia! Emlékeznek arra a filmre, amelyben Andie MacDowell és Bill Murray mindig ugyanarra a napra ébrednek? Ha jól emlékszem, Groundhog Day az eredeti címe, és Idétlen időkig a borzasztó magyar fordítás. Nos, ha látták, akkor pontosan tudják, hogy érezzük magunkat a mi rendszerkényszeres gyermekünk társaságában. Lolánál szigorú rend a lelke mindennek – mármint mindennek, ami elvont, és ezáltal megfoghatatlan. Mert a nagyon is megfogható, tárgyias dolgok között egyáltalán nem akaródzik neki rendet tartani. Látnák a szobáját…

Annak viszont szigorú, körülbelül negyvenöt perces koreográfiája van, hogyan jutunk el a lakásból a szomszéd utcában bérelt garázsunkig, aztán a kocsitól a bölcsődéig. Öltözés címén fogócska a lakásban, körülbelül húsz percig. Aztán liftezés három emeletet lefelé, közben guggolás a lift bal belső sarkában. Séta a szomszédos antikvitásboltig. Ott kirakatbámulás, porcelánkutya és antikbaba-nézegetés mintegy négy-öt percen át. Hosszú könyörgés után gyaloglás a sarokig, majd miután az ott található borostyánbokorról letéptünk két levelet – egy kicsit és egy nagyot, szigorúan –, további rövid séta a garázsig. A kocsiajtó kinyitása után „Lolababa, mama nem!” felkiáltással egyedül kivitelezett bemászás a hátsó ülésre. Végül további öt-hat perces alkudozás, és a mama hangszínének elengedhetetlen megváltozása után beülés a gyerekszékbe. Övek becsatolva, indulás. Tíz perccel később a bölcsőde előtt mama nyakába kapaszkodás, intenzív fülbirizgálással, valamint hüvelykujjszopással kísérve, egészen az öltözőig. Ott barátkozás a többi későn érkező gyerekkel, átöltözés, majd további mamába csimpaszkodás és cuppanós puszi után repülés Ani néni karjaiba. Csak így indulhat jól a nap, így viszont biztosan jól indul. Ha értik, mire gondolok. Kicsit mi is hibásak vagyunk abban, hogy Lolánk lelke így alakult. Néhány hónapos korától fogva igyekszünk finoman biztos pontokat, kis szertartásokat beépíteni az életébe. Betartottuk az alvásidőket, az étkezések időpontját, mindig ugyanakkor fürdettük, ugyanúgy krémeztük a félhomályban, ugyanúgy altattuk. És Lola hálás közönség volt, hiszen három hónapos kora óta este nyolctól alszik reggel fél nyolcig. Stabilan, biztonságosan, felébredéstől mentesen. Napközben is tele van önbizalommal, nem ijed meg senkitől, semmitől, és pontosan tudja, hogy ránk mindig számíthat. Hogy nem hagyjuk el, a világ összes kincséért sem. Igaz, egy tizenhárom és fél kilós nagylánnyal már nem olyan könnyű kivitelezni a bölcsődei manővert, de ezt az áldozatot bármelyik anyuka meghozná azért, hogy a gyerek aztán jól érezze magát a bölcsődében.

Életünk egészen mostanáig így csordogált kissé kényszeres, de legalább kiegyensúlyozott medrében. A második születésnappal azonban új nap kelt föl. Kiszakadtunk az „idétlen időkből”, és csak csodálkoztunk, tátottuk a szánkat, Alex meg én. Mert azóta mindent az „én isz” határoz meg. Az „én isz”, amely ebben a konstellációban egyáltalán nem azt jelenti, hogy „én is”, sokkal inkább azt, hogy „ÉN” – így, szimplán. Vagy, esetleg bővebben: „Én, egyedül. Én mondom meg, hogy mi az új rendszer!” És az új rendszer az, hogy nincs rendszer. Van, hogy nyolckor reggelizünk, este hétkor vacsorázunk, és fél kilenckor még gyurmázunk egyet lefekvés előtt. A bölcsődében pedig nagylányt játszunk. Vége a fülbirizgálós, mamába csimpaszkodós időknek. Magzatom mostanság abból meríti egész napos önbizalmát, hogy egyedül cselekszik. Besétál az udvaron át az épületbe, (félig-meddig) egyedül átöltözik, aztán odaszalad a terem ajtajához, fölcsimpaszkodik, lenyomja a kilincset, és „Ani néniii!” felkiáltással beleveti magát a nagybetűs bölcsődei életbe. És ha végül meghallja a kicsi rádiós magnóból jövő zenét, táncol. Ő, egyedül, a szoba közepén. Vissza sem néz.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Sohasem mertem megkérdezni…» • Én, egyedül! » • Kávéötletek » • Ha nem jön álom a baba szemére… » • Szabó Eszter énekesnő arról, hol a színe és hol a fonákja » • Kovács Katit Albert Györgyi hívta kávézni » • Pánik után, szülés előtt Schell Judittal »