Segítség, félrelép az apám! – Soma Mamagésa válaszol

Kedves Soma!

Nagyon szeretem a másoknak írt leveleidet olvasni, most viszont én is szeretnék tőled tanácsot (vagy inkább iránymutatást) kérni.

26 éves lány vagyok, értelmiségi családban születtem. Az életemben eddig nagyjából minden rendben volt, elvégeztem egy egyetemet, volt (és van is) barátom, külföldre is eljutottam. A szüleim mindenben támogattak – és támogatnak most is –, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Sajnos az édesanyám és az apám közötti kapcsolat nem felhőtlen, mondhatnám úgy is, hogy rossz, néha-néha semleges periódusokkal.

Az első törés az életemben 17 éves koromban volt, amikor kiderült, hogy az apám megcsalja édesanyámat. A viszonya évekig tartott, és annak idején nagyon rossz hangulat uralkodott a családban. Mindenki tudott róla (az öcsémet leszámítva, aki még kicsi volt, és kíméletből neki nem mondhattuk el). Nagyon rossz volt átélni, hogy sokszor hajnalban járt haza, vagy hétvégékre eltűnt.
Aztán eltelt pár év, és úgy látszott, hogy a dolog abbamaradt, de édesanyám elmondása alapján tudom, hogy 1-2 éve talán újrakezdődött a kapcsolata. Ez egészen pontosan akkor tudatosult bennem, amikor apu megint hajnali 1-kor jött haza, és valahogy nagyon feldobottnak tűnt. Bennem egy világ omlott össze újra.

Akkor, 17 évesen felvállaltam a közvetítő szerepet a két szülő között, ami arról szólt, hogy nekem kellett megkérnem apámat, hogy velünk maradjon. Most, majd 10 év elteltével nem tudom, mit tegyek. Édesanyámon nagyon nagy nyomás van (problémák a testvéremmel, az apámmal, a munkahelyén), és pillanatnyilag én is távol vagyok (külföld). Féltem őt, az egészségét (ezzel a problémával kapcsolatban már két betegséget is „gyártott” magának). Nem tudom, hogyan lehetne ezt az őrült helyzetet feloldani, én mindig is anyu oldalán álltam, ő ugyanakkor fél változtatni (egzisztenciális függés, törés a családban). Az én kapcsolatom apámmal sosem volt túl szoros, ilyen dolgokról meg pláne nem könnyű beszélni.

Kérlek, adj tanácsot, én mit tudok tenni? Egyáltalán van megoldás egy ilyen problémára?

Köszönöm válaszodat.

Zsuzsi

Kedves Zsuzsi!

Az a helyzet, hogy bármennyire is érint téged, neked valójában semmi közöd nincs a szüleid magánéletéhez!

Alapvető hibának tartom, amikor a szülők a gyermekeiket terhelik azzal, ami rajtuk kívül senkire nem tartozik. Számomra teljesen nonszensz, hogy 17 évesen felvállaltad a közvetítő szerepet a két szülő között, és az sem egészséges, hogy az öcsédnek nem mondtátok el. Na, erre mondják azt, hogy a nyúl viszi a puskát. A gyerek mindig a kicsi, a szülő pedig a nagy, akárhány évesek is, és a kicsinek nem kompetenciája a nagy életébe beleszólni, egyengetni, igazgatni azt. Úgyhogy neked semmiképpen nem feladatod ezt az őrült helyzetet feloldani. A legjobb, ha kivonod magad az egészből, nagyszerű, hogy külföldön vagy! Törődj magaddal, nem te vagy a szüleid anyukája, épp fordítva.

Az édesanyádon éppen annyi nyomás van, amennyit ő magának gyárt. Eljátszhatja a mártír szerepét, és gyermekded módon az apukádra is háríthat, hogy ő teszi tönkre az életét, meg ő betegíti meg, de valójában mindezt magának köszönheti. Tudomásul kell vennünk, hogy nem vagyunk egymás birtokai. Senki nem birtokolhatja a másikat. Az idejét, a szexualitását, vágyait, gondolatait, semmijét. Az, hogy apádnak kb. 20 éves együttlét után (merthogy 17 voltál, mikor kiderült, hogy nőzik) szüksége volt egy másik kapcsolatra, csak rá és az anyukádra (no meg a harmadik személyre) tartozik. Bizonyára megvolt rá az oka. Semmi nem történik ok nélkül. Egyikünk sem tudhatja (nincs is hozzá közünk), mi hiányzott neki, mi zajlott le benne, mi volt (és mi nem volt) közte és anyukád között. Anyukád akár felfoghatta volna úgy is (láttam már ilyet is), hogy megkeresi, mi az, amit az a másik nő ad neki, és mi az, amit kamatoztathat az egészből.

Apád nem hagyta el a családját, minden történés ellenére ott van veletek. Ez alatt az idő alatt anyukád akár meg is bocsáthatta, fel is dolgozhatta és meg is érthette volna a történteket. Hogy nem ez történt, hanem betegségeket „gyártott” magának, nyilván annak is megvan az oka. Valamiért ezt az önbüntető viselkedést választotta. Az, hogy benned újra egy világ omlott össze, nem más, mint a saját illúzióiddal való szembesülés. Azt gondolod, hogy létezik olyan, hogy évtizedeken át őszintén csak egymást kívánja két ember? Egyáltalán azt, hogy folyamatosan vágynak egymásra? Nemcsak egymás testére, hanem arra, hogy egy térben legyenek a másikkal? Azt gondolod, hogy létezik évtizedeken át konfliktusmentes párkapcsolat? Hát akkor jó reggelt, kislány, a való világban! Mert minden hosszú távú párkapcsolatnak megvannak a hullámvölgyei és -hegyei, és ez így is van rendjén. Vannak persze belül szorongó, társfüggő emberek, akik kényszeresen kapaszkodnak egymásba, de egy belül stabil, nyitott, autonóm ember pontosan tudja, hogy egy harmonikus párkapcsolathoz éppúgy kell a függetlenség, mint az elkötelezettség.

Én azt gondolom, mindent a helyére lehet tenni (a megcsalásokat is), ha működik a SZERETET. Ez az egyetlen nyitja az egésznek, ezen, csakis ezen múlik, hogy hosszú távon tud-e harmonikus, jól működő lenni két ember kapcsolata. És a szeretet nem követel, nem hánytorgat föl semmit, nem támaszt elvárásokat. Nagyon magas szinten még azt is el lehet képzelni, hogy anyukád örül, hogy 20 év után az, akit ő annyira szeret (a férje), boldog, repül, jól érzi magát a bőrében. Kinyitja neki az ajtót, és azt mondja: repülj, madárkám, élvezd az életed, örülök, hogy örülsz! Ebben persze van némi illuzórikus (bár ismerek olyan párt, akik ezt őszintén meg tudták csinálni), mert ez nem a mi önző emberi természetünkre szabott. Túlzottan fáj az egónak az, hogy „nem én kellek, nem rám vágyik”. És akkor mi van? Ha valaki nem rám vágyik, akkor nem rám vágyik. Ez persze fájhat, de nem érdemes sokáig ezen rágódni. Tudomásul kell venni, ez a valóság, ezt „dobta a gép”. És itt hadd áruljak el valamit, amit én nemrégen, 42 évesen tudtam igazából magamnak megteremteni: a saját önértékelésemet nem mások visszajelzésétől teszem függővé. Az, hogy én milyennek ítélem meg magam (mert mást nem is ítélhetek meg), nem attól teszem függővé, hogy valaki épp imád vagy utál, kíván vagy nem kíván, mit gondol rólam, mit érez velem kapcsolatban.

Anyukádnak is meglenne a választása, hogy attól, mert az apukád épp másra vágyik, jól érezze magát a bőrében. Ez valójában önző dolog, hogy emberek kitalálják, hogy a társuk egy életen át csak rájuk vágyjon, és ha ez nem így történik, akkor ettől rosszul érzik magukat. Fura. Az emberek többnyire azzal gyártják a legtöbb problémát maguknak, hogy kitalálják azt, hogy a másiknak hogyan kellene viselkednie, éreznie ahelyett, hogy feltételek és elvárások nélkül szembesülnének a valósággal. Ezúton ajánlom a figyelmetekbe Katie Byron Négy kérdés című könyvét. Ez egy nagyszerű belsőmunka-módszert mutat be, amely abban segít, hogy ne gyártsunk magunknak problémát embertársaink milyenségéből. Persze nyilván vannak helyzetek, amikor az ember érzi a határt, hogy ezt már nem lehet – és nem is kell – elfogadni, tolerálni, akkor viszont tovább kell lépni. Teljesen egyetértek korunk egyik legnagyobb spirituális tanítójával, Ekhart Tolléval (ajánlom a könyvét: A most hatalma) abban, hogy ha számunkra kellemetlen élethelyzetben vagyunk, akkor három dolognak van értelme, minden más a drága életenergia pazarlása.
Ez a három pedig a következő:
1. Kiszállok belőle.
2. Amennyire a saját kompetenciám, és a helyzetből adódó lehetőség engedi, változtatok rajta.
3. Elfogadom.
De nem kiszállni, nem elfogadni, nem változtatni, hanem benne maradni valamiben, amitől szenvedek, az a legnagyobb csacsiság. Ezt pedig akkor magamnak köszönhetem, és senkire nem mutogathatok, senkit nem hibáztatok azért, mert abban vagyok, amiben.

Anyukádnak nagyon fontos lenne, hogy a szorongás gyártása helyett lépjen, és segítsen magán. Jó lenne, ha elkezdené magát oldani, tölteni, lazítani, mert minél jobban begörcsöl, annál kevésbé várható pozitív változás az életében. Inspiráld, hogy keresse meg azokat a tevékenységeket, amelyek örömöt, erőt adnak neki, hogy összeszedje magában azt az energiát, amivel elindulhat a változtatás tudatos útján. Esetleg javasold neki, hogy járjon uszodába, szaunázni, masszíroztatni, kicsit kényeztesse magát. Hiszen ha ő lazul, akkor a környezetének is jobb lesz mellette. Jó lenne, ha belekezdene valami olyan új dologba, amellyel már egy ideje szimpatizál (jóga, hastánc, kerámiázás, pránanadi, tajcsi), mert az valamiféle változást hozna az életébe. Nagyon fontos, hogy rugalmasak, nyitottak tudjunk maradni a változásra, az újra. Nyilván jót tenne neki, ha elkezdene kineziológushoz járni, és rendszeresen oldatná magát. Az, hogy már fizikai szintre hozta a lelki problémáit, mindenképpen azt üzeni, hogy el kellene kezdenie önmagát gyógyítani. Az, hogy apádat szidja, és a problémáival való szembenézéstől szorong, csak még lejjebb fogja húzni.

És hogy te mit tehetsz? NE SAJNÁLD őt többé! Ehelyett érezz vele együtt. Óriási különbség van a kettő között. A panaszkodás és a sajnálat végtelenül lehúzó, energiapazarló dolog. De amikor együtt érzel valakivel, az azt jelenti, hogy nem minősíted az ő életét (jaj, szerencsétlen, ó, de nyomorult vagy gyenge), hanem egyszerűen „csak” meghallgatod őt, és lélekben együtt vagy vele abban az élethelyzetben. Ezek után pedig jöhet a konstruktív továbblépés: oké, ez van, hogyan tovább? Hogyan oldjuk meg ezt a helyzetet, minek van a legtöbb értelme, mi segít ebből továbblépni? Kérdezd meg tőle! Gondolkodjatok együtt!

Bár az a véleményem, neki ezt leginkább önmagával, illetve egy segítő, bölcs baráttal, akár egy külső segítővel (pszichológus, kineziológus) kellene megoldania. Szerintem ne menj bele a továbbiakban azokba a helyzetekbe, amikor ő panaszkodik, kifelé hárít, másokat szidalmaz, avagy a szorongásait hizlalja különféle negatívumok erősítésével. Tudd, hogy az élet természetes velejárója a problémák, konfliktusok jelenléte és ezek megoldása. Mindenesetre az ő magánéletüket nem neked kell rendbe raknod!

Soma Mamagésa

Párkapcsolat.lap.hu »
Válás.lap.hu »
Kineziológia.lap.hu »