Kéjközpont 10 ezer négyzetméteren

A hír: A Csepeli Fémmű területén vigalmi negyed épülhet
Július végén születik döntés arról az ötletpályázatról, amely a Csepeli Fémmű területén található Rugév-csarnok hasznosítását tűzte ki céljául. A 22 ötletterv között akad olyan, amely a lepusztult gyárterületen álló 10 ezer négyzetméteres csarnok területén hozná létre az ország és a főváros első igazi vigalmi negyedét, kielégítve ezzel a szerencsejátékot és a pikáns szórakozást kereső külföldi és hazai vendégek vágyait. (MTI)

Különvélemény Winkler Nórától
Biztos sokakat haragítok magamra, hogy nem értékelek eléggé árnyalatokat, de a vigalmi negyed kifejezés önmagában idegesít. A Csepeli Fémmű lepusztult gyártelepének hasznosítása, a város életébe kapcsolása örvendetes kezdeményezés. Szerte a világon látunk erre jó példákat, leginkább kulturális intézmények, übertrendi éttermek, kiállítóterek, műteremblokkok szoktak az ilyesfajta ipari csarnokok újjászületésében helyet kapni, de bármilyen tartalmat is kapnak, az jobb, mint egy szomorú, élettelen, elrohadni készülő épület.

De az a fogalom, hogy vigalmi negyed, nagyon álszent. Vigalom szerintem az, ha egy helyen egy csomó ember szórakozik. Például a bécsi Grinzingben, ahol borozók, kisvendéglők sokasága működik egymás mellett, csupa jó külsejű, kockás abroszos, soknövényes hely, ahol egy ilyesfajta nyárestén nagy vigalom lehet – a jó borok és fröccsök révén –, zajos nevetgélés, beszélgetés, biciklivel nehezen hazatalálás. Vagy – mondjuk – vigalmi negyed egy város bulis negyede, ahol hajnalig lehet táncolni, és aki szórakozni akar, odamegy. Nálunk – gondolom, mert nehéz szalonképes kifejezést találni – a szerencsejáték-örömlányok kombinációra használjuk. Én is tudom, hogy ilyen intézményes keretek között a lányok biztonságosabban dolgoznak fizikai és egészségügyi értelemben is, a dolog szervezettsége miatt, talán rendszeresebben és korrektebb pénzeket kapnak, vigyáznak rájuk, és ők is magukra. De. Míg egy bulis negyedbe önszántából megy az ember szórakozni, és sejtheti, hogy az ott dolgozók – felszolgálók, DJ-k, pultosok, szakácsok – maguk is önszántukból, szabad akaratból választották ezt a szakmát, ezt a vigalmi negyedről nem hiszem el. Az egymás mellett dolgozó lányokkal szerintem ritkán esik meg, hogy mikor egy-egy kuncsaft távozik, és ők összetalálkoznak az ajtóban, huncutul mosolyognak egymásra, hogy micsoda férfiak távoztak most. Hogy vidáman, elismerőleg csettintenek: hát ez jó volt, nem véletlenül választottam ezt a szakmát, ez tényleg őrült jó tud lenni.  
Ha prostitúcióról van szó, a legtöbbet Kelet-Európa nyomorult falvaiból eladott vagy elrabolt lányokról hallani, akik nyugati bárokban dolgoznak, vagy olyanokról, akik azt hitték, modellkarrier nyílik meg előttük, és az vonzóbbnak tűnik, mint a reménytelen szegénység, ahonnan származnak, vagy csak viszi őket az a tinédzserként még természetes hit, hogy van könnyű út, amin hamar jönnek címlapfotózások és szuper kis ruhák. Sorolhatnám még a háttérsztorikat, indítékokat, amik miatt egy nő végül abból él, hogy mindenkivel, mindenhogyan le kell feküdnie, de most nem is az egyedi, szomorú, igazságtalan élettörténetek a fontosak, hanem összességében az, hogy tulajdonképpen minden ilyen konstrukció – vörös lámpás negyed, bár, Forma–1 idejére felpörgő vigalmi negyed – olyan sztorikat legalizál, amikben az örömlány legritkábban örömében vesz részt.

A hét korábbi különvéleményei: 
Karafiáth Orsolya – Leszbikussá tett egerek
Soma Mamagésa – Halálra verte gyermekét az apa