nlc.hu
Aktuális
Fizetésért lettek szülők

Fizetésért lettek szülők

Átmenetileg fogadnak az otthonukba állami gondozott gyereket, de hogy ez az átmenet két nap vagy húsz év lesz, nem tudhatják előre. Hivatásos és hagyományos nevelőszülőkkel beszélgettünk arról, hogyan lehet úgy (érzelmi) biztonságot nyújtani egy gyereknek, ha az ember tudja, hogy bármikor elvehetik tőle.
Fizetésért lettek szülők Nők, akik nem akarnak gyereket

„Próbálom teljesen kizárni a gondolataimból, hogy elveszíthetem őket, mert olyanok nekem, mintha a sajátjaim lennének, de azért természetesen szoktam aggódni emiatt – mondja Lyra Ahlam, aki saját fia mellett két éve nevel egy testvérpárt. A gyerekeket azért vették el a szüleiktől, mert a kisfiún súlyos bántalmazás nyomait, zúzódásokat és nyílt sebeket fedeztek fel. A most hatéves Marcit először hét hónapos korában választották el a szüleitől és bízták a nagymamája gondjaira, ám miután ő is rendszeresen verte (elmondása szerint azért, mert „idegesítette”), másfél évesen gyermekotthonba került. Két évig passzolgatták egymásnak a problémás gyereket a különböző intézmények, majd úgy döntöttek, az lesz a legjobb, ha visszaadják a szüleinek.

Fizetésért lettek szülőkA leszázalékolt, alkoholista apukának és a mentálisan sérült anyukának ugyanis született időközben egy kislánya, akin nem látszódtak bántalmazás nyomai, amiből a hatóság levonta a következtetést, hogy Marcinak is jó helye lesz náluk. Nem sokkal később a kisfiút úgy vitték óvodába, hogy a fejéből ömlött a vér – ekkor került a képbe Lyra: felhívták, hogy ha még mindig érdekli a nevelőszülőség, lenne számára két kisgyerek, akiket azonnal át kéne vennie. Azt elfelejtették neki megmondani, hogy a fiúnak ön- és közveszélyes dühkitörései vannak, illetve hogy a testvérek össz-vissz három hónapot töltöttek együtt, és finoman szólva nem kötődnek egymáshoz.
Marci rendszeresen verte, véresre csípte, harapta a húgát (vagy ahogy ő hívta: „ez az izé, amit az anyám hozott”), máskor meg a saját fejét verte iszonyatos erővel a falba. Az akkor kétéves kislány teljesen el volt hanyagolva, alig tudott járni, a szókincse három szóra (igen, nem, hagyjál) korlátozódott.

Azóta stabilizálódott a gyerekek viszonya, testvérként szeretik és segítik egymást. A kislány fizikailag és szellemileg megerősödött, a kisfiú dühkitörései megritkultak és finomabbá váltak. Lyra elmondása szerint (aki ugyanezen az álnéven blogot ír nevelőszülői tapasztalatairól) ma már csak a szülőkkel való kötelező kapcsolattartás tudja kibillenteni a gyerek lelki egyensúlyát. Bántalmazás ide vagy oda, a szülőknek ugyanis joguk van havonta kétszer (felügyelet mellett) találkozni a gyerekeikkel.
„Ilyenkor ígérnek nekik fűt-fát, amiből aztán persze soha nem lesz semmi. Nem számít, hogy milyen bűncselekményt követett el a vér szerinti szülő a saját gyerekével szemben, joga van vele rendszeresen találkozni; az, hogy ez milyen hatással van a gyerekre, hogy mennyire viseli meg, senkit sem érdekel!” – mondja Lyra, aki kezdeményezte a hatóságnál, hogy vonják meg a szülők láthatási jogát, de azt a választ kapta, hogy erre a vonatkozó törvény értelmében nincs mód. A szülőket is próbálta meggyőzni, hogy mondjanak le a gyerekekről, hisz akkor ő örökbe fogadhatná őket, ám erről hallani sem akartak. Véleménye szerint arra apellálnak, hogy ha valahogy rendeződik a szociális és anyagi helyzetük, visszakaphatják a gyerekeket, és velük együtt a családi pótlékot. 

Lyra (jobb híján) a gyerekek gyámságát vállalta el, így mindenben ő értük a felelős, egyedül a kapcsolattartásba nem szólhat bele. A nehéz kezdet után ma már tudnak relatíve egészséges családként működni, a gyerekek is többnyire anyukának szólítják, de a felszín alatt még most is komoly problémák húzódnak: „ha megkérdezem bármelyik gyereket, hogy szerinte szeretem-e, azonnal, gondolkodás nélkül rávágja, hogy igen. De ha megkérdezem, hogy ki szeret még, elbizonytalanodik, és csak az én családtagjaimat sorolja fel, az övéit nem. Borzasztó terhet cipelnek ezek az apróságok; az ő érzelmi bizonytalanságuk akkora fájdalom, hogy félek, bármit is teszek, egy életen át bennük marad” – mondja.  

Lyrához hasonlóan más nevelőszülőknek is meggyűlik néha a baja a vér szerintiekkel. Klára azért válik most meg az egyik neveltjétől, mert – elmondása szerint – a börtönviselt szülők annyira rossz hatással vannak a tizenéves fiúra, hogy nem bír vele. A tinédzser lopási ügybe keveredett, kicsapták a kollégiumból, és rendszeresen eszméletlenre issza magát. A hivatásos nevelőszülőként dolgozó Klára sokáig próbált hatni a fiúra, de most feladta, és ún. lakásotthonba küldi, ami lényegében olyan, mint egy intézet, csak mivel kevesebben vannak a gyerekek (max. tizenketten), valamivel családiasabb a hangulat.
„Mielőtt hozzám került, az utcán élt drogosok és alkoholisták között, az anyja már csecsemőkorában vitte magával lopni. Próbáltam elérni, hogy szüntessék meg a kapcsolattartást, de nem lehetett, így pedig kettős személyisége lett a gyereknek – idehaza egy kedves, becsületes fiú, de ahogy kiteszi a lábát, ő a legnagyobb gengszter. Pszichológushoz is vittem ezzel a problémával, de az sem segített” – vázolja fel a helyzetet Klára, aki továbbra is figyelemmel kívánja kísérni a fiú életét, és ha szükséges, segít rajta. Kérdésünkre, hogy a hozzá erősen kötődő tinédzser hogy fogadta, hogy most megválik tőle, elmondta: „Megbeszéltük a dolgokat és szeretetben válunk el. Ő is tudja, hogy nem hagyott más választást: vele együtt öt gyereket nevelek, és ha neki elnézném az italozást, lopást, hasonlókat, akkor a többieknek hogyan magyarázom el, hogy nekik nem szabad ilyesmit csinálni?”

Míg ennél a fiúnál a vér szerinti rokonok rendszeres megjelenése és befolyása, addig egy másiknál pont az ellenkezője okoz problémát: a szintén tizenéves srác anyja egyáltalán nem érdeklődik a fia után, jó ideje életjelet sem adott.
„Az ilyesmi nagyon meg tudja őket viselni, és én hiába próbálom, egy édesanyát nem tudok, nem is lehet pótolni. Bennük ez egy életre szóló hiányérzet” – mondja Klára, aki már 13 gyereket nevelt fel, s úgy döntött, ha a most vele élők kirepülnek, nyugdíjba vonul. Ugyanakkor ez a kirepülés sem egyszerű történet: hivatalosan húszéves korukban kerülnek ki a gyermekvédelmi rendszerből a fiatalok (kivéve, ha nappali tagozaton egyetemre járnak – akkor 24 év a korhatár), s attól kezdve magukra vannak utalva. Klára eldöntötte, ha már hivatalosan nem is lesz a nevelőjük, addig nála maradhatnak a megszabott korhatárhoz vészesen közelítő pártfogoltjai, amíg nem tudnak saját egzisztenciát teremteni.

Fizetésért lettek szülőkKlára tizenegy éve döntött úgy, hogy hivatásos nevelőszülőnek áll, mivel a saját szakmájában képtelenség volt munkát találni. Véleménye szerint felháborító, hogy sokan azzal vádolják a nevelőszülőket, csak a pénzért vállalnak gyerekeket: nettó 111 ezer forintot kap, valamint (a hagyományos nevelőszülőkhöz hasonlóan) minden gyerek után havi 15 ezret. „Ennyi pénzért nem érné meg annak, aki nem akar valóban segíteni ezeken a gyerekeken. Arról nem is beszélve, hogy számtalan dolgot saját zsebből fizetek.” Kérdésünkre, hogy megbánta-e, hogy nevelőszülőnek állt, ezt a választ kaptuk: „Akkor nagyon lelkes voltam, hogy segíthetek nehéz sorsú gyerekeken, de azóta minden megváltozott. Anno az volt a lényeg, hogy normális családot biztosítsunk nekik, de ma már minden a papírokról, az ellenőrzésekről, a bürokráciáról szól. Az összes gyerekről rengeteg dossziém van, telefonálási és ruhanaplót kell róluk vezetnem. Ha jön az ellenőr, mindent el kell dobálni, hogy gyorsan megtaláljam a szükséges papírokat, mert ha nincs meg a papír, már én sem vagyok jó nevelőszülő. A gyerekek így nem egy család, hanem egy iroda működését láthatják, ráadásul sokkal kevesebb időm jut rájuk a rengeteg papírmunka miatt. De mit tehetek? Ebből nem lehet kiszállni: ha egy gyerek hozzám kötődik, ha én vagyok neki az egyetlen, nem mondhatom neki azt, hogy vége, felmondok, menj, amerre látsz.”  

Nevelőszülőnek lenni tehát nem egyszerű vállalkozás: hatalmas a felelősség, kevés a pénz, folyamatos a bizonytalanság és nyomasztó a bürokrácia. Kíváncsiak voltunk, hogy néz ki mindez azoknak a szemszögéből, akikről (elvileg) szól, hogy miként éli meg a „neveltséget” egy gyerek.  
„Miután megszülettem, a szüleim ott hagytak a kórházban, valamiért mégse mondtak le rólam. Sose találkoztam velük, de nem is bánom. Pár éve meghaltak, egy testvéremről tudok, de nem szándékozom felvenni vele a kapcsolatot” – meséli a 37 éves Borbála, aki egy ideig gyermekotthonban élt, majd nevelőszülők vették magukhoz. A családnak, ahová került, volt két saját gyereke, és bár nagyon jó volt a viszonyuk, gyakran úgy érezte, hogy vele másképp bánnak: „Igazából nem is a szüleim vagy a testvéreim részéről éreztem ilyesmit, inkább a rokonok, főleg a nagyszülők felől. Nekik a tesóim voltak az igazi unokák, és persze kivételeztek is velük rendesen. Mondjuk még ez se zavart nagyon: olyan hálás voltam, hogy lett anyukám, hogy az mindent felülírt. Nekem ő volt a mindenem, és máig imádom őt.” Nevelőanyja hatására Borbála is nevelőszülővé lett: 27 évesen, egygyermekes egyedülálló anyukaként magához vett három gyereket. „Elég kemény volt hirtelen négygyerekes anyukává válni, de nem tudtam nemet mondani. A szüleik utcára kerültek, a gyerekeket meg szét akarták választani, ezért vállaltam el a dolgot. A szülők rövid úton börtönbe kerültek, jártunk is oda sokat látogatni. Elég jó viszonyt tudtam velük kialakítani, az anyukával, aki már sajnos meghalt, együtt jártunk anyák napi ünnepségekre, az apuka meg, amikor épp van pénze, a mai napig jön a gyerekeihez. Neki az itallal vannak gondjai, így őt is kell kicsit nevelgetnem, de ez együtt jár a nevelőszülőséggel: a gyerekek mellé a szüleiket is megkapjuk afféle bónusz gyerekként” – magyarázza meglepő könnyedséggel Borbála, aki (gyerekkori tapasztalataiból kiindulva) nagyon odafigyel arra, hogy ne kivételezzen a saját fiával.
Bár a nevelőszülő-képzésen azt tanítják, hogy ne kötődjenek túl erősen a hozzájuk került gyerekekhez – nem épp elítélendő módon –, egyesek nem tudják elsajátítani ezt a fajta hozzáállást. „Amíg itt vannak, addig saját gyerekként nevelem őket: fel se merül, hogy nincs köztünk vérségi kapcsolat – mondja Lyra Ahlam. – „Ugyanazt és ugyanúgy kapják, mint a nagyfiam. Ők az én gyerekeim. Ugyanakkor persze együtt kell élnem azzal az elviselhetetlen tudattal, hogy bármikor jöhet egy határozat, hogy készítsem össze a dolgaikat, mert jönnek értük.”

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top