“A kislányom megmentette az életemet”

– Vége a nyárnak. Milyen volt?
– Erőpróbáló, kemény, de tanulságos. Heteken át élő adásban vezettem az MTV-n a Balatoni nyár című műsort, ami napi tíz-tizennégy óra munkát jelentett, és időről időre elszakított a kislányomtól, amit nehezen viseltem. Nyugtalankodtam Eszterke miatt. Nem bírtam aludni, aggodalom volt bennem, hogyan éli meg, mi zajlik a lelkében.

– És most mit lát?
– Remek kis ember, megértette, dolgoznom kell, és tudta, amint lehet, rohanok haza. Amikor vele vagyok, igyekszem minden percet minőségivé tenni. Sokat énekelek, többször olvasom a Kis vakondot, több népmese hangzik el, és nagyobbak a hancúrozások. Eszterke jól érzi magát Ninával, a nagymamájával és Papival. Meggyőződésem, a nagyszülőknél nincs jobb. No és a bölcsinél, ahova jár. Amíg dolgozom, Eszterke jó kezekben van.

– De ugye az élete nem csak gyerekről és munkáról szól?
– Nem akarok egyedül megöregedni, ha erre vonatkozik a kérdés. De nem félek az egyedülléttől sem. Sokan félelmükben beleragadnak egy rossz kapcsolatba. Azt én nem bírnám. A válás nem volt könnyű, de jobb így. És én hiszem, mindig csak jobb jöhet… persze azért óvatos vagyok. A felszínen laza, könnyed, de mélyebben önmagát fegyelmező ember.

– Gyerekként is ilyen volt?
– Sokkal inkább teljesítmény- és megfelelési kényszerem volt. Azt akartam, hogy mindenki szeressen. Balatonszabadi, a falu, ahol felnőttem, sokat adott, jó szívvel megyek haza. Egyszerű, bölcs, nyitott emberek, szóval egy másfajta világ hatott rám, ami jó alap. Persze meghatározó a szülők, a testvérek szerepe. A bátyám, akire felnéztem, a húgom, akit szeretgettem. Közben mint középső gyerek, hamar megtanultam, mindent magamnak kell megoldani, kitalálni.
A szüleim fóliáztak, paprikát, paradicsomot termeltek, mi kapáltunk velük, de közben én musicalt énekeltem, szavaltam, hogy észrevegyenek. Mondták is, színésznő lesz ez a lány. Aztán ez a lány megtanult a saját lábára állni, eltartani magát. A tanulás és rádiózás mellett volt ingatlanirodám, takarítottam, recepciósként dolgoztam egy hotelben, de volt egy fehérneműboltom is. Akkor marcangoltam magam, miért nem pörög úgy minden, ahogy szeretném. Aztán egy alkalommal a barátnőm azt mondta: „Őrült vagy! Ha meglátsz egy szegényt, akkor sem adhatod olcsóbban a holmikat a beszerzési árnál!” Igaza volt. Abbahagytam. Pedig kitartó vagyok, de van egy pont, amikor azt mondom: vége.

– Most pedig fegyelmezetten háromkor kel, hogy beérjen a munkahelyére. Nem veszélyes ez?
– Valamit valamiért, és ez a valami nekünk fontos, hiszen épp az előbb beszéltem arról, mennyire számít, hol nő fel egy gyermek. A veszélyekre nem gondolok, azt érzem, Eszterkével és velem nem történhet baj.

– Egy vészhelyzet azért csak akadt.
– Másfél éves lehetett, amikor az egyik hajnalon épp indulni akartam, mire felsírt és könyörgött: anya, ne menj! Nem tudtam, mi történt, kérdezgettem, hol fáj, mit álmodott, de ő csak szorított. Eltelt negyedóra, megtörölte a szemét, adott egy puszit, visszafeküdt és elaludt. Idegesen indultam, az autópályán négy-öt kilométer után arra lettem figyelmes, valami elzárja az utat, gurul felém. El tudtam rántani a kormányt a leállósávra, és akkor már láttam, ott egy felborult kamion, amiről hatalmas fenyőfarönkök zúgtak le, elzárva a teljes útpályát.

– Eszterke megérzett valamit…
– Hogy ő akkor és annyi ideig sírt, isteni jel volt. Így fogom fel, mert többször megtapasztaltam a gondviselést. Eszterke azóta sem sírt fel éjszaka. Ez a kislány egy ajándék! Értelem árad a tekintetéből, értelmet ad az életnek, nélküle olyan vagyok, mint egy háromlábú szék.

– A testvéreivel együtt nyaraltak?
– Hétvégéken, szabadnapokon találkozunk, de az igazi nyaralás most kimaradt. Illetve dehogy! Nekem folyamatos nyaralás az élet Siófokon. A Balaton partjától jó száz méterre lakunk. Most látom, micsoda kincs ez a tó, a hattyúival, kacsáival, a halacskákkal.

– A fővárosban maradt barátok hiánya sem zavarja?
– Imádnak idejönni. Este kiülünk, jókat beszélgetünk, előkerül a füstölt kolbász, a házi pálinka. Az ő kedvükért talán egyszer kiteljesedek a konyhában is. Mert bevallom, az nem az én világom.

– Tartogat ezen kívül is meglepetéseket számunkra?
– Nem tudom, az olvasónak, a nézőnek mi a meglepetés, de azt igen, hogy a lányom születése óta sokszor gondoltam arra, szeretnék az egészségügyben, egy szülészeten dolgozni. És most jött el az ideje, hogy harminchét évesen adjak magamnak még egy esélyt. Néhány napja újra tanuló lettem, felvettek a Semmelweis Egyetem szülésznőképzésére. A szívem, a lelkem diktálta ezt. Ott lenni, segíteni, újra és újra átélni a születés csodáját. Erre vágyom, bár most még, ha tűt látok, elfordulok. De ez lesz benne a szép! Az embernek a saját korlátait le kell küzdeni.

– Mit szóltak a szülei, a kollégái?
– Hát, kapkodták a levegőt. Levelező tagozatra járok szeptembertől, és továbbra is végzem a televíziós munkám, tehát most nem változik semmi. Ha végzek, negyvenegy évesen tuti én leszek a legidősebb kezdő szülésznő, és majd meglátjuk, hány édesanya választ engem.

Névjegy
Jegyes-Tóth Kriszta
• Siófokon született, Balatonszabadiban nőtt fel.
• Tanítóképző Főiskolát végzett, majd jogász diplomát szerzett.
• 18 évesen került a Juventus Rádióhoz, hírszerkesztő-riporter lett.
• 25 évesen a Sztár FM, majd a Rádió Deejay hírigazgatója.
• 32 évesen a Duna Tv-hez került, a Híradót, majd a reggeli műsort vezette.
• 2008-tól az MTV reggeli műsoránál dolgozik.
• Hobbija a festés.

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

• Jegyes-Tóth Kriszta
• Visszautak az életbe
• Sachernek hívjuk  
• Dr. Vekerdy Tamás válaszol
• Hangok a görcs fogságában
• Anyu mostantól néha távol lesz
• A mesék gyógyító ereje

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!