Dr. Vekerdy Tamás rovata 2011/42.

„Kislányom idén kezdte el az első osztályt. Tavasszal töltötte be a 7. életévét. Vidáman várta az iskolát,
a tanító néni tetszett neki, volt ismerős gyerek. Most október van, s pontosan másfél héttel ezelőtt a lányom zokogva fogadott az edzés végén (versenyszerűen sportol), amikor este érte mentem. Elmesélte, hogy a tanító néni nagyon leszidta, mert nem ismerte fel a betűket, és nem tudta összeolvasni őket. »Hát, ez nagy baj! – mondta a tanító néni. – Mert jövő héten bejön az igazgató bácsi, és te nem fogod tudni!«
A lányom össze volt törve, az eddigi vidám kíváncsiság helyébe szorongás és félelem lépett. »Mikor jön az igazgató bácsi?« – ébredt fel másnap reggel sírva. A lányom jó tanuló, dicséreteket hoz, hogy az írása szép, a matek jól megy… Mi nyugtattuk, hogy nem baj, ha nem tudja egyből a betűket, az ilyesmi soká tart. De ő tudni akarja! Elkezdtünk gyakorolni. Hetenként kétszer imádott nagymamája is gyakorol vele, »betűznek« mindenféle játékos módon is.

De Anna lányom őszinte kíváncsisága eltűnt, muszájszaga van mindennek, és még szupernagyink sem mindig elég, hogy lelkesedéssel tanuljanak. S ma ismét úgy jött haza a lányom, hogy: »Anya, csütörtökön jön be az igazgató bácsi, félek nagyon!« Jó ez így? Tényleg kell az igazgatói »hatalom« és »ellenőrzés« – és a fenyegetés mindezzel –, hogy október elejére a fejükbe préselődjön kilenc betű, és kialakuljon az
a képesség, hogy három szótagból álló, első hónap után kissé hosszúnak tűnő szavakat hibátlanul olvasson a kis elsős? Miért ez az irtózatosan gyors tempó? Nem lehetne másképp?”

9 betű
De. Nagyon is lehetne. A készségek kialakításában a siettetés kifejezetten káros! Az olvasás: készség. Mint mondani szokták: kulturális alapkészség. Tudni kell – tudni kellene –, hogy a készség akkor szilárdul meg, ha rövid ideig tartó intenzív gyakorlás után megszakítjuk a gyakorlást, és valami egészen mást csinálunk, majd ezt követően – az éjszaka beköszöntével – alszunk! Autót vezetni azért sem lehet úgy megtanulni, hogy mondjuk a harminc órát három nap alatt „veszem”, napi tíz-tíz órában, mert: kevés a megszakítás! Közismert, sokszor emlegetett példa: a norvég és a svéd gyerekek tízéves korukban sokkal rosszabbul olvasnak, mint a cseh és a magyar gyerekek. (Ők a nemzetközi átlag alatt vannak, mi fölötte.) Csakhogy: ez tizenöt éves korukra megfordul! Ők magasan a nemzetközi átlag fölé kerülnek, mi pedig mélyen alásüllyedünk… Pontosan azért, mert ők nem sietnek, mi pedig igen! És még valami: ők a gyakorlást soha nem hagyják abba, mondjuk a kilencedik osztály végéig. Nem restek minden tárgyból az értő olvasást gyakorolni, és nem gondolkodnak úgy, hogy „ezt már tudni kell”! (Mindennek következtében a svéd érettségizettek sokkal jobbak értő olvasásból, mint a magyar diplomások. Hogy mindez így van, ezt már 1972 óta, az első erre irányuló vizsgálatok óta tudjuk, csak persze nem akarjuk tudomásul venni. Bár éppen az utóbbi 4-5 évben sok minden változott és javult ezen a téren, de úgy látszik, még nem minden iskolában.)
Azt is tudomásul kellene vennünk, amire az agyfiziológia a 90-es évek közepe óta, kutatások alapján akar megtanítani minket: öröm nélkül nincs igazi tanulás!
Szörnyű példa: a jobb állatidomár nem az ostort pattogtatja, hanem „szóba áll” az állattal, és dobja a kockacukrot – érzéki és érzelmi örömöt –, a kapcsolódás, a kommunikáció örömét szerezve!
Igen, lehet elérni „eredményt” fenyegetéssel, büntetéssel, ellenőrzéssel, de ez az eredmény sokkal sivárabb lesz, mint a másik. Kiöli a kreativitást, és miközben „megcsinálja, mert fél”, a belső ellenállás, ellenszegülés egyre fokozódik.
Szó nincs róla, hogy a gyerekeknek egységesen kellene haladniuk a betűk elsajátításában. Az egyik gyerek már úgy jön az iskolába, hogy ír, olvas, mert nagyobb testvérei mindig tanító bácsist játszottak vele, a másik majd második (!) végére fog stabilan – és jókedvvel! – olvasni, és egyáltalán nem úgy, hogy a tehetséges előbb, és a gyengécske később, esetleg éppen fordítva!
Elkeserítő és szorongató, hogy egy gyereknek, aki vidáman várta az iskolát, aki kíváncsi volt, aki jól számol, akinek az írása szép, akit kedves szülők és egy szupernagyi vesznek körül, félnie és zokognia kell, miközben elveszti érdeklődését.
Mindnyájunknak tudnunk kellene: a készségek kialakításával nem szabad sietni – nincs hova sietni. A siettetésben iskoláink nem „teljesítményt hajszolnak”, hanem felejtésre és későbbi kudarcokra ítélt álteljesítményt akarnak kipréselni.

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

• Hámori Gabriella „világgá megy”
• Miért nem nősül George Clooney? 
• Nőnek öltöztetni veszélyes!  
• Dr. Vekerdy Tamás rovata
• Tamással sülve-főve
• Konfliktus helyett együttműködés
• A nagy fogyás

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!

De Anna lányom őszinte kíváncsisága eltűnt, muszáj szaga van mindennek, és még szupernagyink sem mindig elég, hogy lelkesedéssel tanuljanak. S ma ismét úgy jött haza a lányom, hogy: »Anya, csütörtökön jön be az igazgató bácsi, félek nagyon!« Jó ez így? Tényleg kell az igazgatói »hatalom« és »ellenőrzés« – és a fenyegetés mindezzel –, hogy október elejére a fejükbe préselődjön kilenc betű, és kialakuljon az
a képesség, hogy három szótagból álló, első hónap után kissé hosszúnak tűnő szavakat hibátlanul olvasson a kis elsős? Miért ez az irtózatosan gyors tempó? Nem lehetne másképp?”

9 betű
De. Nagyon is lehetne. A készségek kialakításában a siettetés kifejezetten káros! Az olvasás: készség. Mint mondani szokták: kulturális alapkészség. Tudni kell – tudni kellene –, hogy a készség akkor szilárdul meg, ha rövid ideig tartó intenzív gyakorlás után megszakítjuk a gyakorlást, és valami egészen mást csinálunk, majd ezt követően – az éjszaka beköszöntével – alszunk! Autót vezetni azért sem lehet úgy megtanulni, hogy mondjuk a harminc órát három nap alatt „veszem”, napi tíz-tíz órában, mert: kevés a megszakítás! Közismert, sokszor emlegetett példa: a norvég és a svéd gyerekek tízéves korukban sokkal rosszabbul olvasnak, mint a cseh és a magyar gyerekek. (Ők a nemzetközi átlag alatt vannak, mi fölötte.) Csakhogy: ez tizenöt éves korukra megfordul! Ők magasan a nemzetközi átlag fölé kerülnek, mi pedig mélyen alásüllyedünk… Pontosan azért, mert ők nem sietnek, mi pedig igen! És még valami: ők a gyakorlást soha nem hagyják abba, mondjuk a kilencedik osztály végéig. Nem restek minden tárgyból az értő olvasást gyakorolni, és nem gondolkodnak úgy, hogy „ezt már tudni kell”! (Mindennek következtében a svéd érettségizettek sokkal jobbak értő olvasásból, mint a magyar diplomások. Hogy mindez így van, ezt már 1972 óta, az első erre irányuló vizsgálatok óta tudjuk, csak persze nem akarjuk tudomásul venni. Bár éppen az utóbbi 4-5 évben sok minden változott és javult ezen a téren, de úgy látszik, még nem minden iskolában.)
Azt is tudomásul kellene vennünk, amire az agyfiziológia a 90-es évek közepe óta, kutatások alapján akar megtanítani minket: öröm nélkül nincs igazi tanulás!
Szörnyű példa: a jobb állatidomár nem az ostort pattogtatja, hanem „szóba áll” az állattal, és dobja a kockacukrot – érzéki és érzelmi örömöt –, a kapcsolódás, a kommunikáció örömét szerezve!
Igen, lehet elérni „eredményt” fenyegetéssel, büntetéssel, ellenőrzéssel, de ez az eredmény sokkal sivárabb lesz, mint a másik. Kiöli a kreativitást, és miközben „megcsinálja, mert fél”, a belső ellenállás, ellenszegülés egyre fokozódik.
Szó nincs róla, hogy a gyerekeknek egységesen kellene haladniuk a betűk elsajátításában. Az egyik gyerek már úgy jön az iskolába, hogy ír, olvas, mert nagyobb testvérei mindig tanító bácsist játszottak vele, a másik majd második (!) végére fog stabilan – és jókedvvel! – olvasni, és egyáltalán nem úgy, hogy a tehetséges előbb, és a gyengécske később, esetleg éppen fordítva!
Elkeserítő és szorongató, hogy egy gyereknek, aki vidáman várta az iskolát, aki kíváncsi volt, aki jól számol, akinek az írása szép, akit kedves szülők és egy szupernagyi vesznek körül, félnie és zokognia kell, miközben elveszti érdeklődését.
Mindnyájunknak tudnunk kellene: a készségek kialakításával nem szabad sietni – nincs hova sietni. A siettetésben iskoláink nem „teljesítményt hajszolnak”, hanem felejtésre és későbbi kudarcokra ítélt álteljesítményt akarnak kipréselni.