A hír: Interaktív sírkövet is lehet immár kérni Nagy-Britanniában egy temetkezési vállalkozásnak köszönhetően: a kövön lévő kód révén megtudható a rövid életrajza annak, aki az adott sírban nyugszik. A kíváncsi temetőlátogató mobiltelefonján kaphat tájékoztatást az elhunytról képekkel, videofelvételekkel színesítve. A családtagok rendszeresen újíthatják, bővíthetik, frissíthetik a profilt. 
Karafiáth Orsolya véleménye: Horvátországban nyaralok éppen, egy olyan aprócska kis szigeten, ahol összesen 65 ember él – ezek többsége is fekete gyászruhás öreg néni. Itt nincsenek autók, a komp csak naponta háromszor közlekedik. Minden évben az utószezonban érkezem, ilyenkor már turisták sincsenek. E hely számomra, éppen a világtól való elzártsága és a magányom miatt ideális nekem az alkotáshoz. Naponta többször körbesétálok, de ha csak ülni és merengeni szeretnék, a temetőbe megyek. Ez a temető a szigetke egynegyedét elfoglalja, hatalmas fal veszi körül, és belépve egy, a magyar szokásoktól teljesen eltérő temetkezési világba lépek. Hatalmas tömb: egyetlen sír. (Általában egy házaspáré, vagy egy családé.) És a sírokon nem csupán a nálunk bevett kis és a nevek az évszámokkal, hanem igazi emlékművek, megemlékezések a halottakról. (Fájdalmasan sok sír van fiatal férfiaknak állítva, az ismert dátumokkal, a háború áldozatainak. Rajtuk mindig rengeteg a friss virág. A szigeten is sok a magányos nő, ők is sokat vannak itt, gyakran látok síró asszonyokat, az emlékeket rendezgető özvegyeket.)
Egy-egy síremlékből itt rengeteget megtudhatunk az elhunytról. Van, hogy kis képregényt alkotnak a bekeretezett, üveggel védett fotográfiák: egy kisfiú, amint a kamerába grimaszol, aztán ugyanő motoron, csónakban, később egyenruhában. És vannak a búvárok sírjai. Egyes helyeken hatalmas kőtömbből kifaragva maga a búvársisakos alak, máshol ez jelenik meg a képeken, vagy egyszerűen csak felkarcolva a háttámlára. Sorok, életutak, a sors egy-egy megörökített szelete. Sétálok, üldögélek, nézem és olvasom ezeket, egy-egy arcot, egy-egy életet mintha ismernék is. Persze azért – hiába hatalmasak ezek a sírok – minden nem férhet rájuk. Én nagyon jó ötletnek tartom az angolok találmányát. És nem feltétlenül a kíváncsiskodók, a temetőben sétálgatók miatt. Emlékszem, nekem és a húgomnak is mennyi erőt adott például a szüleink búcsúztató beszédének a megírása. Formáltuk, gyűjtöttük, válogattuk az életük fontos eseményeit, és próbáltuk megosztani azokkal, akik velünk gyászoltak.
Egy ilyen interaktív sírkő tartalmának összeállítása ugyanilyen feladat. Ráadásul sokkal több lehetőséget kínál: képeket, filmeket illeszthetünk a szövegbe, begyűjthetjük a rokonoktól, barátoktól a számunkra nem ismert dolgokat. Szép módja ez az emlékezésnek. Összeszedni egy életből azt, ami ránk, hátrahagyottakra a legnagyobb hatással volt. Kirajzolunk egy profilt, ami évről évre gazdagodhat, és így üzenhetünk hadat a felejtésnek. (Azt persze lehetővé kellene tenni – nem tudom így van-e – hogy bizonyos tartalmakat csak a közeli emberek láthassanak, akiknek valóban közük volt az elhunythoz, kizárva így azt, hogy avatatlan szemek és szimpla rosszakarók beleszóljanak a képbe, amit alkotunk…) Minél többet foglalkozunk a hozzátartozónkkal, annál inkább velünk marad…
Karafiáth Orsolya: Te utálod vagy szereted a tükröket?
Karafiáth Orsolya: Minek a további szigorítás a bliccelők ellen?
Karafiáth Orsolya: Hozzámennél még egyszer ugyanahhoz a férfihoz?
