Malek Miklós: “Mentem, amerre a szívem húzott”

– Ez az első címlapinterjúm a Nők Lapjában.
– Neked is? Nekem is! Meg is lepődtem, amikor telefonáltál. Gyerekkoromban nagyon szerettem ezt a lapot, édesanyám mindig olvasta, és alig vártam, hogy odaadja, mert volt benne mese. Aztán izgultam, hogy a következő hetiben vajon milyen mese lesz megint…

– Az is egy mese, ami veled történt az elmúlt tizennégy esztendőben? Mint amikor a legkisebb fiú elmegy szerencsét próbálni?
– Mesének tűnhet, de ez nagyon is a valóság. Amíg mások csak álmodoztak, addig én kőkemény munkával utánamentem annak, amit elképzeltem. És igen, egyedül vágtam neki a nagyvilágnak.

– Ha tizenöt évvel ezelőtt ültünk volna le beszélgetni, egy reményvesztett, vagy épp egy reményekkel teli embert ismertem volna meg?
– Nagyon más ember voltam. Akkor még csak a hitem, a szűnni nem akaró kíváncsiságom, no és az álmaim voltak. Meg akartam nézni, honnan indul el a nagy folyó. Hiszen a legtöbb zene, amit addig hallgattam, Amerikából származott, idehaza pedig csak a végeredményt próbáltuk megfejteni. Eredetit akartam készíteni, nem másolatot. Tanulni, fejlődni szerettem volna.

– Emlékszem, a zenészszakmában mindenki furcsán nézett rád akkoriban.
– Nagyon finoman fogalmaztál. Mondd csak ki nyugodtan! Azt hitték, elment az eszem. Előtte is minden magyar zenész visszajött a tengerentúlról, a korosztályomból nem nagyon tudtak kint megmaradni. Még a szüleim is azt mondták, menjek csak, tapasztaljam meg, hogy ott sincs kolbászból a kerítés, aztán majd úgyis hazajövök.

– Az itthoni álmodozásokhoz képest milyen volt megélni az amerikai hétköznapokat?
– Valóban nem volt kolbászból a kerítés, és voltak nehezebb napok, mégis egy semmivel össze nem hasonlítható szabad hangulata volt az egésznek. És valóban láttam a patakot megeredni. Hihetetlen zenei kalandokban volt részem, rengeteget tanultam. Világéletemben a tapasztalatszerzés motivált, sosem a siker. Még a pénz sem érdekelt.

– Talán azért, mert mindig volt belőle?
– Épp ellenkezőleg. Mindenemet eladtam, amit az itthoni évek során összegyűjtöttem, és befektettem a jövőbe. Tizennégy éves korom óta pénzkereső vagyok, akkoriban már a televíziónak írtam zenét. Tizenhét esztendős voltam, amikor először jelent meg lemezen egyik szerzeményem és hangszerelésem. Ez volt Gergely Róbert Nem kell más című dala, 90 ezer példányban kelt el az album. Később, amikor keresett zeneszerző, hangszerelő lettem, azt hiszem, többet kerestem, mint a szüleim együttvéve. Persze nem kell hatalmas vagyonra gondolni, ebből a tandíjat is ki kellett fizetnem a kinti iskolában, így hamar elfogyott az „indulótőke”, pedig adtak kedvezményt a felvételim alapján.

– A szüleidtől is kértél kölcsön?
– Nem kértem, mivel nem is tudtak volna adni. Inkább egy forró ölelést és egy meleg kézfogást. A szüleim híresek voltak, nem gazdagok. Mindig mondták, ha már nem bírom a kinti életemet finanszírozni, jöjjek haza, mert itt legalább van hol laknom. Tudtam, hogy nem érhet baj, mert úgyis megoldom. Boldogtalan lettem volna, ha nem arra megyek, amerre a szívem húz. Vándor lélek vagyok, mindenhol jól érzem magam a nagyvilágban, de az Egyesült Államokban igazán. Óriási dolognak számított, amikor a családdal eljutottunk egy hétre New Yorkba. Nem is ez volt az első alkalom, amikor külföldön jártam, de úgy éreztem, ott szeretnék élni. Éppen ezért visszamentem New Yorkba, és eltöltöttem ott hat évet. Később költöztem át Los Angelesbe.

– Ott tartottunk, hogy elillant az indulótőkéd…
– Miután elfogyott a pénz, az volt az elsődleges célom, hogy az aktuális havi lakbér összejöjjön. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor három hónapra elegendő lakbér összegyűlt. Ez még Amerikában is nagy dolognak számított, mert ott a nagy többség hónapról hónapra él. A zene mindig megmentett, nem kellett pincérként vagy bárpultosként dolgoznom. Miután leszerződtem az első zeneműkiadóhoz mint zeneszerző, egyből meglódult a szekér. Ez egy komoly cég volt, a Sony lemezkiadónak dolgoztak, és egyik napról a másikra a legnagyobb sztároknak kellett dalokat hangszerelnem.

– Ahhoz, hogy az ember lenullázza magát, és új életet kezdjen, bátorság is kell. Csak huszonhárom évesen voltál bátor, vagy egyébként sem vagy az a kényelmes biztonsági játékos?
– Sosem voltam az, hiszen többször lenulláztam magam, és mindig újraépítettem mindent. Idehaza annak idején szinte minden szerzeményemet játszották a rádiók, odakint meg egy senki voltam. Demókat (bemutatkozó anyagokat – a szerk.) készítettem, és azokat küldtem szét. Mint amikor valaki lottószelvényeket tölt ki, és valamelyik csak bejön… Nekem is bejött. Aztán ugyanez megismétlődött Los Angelesben is egy másik szinten. Szerencsés embernek tartom magam. Igaz, jó sokat dolgoztam érte.

– Amikor elmentél, a szüleiden kívül hagytál itthon mást is?
– Nem, hiszen tudatosan nem építettem fel semmilyen komoly kapcsolatot. Elég korán megfogalmazódott bennem, hogy menni akarok, csak azt nem tudtam, hogy hová és mikor. Mindenkinek bejelentettem előre, hogy ez várható, tiszta lappal játszottam. Én nem szórakozom az emberekkel. Mindig utáltam a hazugságokat.

– Akkor ezek után én sem fogom elhallgatni ennek a találkozásnak az előzményeit. Akik tudták, hogy hozzád készülök, próbáltak lebeszélni rólad. Azt mondták, nagyon meg fogom bánni ezt az interjút, mert kezelhetetlen vagy, és bármelyik pillanatban otthagyhatsz, mert apróságokon is megsértődsz.
– Valóban álltam már fel interjú közben, de kizárólag azért, mert roppant felkészületlen volt a kérdező. Azt sem tudta, mivel foglalkozom, ezért megkérdezte, hogy mióta írok szövegeket. Ez mindkettőnk számára időpocsékolás. Ettől függetlenül nem tartom magam kezelhetetlennek. Ha már az őszinteségnél tartunk: számomra egyáltalán nem fontos a szereplés. És az sem, hogy magamról beszéljek. A magánéletemről pedig pláne.

– Az őszinteségnél maradva: annak idején számtalan dalt énekeltél mások helyett…
– Ez is igaz. De nem szeretném elárulni, mert nem lenne fair ennyi év távlatából. Annak idején megállapodtunk, hogy titokban tartjuk, és nem lenne etikus felemlegetni ezeket. Az adott szónak – az enyémnek legalábbis mindenképp – súlya van. Ha valamire kezet adok, akkor az úgy lesz.

– Miért nem énekeltél saját névvel, arccal is?
– Fene tudja… Pedig mindig szerettem volna énekelni, de valami miatt kimaradt. Biztosan az is közrejátszott, hogy a nővérem és az anyám voltak az énekesek a családban, és a szüleim mindig úgy néztek rám, mint az ifjú zeneszerzőre. Énekesként valami miatt nem láttak bennem potenciált. Ez kicsit fájt. Gondoltam, majd elérem ezt is magamtól. Mostanra azonban kiöregedtem belőle.

– Fontos volt, hogy a szüleidnek bizonyíts?
– Nem, hiszen az elismerésüket nagyon korán sikerült kivívnom. Már gyerekként is adtak a véleményemre.

– Kihez kötődsz jobban? Édesanyádhoz vagy édesapádhoz?
– Nincs ilyen. Mindkettőjükhöz egyformán kötődöm. Valamit nagyon jól csináltak a szüleim. Szerencsés karakterek jöttek össze a családunkban. Sok olyan példát láttam már, hogy valakinek született gyereke, de olyan természete lett, hogy sehogyan sem passzolnak össze. Ehhez képest mi egyetlen hangos szó nélkül meg tudunk mindent beszélni. Soha nem voltak veszekedések. Akkor sem, ha esetleg nem értettem velük egyet. Nagyon jó szülők.

– Ha egyszer gyereked születik majd, ugyanezt a példát viszed tovább?
– Ez nem is kérdés. Nagyon magasra tették a lécet. Talán ezért is vártam eddig a családalapítással.

– Harminchét esztendősen idősnek tartod magad az apasághoz?
– Nem feltétlenül, de másnak ennyi idős korában már három gyereke van. Ehhez képest az enyém amolyan karrierista hozzáállás.

– Mióta állsz készen az apaságra?
– Amióta rátaláltam a menyasszonyomra. Ehhez azért meg is kell találni a megfelelő embert, aki engem elvisel.

– Nehéz?
– Naná! De ez már egy másik dimenzió, beszéljünk, kérlek, az X-Faktorról is. Amint már említettem, engem az elvégzett munka érdekel. Hiszek ezekben a gyerekekben. Most épp a lányokban, hiszen ők a csapatom. Ráadásul mindig is szerettem volna visszaadni valamit abból, amit odakint tanultam, de eddig úgy éreztem, hogy egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy ezt megtegyem. Viszont egy tévén keresztül – ilyen nézettséggel –, úgy érzem, hogy sok mindent át lehet adni.

– Megfogadják, amit mondasz?
– Igen. A lányokkal is könnyebb így a munka. Jó olyan emberekkel foglalkozni, akik készek arra, hogy tanítsák őket. Van egy kínai mondás, hogy amikor a tanítvány készen áll, akkor jelenik meg a tanár. A lányoknál abszolút ez történt.

– A nővéred a konkurens csatorna tehetségkutatójának zsűrijében ül. Kaptál emiatt rosszalló megjegyzést?
– Egyáltalán nem. Egy rossz szót sem szóltak. De miért is tették volna? Andrea azt csinál, amit akar. Nagyon örülök, hogy felkérték, mert pont oda való. És drukkolok neki.