Mindig azt mondjuk, „bántalmazás”. De talán nem mindegy, hogy milyen jellegű, milyen fokú ez.
Ha a bántalmazás szó elhangzik, akkor legtöbben csak a fizikai bántalmazásra gondolnak, amikor a bántalmazottak, például a gyerekek rendszeres verés áldozatai. Az érzelmi bántalmazás azonban legalább annyira kártékony a gyermekek személyiségfejlődésére. Ilyen például, amikor nem elégülhetnek ki a gyermek szeretetszükségletei, amikor nincs elfogadva olyannak, amilyen, amikor nem talál megértést, amikor elutasítják, folyamatosan szidják, megalázzák. Annak ellenére, hogy én magam a fizikai erőszak és a bántalmazás minden fajtáját elutasítom, mégis azt mondom, hogy egyetlenegy, felháborodásból adott pofon nem keverhető össze a folyamatos, rendszeres, öncélú, agresszív fizikai bántalmazással és a szexuális zaklatással, erőszakkal.
Hogyan reagál ilyenkor egy gyerek? Miért fordul elő, hogy évekig nem szól senkinek?
Azt gondolnánk laikusként, hogy a bántott gyerekek panaszkodnak, segítséget kérnek, kibeszélik az otthon történteket. Sajnos ez a valóságtól nagyon messze van. A gyerekek alapvetően jónak látják a szüleiket, hiszen tőlük függ a mindennapi létük, tőlük kapják a biztonságot még akkor is, ha egyébként az a biztonság más szemével nézve „rossz”. Ha viszont a gyerek szemében a szülő „jó”, akkor ebből egyenesen következik, hogy a gyerek az oka minden rossznak, akár annak is, hogy szexuális „játékot” űznek vele.
Így alakul ki a bűntudat, és miután a gyerekek magukat hibáztatják, eleget is tesznek a bántalmazó felnőtt kérésének, és senkinek, soha nem beszélnek róla. Mert nem szokás eldicsekedni azzal, hogy rosszak vagyunk. A bántalmazó családból való kiemeléssel a „rossz biztonságot” szüntetik meg, a bűntudat még tovább terebélyesedik, hiszen a gyereknek el kell otthonról is mennie, ő annyira „rossz”. Anyja sír, apja fenyegetőzik, hogy mindenkit fel fog jelenteni, mert hazugság az egész… Jóval később derül csak ki a gyerek számára, hogy van másféle élet is, ahol nem kell félni, ahol nem bántják, ahol kiszámíthatóak a napok és ismét gyerek lehet.
Mitől függ, hogy később fel tudja-e dolgozni a traumát?
A gyerekek úgynevezett „belső könyve” három-négy éves korukra elkészül, addigra megtörténik az alapvető szocializáció, amely mindent eldönt, akár a későbbi életszakaszokra vonatkozóan is. A bántalmazott gyermekeknek minden esetben komoly, hosszan tartó pszichológiai megsegítésre van szükségük, támogató családdal (nevelőszülői családdal) a háttérben, ahol folyamatos elfogadásukról, megértésükről, szeretetükről biztosítják. A gyermeki személyiség rugalmassága miatt segíthetnek a fejlesztő technikák. Ugyanakkor sokszor elképesztően sok idő kell ahhoz, hogy a személyiség újra egészségesen működjön.
Ismertem egy tizenkét éves kislányt, aki hároméves korában került nevelőszülőkhöz szexuális bántalmazás miatt. A szerető, támogató légkör, terápiás segítség ellenére tizenkét éves korában rengeteg olyan gond volt a viselkedésével, ami kikezdte a nevelőszülők családi életét. Egy-egy felépülés sikere először is attól függ, mikor ismerték fel a bántalmazást, és ki tudott-e kerülni abból a közegből a gyermek. A befogadók, például a nevelőszülői hálózat azonnal tud-e adni mellé olyan elfogadó nevelőszülőt, aki partner lesz a hosszan tartó megsegítésben, amelynek időnként komoly érzelmi hullámvölgyei várhatók. Pszichológust, aki felszínre tudja hozni a már sok esetben mélyen eltemetett traumát.
Vannak kevésbé kiszámítható faktorok: ilyen a gyerek személyisége, a bántalmazás lenyomata, a szakmai tudás megfizethetősége. Mert meg kellene fizetni, hogy sokszor a saját biztonságukat féltve intézkedjenek a szakemberek. Ha megfenyegetik az illetékest azzal, hogy kiirtják a családját, igenis megnézi, hogy hogyan fog a tolla, és milyen javaslatot fog tenni a gyámhivatalnak.
Mik lehetnek a hosszú távú következmények?
Akár nagyon lesújtóak. Az a kislány, akinek az apját kellett orálisan kielégítenie, hosszú évekig nem tudott még langyos ételt sem a szájába venni, mert azonnal hányingere lett. A traumája évekkel később derült csak ki, vagyis maga a feldolgozás is évekkel a trauma után kezdődhetett el. A bizalom téglánként újraépíthető, de vannak visszaesések, elég, ha egy rokon felbukkan, és emlékezteti a gyereket a múltra. Egy másik gyerek, egy fiú, akit vér szerinti családjában folyamatosan vertek, minden konfliktus megoldására fizikai agressziót alkalmazott.
De életre szóló következményei lehetnek a szexuális molesztálásnak is: tönkremegy a gyermek önbecsülése; teljesen elveszíti a felnőttekkel kapcsolatos bizalmát; akár kortárs, akár felnőttkori kapcsolataiban felszínes, labilis lesz, nem tud bensőséges kapcsolatot kialakítani, és problémái lehetnek magával a szexualitással is. A folyamatos érzelmi bántalmazás, a lekicsinylés, leszólás, szekírozás, piszkálódás, becsmérlés, a hideg-elutasító nevelési attitűd pedig kishitűvé, alacsony önértékelésűvé, kétségbeesetté, megalázottá és a saját szemében értéktelenné teszi a gyermeket. A bántalmazást soha nem lehet meg nem történtté tenni, s ha nincs segítség, akkor drog, alkohol, kriminalizálódás, öngyilkosság is előfordulhat.
Hogyan éli meg mindezt ön?
Legszívesebben az összes gyereket hazavinném, de tudom, hogy a magam helyén kell szakmailag a legjobbat nyújtanom. Anyaként, feleségként és nőként nagyon durva büntetések jutnak eszembe, de szakemberként kell viselkedni, és végig kell járni az igazságszolgáltatás minden lépcsőfokát még akkor is, ha esetenként, ügyenként akár hat-hét évig is elhúzódhat a folyamat. Előfordul, hogy nem sikerül megmenteni egy gyereket, amit nagyon nehéz elviselni. És előfordulnak esetek, amelyek nem mennek ki az ember fejéből… De erre létezik egy szakmai team és a saját pszichológusunk, akik mind segítenek „helyrerángatni egymást”. És persze néha szembe kell mennünk a szabályokkal.
Mondana egy példát?
Hazaviszem a gyereket nevelőszülőktől, mert érzem, hogy komolyan fenyeget az öngyilkosság veszélye. Egy másik helyzet, amikor hat rendőr őriz minket az apától, nem nekem kellene a helyzetet megoldanom, mégis odamegyek, emberi hangot próbálok megütni az illetővel, és sikerül.
Megéri?
Persze hogy megéri. Sokkal kevesebb a sikertörténet, és messze nincs arányban a befektetett munka mennyisége az elért eredménnyel. De ez nem a profitorientált szféra, itt a lelkünkkel, személyiségünkkel dolgozunk, és soha nem tudhatjuk, hogy melyik mosoly, ölelés, beszélgetés indítja el a változást. Soha nem tudhatjuk, hogy a lelki támasz mikor válik sajátjukká, mikor segít abban, hogy sokkal jobb emberré váljanak, mint bántalmazó szüleik.
| Szemek csillanása Feldmár András terapeuta
Ami biztosan minden esetben jelen van, az az áldozat szégyenérzete. „Mert ő az, aki szégyelli magát, sosem az, aki bántja. Mivel nem beszél róla senkinek, egyedül lesz, elárvul, hiszen elveszti apját/anyját, és elveszít mindenki mást is, akinek nem tudja a lelkét kiönteni. Nem fog megbízni senkiben, hiszen nem tudhatja, mikor ismétlődik meg vele a szörnyűség. A másik tipikus érzés az igazságtalanság. Mivel az agresszort nem büntették meg, nincs igazság a világban. Hogy akarjak én így élni, teszik fel a kérdést sokan, hiszen ha ilyen az élet, ha azt ilyen játékszabályokkal játsszák, akkor abban én nem akarok részt venni. Ezért gyakoriak az öngyilkossági kísérletek is.” Miután kimenekítették az áldozatot, megkezdődhet a terápia. Mi ilyenkor a terapeuta feladata? Feldmár szerint a legfontosabb, hogy a bizalom újra felépüljön. Ez valakinél néhány óra, másnál néhány év. Közben az áldozatnak le kell győznie a félelmét, a félelmét attól, hogy a pszichológus is csak bántani fogja. Amikor a kapcsolat szilárd lábakon áll, jön az emlékezés minden részletre, ami mindig sok fájdalommal, gyásszal, sírással jár. Utána képessé kell válni valódi kapcsolatok kialakítására. „Van valami, amit kivétel nélkül mindannyian elmesélnek – mondja Feldmár. – Ez az ijedtség, amit akkor éreznek, amikor a bántalmazó szemét felcsillanni látják. Ennek a csillanásnak az a jelentése, hogy pontosan tudom, hogy mit fogok veled csinálni, és te semmit nem tehetsz majd ellene. Ez a csillogás annak az örömnek a jele, hogy a bántalmazó megszeg egy tabut, és senki nem fogja őt ebben megállítani.” Nagy baj a terapeuta szerint akkor van a későbbiekben, ha a bántalmazott embernek később sem lesz valódi kapcsolata senkivel, vagy ha úgy érzi, az, ami történt, az ő hibája. „Az erőszakot nem lehet kiprovokálni, az száz százalékig a gonosz hibája. Az ő döntésén múlik minden. Mert mielőtt bántja a másikat, dönthet úgy, hogy inkább elmegy onnan.” A terapeuta feladataival kapcsolatban Feldmár így fogalmaz: „Nincs olyan, hogy »technika«. Egyszerűen csak szeretni kell a másikat. El kell érni, hogy érezze, én soha nem fogom elárulni, soha nem fogom megszégyeníteni, mert én a cinkosa vagyok. Figyelni kell rá és arra, van-e valódi kapcsolat közte és köztem, és ha nincs, ki kell deríteni, hogy mi ennek az oka. Bátorítani kell őt arra, hogy merjen szembemenni a félelmeivel. Sokan félreértik magát a szeretetet is. A szeretet nem azt jelenti, hogy »nem tudnálak bántani«, hanem azt: „Tudnálak bántani, de nem foglak. Nem foglak, mert meg tudlak védeni magamtól.« Aki mást mond a szeretetről, az hazudik.” |
Feldmár, aki saját bevallása szerint gyerekkorában maga is elszenvedett egy sor traumát, a bántalmazást az árulás traumájának hívja. Egy gyereket vagy azzal árul el a családtag, mert bántja, vagy a hallgatásával. Mit érez közben a gyerek? Feldmár szavaival azt, hogy „fogoly”. „Rab”, mert el kell tűrnie az erőszakot, ami elől nincs menekvés. A szakma a szexuális erőszakot a bántalmazás legsúlyosabb formájának tartja, Feldmár szerint 