Régebben az volt a biztos jele az év végi tébolynak, ha a rádióból elkezdtek ömleni ránk a karácsonyi dalok. Ez általában november közepén kezdődött, majd szép lassan vándorolt egyre korábbra, csak aki teljesen süket volt a külvilág ingereire, az nem hallotta meg. Ettől függetlenül minden hagyományosan zajlott: megvettük az ajándékokat, túléltük a kötelező köröket (úgymint munkatársak, közösségek kis ünneplései, amik általában össznépi felszabadult ivászatba torkollottak, tudván, hogy utána lesz időnk rápihenni az egészre), majd összejöttek a családok. Vacsora, ajándékok átadása, vendégjárás szilveszterig. Az utóbbi években viszont radikálisan megváltoztak a szokások.
Az üzletek piros díszbe öltöztetése látványnak már szimpla minimum, az ingerküszöböt meg sem üti – az igazi támadás ezen a fronton is átkerült az internetre. Az üzenőfalon október elején indult a téboly. Nem lehetett úgy fellépni a netre, hogy rögtön a szemünk elé ne kerüljön egy hirdetés, egy nyomasztó kis figyelmeztetés, hogy közelednek az ünnepek, a vásárlási láz tetőzése, sietni kell. Valahogy az egész ajándékozás, aminek a lényege ugye a szeretet és „rágondolás” kifejezése lenne, átcsúszott egyfajta versengésbe. Mindenki – gyártók, szerzők, terjesztők – erre az időpontra töltik meg fegyvereiket a végső rohamra. És ahogy látható, maga az ajándékozás is átformálódott.
Nemrég egy posztban látom, hogy egy grafikus megkönnyebbülten írja: „Milyen csodás, hogy már minden csak virtuálisan létezik, így elég volt pár személyes grafikát készítenem, és körbeküldenem: karácsony letudva.” Valóban, sokan egyre inkább csak letudni szeretnék ezt az egészet. Hihetetlen mennyiségben szaladnak körbe a boldogságot kívánó „képeslapok”, hol sablonos, hol eredetibb szövegekkel és képekkel, telik a levelesláda. És aki már elküldte a maga körlevéladagját, megnyugszik, hisz egyéb dolga nincsen. Nem vádolhatják avval, hogy nem gondolt mindenkire.
| Így látja Karafiáth Orsolya: |
Pszichológusok is kutatják, hogy emberi kapcsolatainkat mennyire átformálta a virtuális jelenlét, és hogy ez milyen mértékben szüremlett be az ünnepeinkbe is. A netes fal egyfajta versengés színterévé vált: mindenki láthatja, ki kap több üzenetet, ki kevesebbet, a virtuális „személyiségek” dobogósai verhetetlenek abban, hogy a kép, amit sugároznak magukról, minél tökéletesebb legyen. Az a menő, akinek minél többen írnak, közben simán elképzelhető, hogy a közösségi oldalon nagy udvartartással működő Valaki szomorúan üldögél egyedül otthon, és azt sem tudja, kivel tölti a szentestét. Persze erről nem tesz ki semmit a falra… Egyre frusztráltabbak vagyunk, lessük, a másik épp hol áll ebben a hajszában, és valamiképp sehogyan sem jöhetünk ki nyertesen a játszmából. Fura hálóba kerültünk, nem lehet se távol maradni, se kiszállni.
„Idén tetőztek az olyan problémák, mint a kicsik jelenléte a közösségi site-okon, az ego csúcsra hajtása, és mindemellett a szorongás és a személyes, belső magány.”
Sajnos a kisgyerekek is beleszédültek mindebbe, iszonyatos kívánságlistákat látok, a hétéves Gyurika olyan iPhone-t kért (sok egyéb méregdrága, a többiektől ellesett dolog társaságában), amit a szülei csak nagy áldozatok révén – már ha egyáltalán – tudnak beszerezni. Idén tetőztek az olyan problémák, mint a kicsik jelenléte a közösségi site-okon, az ego csúcsra hajtása, és mindemellett a szorongás és a személyes, belső magány. Már tavaly nehéz volt egy-egy jól sikerült estét összehozni: a fa alatt, rögvest a csomag kibontása után indult a fotózás, majd az egész fellökése a netre, egy jóízűt nem lehetett beszélgetni, mert mindenki a saját telefonján lógott. Lehet, konzervatív vagyok, de szerintem érdemes lenne egy kicsit visszavenni, és fantom-jelenlét helyett a fókuszunkat a valóságra visszaállítani. Még jó, hogy virtuális bejgli nem létezik…
