Biztos sokat számít, hogy már sok-sok éve elköltözött Hollywoodból a mesés utahi hegyek közé, ahol világszínvonalúvá nevelte az általa alapított Sundance filmfesztivált, és a filmfőiskolások Mekkájává a Sundance filmintézetet. De amikor azt mondom neki, hogy élő legenda, előbújik a sármja, és mosolyogva legyint: „Nem ez a fontos.” Redfordot nehezen lehet kicsalni utahi Paradicsomából, ahol német származású, második feleségével, Sibylle Szagarsszal él. Egy magyar származású, fiatal rendezőnek mégis sikerült. Ismeretlenül küldte el a sztárnak a forgatókönyvét, mely egy idős férfi utolsó vitorláskalandját meséli el az Indiai-óceánon. Redford két nap alatt olvasta el a könyvet, öt napon belül fogadta a rendezőt, és egy héten belül igent mondott a főszerepre, amiért idén valószínűleg ismét ott lesz a Golden Globe- és az Oscar-díj jelöltjei között.
– A túlélési ösztön mindegyikőnkben megvan, de tehetsége nem mindenkinek van hozzá.
– Az csak akkor derül ki, amikor belekerülünk a slamasztikába. Ebben a filmben csak eljátszottam, de életemben kerültem már kemény helyzetbe, ahol szükségem volt minden túlélési képességemre. Úgyhogy körülbelül képben vagyok, mi kell hozzá. Van, aki bepánikol, üvölt, elájul, szerintem a legjobb módszer a zen, amikor azt mondod magadnak, higgadj le, és találd ki, hogyan úszod meg. Ehhez az kell, hogy összeszedd magad. Akinek nem megy, annak nem megy. Nekem ez mindig működött.
– A felesége hamburgi lány, vízen nőtt fel…
– Milyen jól felkészült! Stimmel, Sibylle evezősbajnok volt Hamburgban, nagyon érzi a vizet. De én sem anyátlanodom el egy csónakban, mert Santa Monicában nőttem fel, a tengerparton. Már kiskoromban szörföztem, ki se lehetett rángatni az óceánból. Aztán versenyszerűen úsztam is, mostanában meg vízisíelek, szóval otthon vagyok a vízen. A vihar persze más. Olyan orkánban, mint ebben a filmben, még sose voltam kinn a tengeren. Hegyen már kapott el vihar, kisrepülőn is ültem már úgy, hogy fogtam az ülést, amikor hétezer méter magasan kilenc percre leállt a motor, és teljesen kilátástalannak tűnt, hogy sikerül életet lehelni bele.
– Több mint 50 éve van a pályán, és jó sok esztendő van már a háta mögött. Mi a legfontosabb lecke az életről és a boldogságról?
– Az élet engem arra tanított meg, hogy a boldogság csak pillanatokra szól. Jön és elröppen. Kivéve persze, ha valaki kábítószerrel hozzásegíti magát, amire sose fanyalodtam. És ez az élet. Fönt és lent, nagy pillanatok és nagy mélypontok, boldogság és szomorúság között himbálódzunk. De a szomorúság éppen úgy része az életnek, mint a boldogság. Ki nem szeret boldog lenni?! Csak azt kell bekalkulálni, hogy nem tartós.
– Nagyon kevés művész büszkélkedhet ilyen tartós és harmonikus pályafutással. Hogyan kezdődött, és minek köszönheti, hogy ilyen simán sikerült?
– Látja, ez érdekes kérdés. Azt hiszem, annak köszönhetem, hogy mindig csak előre néztem, sosem hátra. Bármilyen furcsán hangzik, sosem gondolkodtam abban, hogyan egyengessem a karrieremet. Most se foglalkoztat, hogy azon merengjek, milyen filmeket csináltam. Ami elmúlt, elmúlt. A pillanat a fontos, az itt és most, és abból kell kihozni a legjobbat, és nem a visszapillantó tükörben lesni, hogy mi lett volna, ha…, vagy hogy mi mindent értem el. Ez nem az én műfajom, nem volt, nem is lesz.
– És hogy kezdődött?
– Úgy, hogy rojtosra jártam a lábam, mint az összes többi fiatal színész, akivel együtt üldögéltünk a színészválogatásokon. Néha megkaptam a szerepet, legtöbbször nem.
– Mennyivel lett bölcsebb az élete során?
– Ó, sokkal. Az idő nagy tanítómester. És az ember eljut abba az életkorba, amikor már bölcs szemmel nézi a világot. Húszéves fejjel lehetetlen, mert minden fiatal habzsolja az életet, és nem elmélkedik. A bölcsesség hozza magával, hogy elkezdünk filozofálni. Rálátunk azokra a dolgokra, amelyeket útközben nem vettünk észre, és előjön a sajnálat, a szerencse, a túlélés…
– A hírnév mennyire befolyásolta a döntéseit, és ha visszafordíthatná az idő kerekét, min változtatna?
– Semmit nem csinálnék másképp. A hírnév váratlanul ért. Nem voltam felkészülve rá, olyan hirtelen jött. Egy filmemnek köszönhetem, nem szép lassú építkezésnek. Azonnal reagálnom kellett rá, mert más szemmel néztek az emberek, a rajongók megőrültek értem, rángatták a hajamat, cibálták a ruhámat, és kiabáltak. Annyira szürreális volt, tényleg megijedtem, hogy gyökerestül felforgatja az életemet. Családom volt. Nem akartam, hogy a gyerekek igyák meg a levét, nyomás alatt éljenek… Emlékszem, amikor a kisfiammal leckét tanultam, és meg kellett magyaráznom neki, mit jelent az, hogy tárgy… Közben meg az járt a fejemben, hogy engem tárgynak tekint a közönség. Nagyon fura érzés volt. Ha tényleg tárgynak tartanak, nagyon kell vigyáznom. Mert ha úgy viselkedem, mint egy tárgy, akkor hamarosan tárggyá válok. Akkor döntöttem el, hogy ebbe a csapdába nem sétálhatok be. Bármilyen hízelgően hangzik, hogy az egész világ jóképűnek tart, mert annak idején a gimiben senkitől se hallottam, hogy milyen vonzó srác vagyok… Szóval ebből a kísértésből nem kérek. Ez a siker árnyoldala, amit nagyon tudatosan kell kezelni, mert csak így maradhatunk normálisak.
– Ezért költözött el Hollywoodból Utahba?
– Kezdem azzal, hogy itt születtem Los Angelesben, tehát nekem ez sosem volt álomváros. Nem csillant fel a szemem a hollywoodi szivárványtól. Amikor pedig ott csücsültem a szivárvány tetején, nem érdekeltek a színek. Proli környéken nőttem fel, nem láttam semmit abból az aranyszínű Hollywoodból, amiről az emberek beszéltek. El innen, mondtam magamnak, New Yorkba, Coloradóba, nekem itt semmi keresnivalóm, a sok autópálya, felhőkarcoló és nem létező délibáb környékén. New Yorkba akartam menni, mert ott van színházi élet, ahol megtanulhatom ezt a szakmát. Meg festegettem is. És úgy akartam visszajönni Hollywoodba, mint kész színész. De itt élni? Nem. Nem akartam, hogy felszívjon ez a város. Másutt lakni, itt dolgozni. Ebben éreztem jól magam. Hollywood iparváros. Ám az én szempontomból élhetetlen város.
– Apa, sőt nagyapa is. Sportol a családdal?
– Síelni szeretünk, mindenki jól síel a famíliában. A gyerekeim ügyesek, az unokáim még ügyesebbek. A feleségem is nagyon jól sízik. Én meg, ahova csak tehetem, sítalpon járok. Lovagolni szoktam, szeretem a lovakat. Meg se kottyan öt óra lovaglás a hegyekben. A természet csodálatos, főleg ha egy állat is ott van veled. Úszni is szeretek, vitorlázni is, nem vagyok profi, de megállom a helyem. Szörfözöm is. És teniszezem. Főleg a családdal.
– És meddig akar dolgozni?
– Hollywoodot nem az öregeknek találták ki, az biztos, és elég szomorú. Körülnézek, és gumiarcokat látok, mert már az összes fintor és mosoly lehervadt az arcokról a sok plasztikai műtéttől, kétségbeesetten ragaszkodnak a fiatalsághoz. Úgy néznek ki, mint az androidok. Élem az életemet, és arra gondolok, hogy legalább Európában értékelik a kort. Gondoljon csak Jeanne Moreau-ra, Simone Signoret-ra, akiket hagytak természetesen megöregedni, és nem szorították le őket a pályáról a ráncaik miatt. Szomorú, hogy Hollywood ekkora súlyt helyez a szépségre és a fiatalságra.
– Önt ez nem érinti. Folyamatosan kapja a felkéréseket. Mi a titka?
– Nincs titkom. Csak az, hogy soha nem fogok mesterséges önfiatalításra fanyalodni egy szerepért. Ha nem kapok munkát, majd megyek Európába…!
|
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
