Sokféle párkapcsolati minta létezik, melyek közül bármelyik működhet, feltéve, hogy a felek boldogok benne. Ám Joós István leginkább egy bizonyosban, egy konzervatívban hisz, amelyben a férfi „Ügye” alapozza meg a család egzisztenciális biztonságát, a nő bölcsessége pedig a mentálisat. Ezzel az alapgondolatával sokaknál kiverte a biztosítékot a vele készült interjúban. Most ők következnek: ellenvéleményt megfogalmazó olvasóink, a téma szakértői, bloggerek és érdekvédők.
„Másodértékű emberré degradálja a nőket”
Olvasói reakciók:
„Azért, mert dolgozom, vagy tanulok, nem érzem magam butának, férfiasnak, tény és való, kevesebb idő jutott a családra, de ilyen világban élünk, különben a pasi agyas egy kicsit, nem véletlenül él egyedül, egoista. A nők így is többet vállalnak, mint a férfiak. Mit szeretnének még? Nem fogunk a csillárról lefelé lógni, mert ők férfiak. Mi meg nők vagyunk, több megbecsülést!”
„Férfi-nő kapcsolatában szerintem a fő kérdés az, hogy mennyire szolgáljuk (kölcsönösen) egymás személyiségfejlődését. A ‘ki keresi a pénzt?’ probléma nem ragadja meg ezt a lényeget, ez csak egy részletkérdés. Van úgy, hogy ő, van úgy, hogy én, van úgy, hogy mindketten. Attól függően, ki milyen fejlődési fázisban tart, milyen tanulnivalója van éppen a kiteljesedéséhez. A kiteljesedett (‘önmegvalósodott’) ember alapjellemzője pedig egyébként is az, hogy összeér nála a ‘munka’ és a ‘hobbi’ fogalma.) (…) A ‘Nő munkája a férfi’ típusú dogmatikus kijelentések csak arról szólnak, hogy ‘Nézzétek, milyen okos vagyok!’ Nem adni akarnak, csak kapni, figyelmet provokálni.”
„Szerintem mindenki munkálkodjon azon, amit jól csinál. A ‘nő munkája a férfi’ szlogennel szerintem az a legnagyobb baj – mint ezekkel a kinyilatkoztatásokkal általában –, hogy általánosít. Van olyan férfi, akinek kell és jót tesz a hátország, van, aki nem tűri, és van még sok másféle is. Van nő, aki támogatásra teremtetett, és van, aki arra, hogy lélegzetelállítóan táncolja el a Hattyúk tavát ezrekben felkavarva, megmozgatva valamit… És van még sok másféle is.”
„Felháborítónak és nyomasztónak tartom, hogy a 21. században van még olyan férfi, aki ‘funkciót’ társít egy nőhöz. Nem tudom elhinni, hogy valaki tényleg úgy gondolja, hogy egy nő csak akkor lehet boldog, ha egy férfit szolgál, és minden más, amit szenvedélyesen szeret, karrier, vállalkozás, művészet csak másodlagos. Úgy érzem, ezzel másodértékű emberré degradálja a nőket, szolgalelkű csendes lényekké, akiknek egyetlen feladatuk a férfi támogatása álmai elérésében. Sértő.”
Nincs „a” nő és „a” férfi
Antoni Rita, a Nőkért Egyesület elnöke:
Feministaként nem akartam olyan állítással foglalkozni, miszerint „a nő munkája a férfi”, de nem kerülhettem el, mert számos felháborodott ismerősöm felhívta rá a figyelmemet – nők és (kisbetűs?) férfiak is. Már a 20. század eleji magyar feministák is kifogásolták, ha egy férfi, általánosítva „a” nőt, szerepét (dehumanizáló kifejezéssel: „funkcióját”) a férfiak viszonylatában és érdekei szerint (!) előírta.
Feladatát, helyét a világban mindenki maga határozza meg mint egyén; nincs „a” nő és „a” férfi. Emberek vannak, egyéni hajlamokkal és igényekkel, az „igazi” feladatuk pedig az, hogy önmagukként kibontakozzanak. Egy jól működő párkapcsolatban egymást kölcsönösen segítik ebben, és elavult, egyenlőtlen szerepsémák vak követése helyett az aktuális körülményekhez alkalmazkodva alakítják ki közös életüket.
Veszélyes az olyan hétköznapi problémákat, mint a fáradtság, a munkahelyi elégedetlenség, a súrlódások a párkapcsolatban nemiszerep-válságként diagnosztizálni, és „gyógymódként” a nő alárendelését felírni. Egymás biztatásának, képességei elismerésének is a kölcsönösség jegyében kell megvalósulnia. Alapjaiban elhibázott az az „egyéni” projekt, amely a kivitelezéshez egy az egyben egy másik ember elnyelését, magába olvasztását igényli.
A párkapcsolatok ma nincsenek jobban „válságban”, mint a nosztalgia ködébe burkolózó – és soha nem létezett – aranykorban, melynek látszólagos „harmóniáját” az adta, hogy a nők véleményét nem hallgatták meg, nem ismertették. (…) Úgy gondolom, a nőknek ma inkább önbizalmuk megerősítésére, a párkapcsolatoknak pedig az egyenrangúság tudatosítására van szükségük, és az esetleges életviteli tanácsoknak ehhez kellene segítséget nyújtaniuk.”
„A csípőd alakja megakadályoz abban, hogy ember formájúnak lássalak”
Díszzsebkendők és ágytöltelékek:
„Vajon milyen vita az, amiben nőként újra és újra annak a bizonygatásába kényszerítenek bele másokat, hogy ők is teljes értékű egyének, nem pedig oldalbordák, hogy nekik sem valami ersatz emberségük van, hanem ugyanannyira igazi, mint a férfiaké?
Vajon alkalmas-e ez a módszer bármiféle érdemi változás megfékezésére?
Vajon vissza tudunk-e tartani változásokat, esetleg vissza tudunk-e fordítani már elindult folyamatokat, ha újra és újra teljesen alapvető dolgokat kérdőjelezünk meg?
Kell-e a mostaninál több nő képviselő a parlamentbe? Jó kérdés, rögtön visszatérhetünk rá, amint bebizonyítottad, hogy te is emberből vagy.
Jó ötlet-e abortusztablettát forgalmazni? Nahát, milyen érdekes felvetés! Nyomban sort kerítünk erre is, de ugye érted, hogy miért lenne fontos, hogy előbb jelét add annak, hogy neked is jogod van megszólalni, amikor férfiak vannak a helyiségben?
Vajon létesítsünk-e kicsivel több átmeneti szállást, ahová a partnerkapcsolati erőszak elől menekülő nők mehetnek, vagy inkább nézzük végig, amint egyesével halálra késelik őket a férfiak, akiknek ki vannak szolgáltatva? Bizony ám, erről is feltétlenül döntenünk kellene, és én esküszöm, meg is kérdezném, hogy mi az álláspontod ebben az ügyben, de egyelőre sajnos a szőkeséged eltakarja a szakvéleményedet, és igazán nem tehetek róla, te is tudod, hogy ez csak a természetes férfiösztöneim miatt van, de a csípőd alakja megakadályoz abban, hogy ember formájúnak lássalak. Gyere vissza, ha növesztettél egy f*szt, és akkor majd tárgyalunk!”
“Önjelölt bölcsek korában élünk”
Feminfo:
Joós István helyreteszi a nőket. A negyvenhez közeledő, egyedülálló férfi alaposan felkavarta a kedélyeket a Nők Lapja Cafénak adott interjújával. Nem véletlen. Arra az állítására, hogy „a nő munkája a férfi, minden más hobbi lehet csak, ha és amikor van rá energiája”, mindenki felkapja a fejét. Meglehet, sokan azért, hogy aztán lendületből bólogassanak. Mi inkább csóváltuk fejünket. Azt is elmondjuk miért.
A mai magyar sajtót olvasva, az internetet bújva talán nem lep meg senkit, hogy szép számmal akadnak, akik számára vonzó a férfi-női szerepek abszolút leegyszerűsítése. Ezzel tulajdonképp nincs is semmi baj, hiszen mindenki véleménye elfér a nap alatt. Kuruzslók, önsegítő könyvek és önjelölt bölcsek korában élünk, ő csak egy közülük.
Ha a férfi (elnézést: Férfi) talál egy nőt (vagy Nőt) – úgy tűnik, még nem talált –, akinek nincs nagyobb boldogság, mint feloldódni valaki másban és alárendelni magát egy másik ember akaratának és céljainak, akkor miért ne élhetnének így? Ha egy csomó ember szerint ez a szemlélet megoldás a problémáikra (bár ezt kötve hinnénk), akkor hurrá. A párkapcsolaton vagy családon belüli szerep- és munkamegosztás két ember magánügye. Baj akkor van, ha más hang nem fér el, ha a férfi véleménye megkérdőjelezhetetlen, és minden gondolatát csak támogatni szabad.
Más kérdés, hogy a Joós István szerint sokak számára üdvözítő út kapcsán nincs semmiféle kutatási eredmény, ami alátámasztaná annak bárminemű igazságát. Sőt. A tények, mint mondják, makacs dolgok, és arra mutatnak, a kétkeresős családmodell minden szempontból kedvezőbb a családoknak.
Szöget ütött a fejünkbe az interjú olvasása közben az is, vajon hogyan gondolta azt az egykeresős családban, hogy a nő támogatásával a férfi majd kilép a multitól, és kávézót nyit? Miért érzi úgy, hogy csak egy férfinak lehetnek (sőt majd mindegyiknek vannak) álmai, amik meghiúsulása „természetesen” a nők hibája? Az egy fizetésből élő családoknál az álmokért otthagyni a biztos pénzforrást: halálugrás. Ha van biztonsági háló (a második kereset), sokan megteszik. Nők is.
Az a nézet, hogy a nő dolgozgasson, de eszébe se jusson, hogy karrierje legyen, álmai legyenek, vagy megvalósítsa önmagát, mert a nő dolga a család, vagy gyerekek híján a férfi kell legyen, szerintünk alapvetően hibás. Nincsenek univerzális megoldások, amelyek mindenki számára megfelelnek és boldogságot hoznak. Meglepetés? Reméljük nem. Nem egyfajta Nő, ahogy nem egyféle Férfi él. Meglepetés? Ugye nem?
Ha egy pillanatra beleképzeljük magunkat a Joós István által felvázolt karakterek bőrébe, rögtön kiderül, mennyire abszurd az, amit ez az ember mond.
Morálisan visszaél a „jópasi” karakterrel
Vasali Zoltán elemző:
Jóindulatú nőgyűlölő? Önellentmondásnak tűnik a kategória, pedig manapság egyre több esetben felbukkan a férfiak között. Ez a durván normasértő álláspont a szerint a logika szerint érvel, hogy a nőnek megvan a helye, szerepe (általában a férfin keresztül érvényesülhet, teljesítheti be élete célját, satöbbi), és ezt leplezi azzal, hogy szeretettel beszél a másik nemről. Pár hónappal ezelőtt volt egy hasonló eset, talán Müller Péter hasonló mondataival. Joós fogalmilag igénytelen, morálisan visszaél a „jópasi” karakterrel. Pont azt erősíti, hogy még az „intelligens” arcok is így gondolkoznak a nőkről, akkor én is megtehetem. A nőket olyan alárendelt, sztereotip pozícióban értelmezi, ami megengedhetetlen, ráadásul egy jóképű, sikeres, stb. faszi által „legitimálva”, a jóindulatúnak/cukinak beállított burkolt – sajna sokszor nyílt – szexizmus becsapós példája.
„Minden létező elsősorban ember”
Barok Eszter újságíró:
Noha én egy szerencsés, boldog nő vagyok, több tucat asszonyt ismerek, akinek nincs önálló élete, hite, véleménye, sikere, keresete, bevétele, kreativitása, mert egész életében esélye sem volt arra, hogy legyen. Rá kellett jönnöm arra, hogy mi vagyunk a szerencsés kivételek, ezen az egzisztenciális-intellektuális-spirituális szinten, de épp ezért nem szabad megfeledkeznünk azokról, akik még csak azt sem tudják, mit veszítenek, mert generációkon át nem volt előttük más minta. Ugye mindenki ismer legalább egy mártíranyát, aki ötven-hatvanéves korára idegroncs lett, mert „feláldozta magát” a családért? Ha igen, akkor látjátok azt is, hogy a férje és a gyerekei sem boldogok, még ha látszólagos kényelemben élnek is. Nos, én nyolc ilyen mártíranyát ismerek, és az egész család könnyebben csillapíthatná a saját szomját, ha nem egy üres kancsóból próbálna ez az anya tölteni nekik gépiesen, félálomban, hanem lenne saját élete is, amelyből adhat.
Olyan jó volna, ha többen lennének – férfiak, nők egyaránt –, akik nyitottak erre a párbeszédre. Csak nyitottak – nem kell mindenben egyetérteni, elég volna csupán elfogadni a tényt, hogy a probléma létezik, és nem jó senkinek, hogy van. Jó volna, ha nem naiv, idillikus, önző képünk volna arról, hogy milyen az Igazi Nő (és persze az Igazi Férfi, mert a jelenlegi patriarchális rendszer bizony őket is rémes, embertelen és arctalan elvárások alá kényszeríti), hanem szeretettel, nyitottsággal elfogadnánk, hogy minden létező elsősorban ember, örökké létező, elpusztíthatatlan szellem, és mint olyan, természetesen sokféle, színes, és nem csupán a lába közötti szervei alapján definiálható. Mindegy, hogy férfi vagy nő, senkit sem alacsonyíthatunk eszközzé, kiszolgáló személyzetté, saját vágyaink és céljaink serpájává, miközben joósistváni szép szavakkal mantrázzuk, hogy egyébként ő a bölcsebb, a tisztább, az érzékenyebb, és az ő áldozata az út, az igazság és az élet. Senkit. Az egyéni felelősségvállalás, amelyben hiszek, nem erről szól.
Ahogyan világnézetem másik alapköve sem: az, hogy senkivel nem teszek olyat, amit nem szeretném, hogy más tegyen velem. És itt nincs lábjegyzet, nincs zárójeles szöveg arról, hogy kivéve a nővel (esetleg a férfival, egy matriarchális társadalomban), ez csak úgy önmagában áll, feltételek nélkül, tényként. Ha mindebben hiszek, akkor mégis hogyan tűrhetném szó nélkül, hogy akár erőszakkal, akár léleksimogató közhelyek bevetésével bárki is a saját élete másodlagos szereplőjévé alacsonyuljon, megtagadva ezzel önmaga valódi természetét…?
