A szutykos februári latyakban cuppogva, amikor munka után még mindig az unalmas, november óta hordott pufikabátunkban, fád arcú utastársaink között zötykölődünk a hetes buszon, tulajdonképpen hálásak lehetünk a propagandistáknak, marketingeseknek, rendezvényszervezőknek, kreatív reklámosoknak, hogy valentinos plüssszívecskés varázst és a csokiszökőkutas, galamberegetős, csipkés esküvői glamour ígéretét varázsolják lelkünkbe. Aki szereti az ilyet, azt az ónos eső sem keserítheti el, mert már hetek óta készül a szerelem nagy ünnepeire. Nincs is nehéz dolga, mert számtalan rendezvény, akciós ajánlatok százai csábítanak a nagy költekezéssel egybekötött eseményekre.
“Aki keres, azt megtalálják”
Ez a jelmondata a Bálint-naphoz kapcsolódó házasság hetének, amit immáron hetedik alkalommal rendeznek meg Magyarországon. Szingli barátnőm, amikor elolvasta a szlogent, rögtön megjegyezte, “szóljon már valaki odafönn egy jó szót az érdekemben, mert engem az istennek se akarnak megtalálni, pedig szorgalmasan keresek”. De talán ha hitehagyott barátném részt vesz a koncerttel egybekötött istentiszteleten, átitatja a bizalom, a “fáklyás felvonulás a házasságért” elnevezésű vonuláson pedig miért is ne kacsintana rá egy lángcsóvát magasba tartó fess fiatalember. Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Ha még ez sem vezet eredményre, a “hogyan keressünk, és ki lesz az igazi” című gyorstalpaló egyórás kurzuson még mindig megvilágosodhat, szembenézhet a múltban elkövetett szarvashibáival, és hamarosan megtalálhatja az igazit. Ha pedig sikerrel jár, nyilván emlékezni fog arra is, hogy egy másik előadáson mit mondtak neki a tartós házasság stabilitásának alapelveiről. De malícia nélkül mondom: én, aki a néha fellángoló tányérdobálós veszekedések ellenére is rendíthetetlenül, mélyen hiszek a házasságban – nem ideológiai alapon, csak úgy szeretetből – bár a szentség szót ritkán használom, nem vagyok meggyőzve a rendezvény társadalomformáló hatásairól, mert attól tartok, az állam által is támogatott propaganda ide vagy oda, a társadalom nem lesz jelen a rendezvényen, mert esetleg épp a válóperi papírok beadásával van elfoglalva.
Lagzi lesz!
Mivel már elkeltem, nem járok esküvői kiállításokra. Bevallom, korábban se tettem. Így hát ebben az évben is lemaradtam a januári lagzis expókról. Aki járatlan a témában, annak elárulom, minden valamire való város, Nyíregyházától Gödöllőn át Pécsig tart téli esküvővásárt, mert aki a nyári menyegzőt már most nem kezdi szervezni, annak kapkodós rémületben telik a tavasz. De a lényeget így is alkalmam volt megtapasztalni. Néhány napja ugyanis az ovis szandál megvásárlása után kisfiammal beugrottunk a helyi pláza egyik kávézójába, és ott bepótoltam az elmulasztott élményeket.
Míg Zsiga a játéksarokban tologatta az autókat, én a kapucsínóm fölött bambulva tapintatlanul kihallgattam egy beszélgetést. Fiatal pár, a lány barna kiskosztümben, a fiú egérszürke zakóban egymás kezét mézédesen szorongatva ült. Velük szemben a nagy dumás, laza, esküvői partiszervező egy félóra alatt a 60 ezer forintos vőfélytől a sziromszórós helikopteren át a 100 ezer forintos levendula- és mentaízű tortáig (mert a sima csokis már nem játszik) mindent eladott nekik.
Nagy füleket meresztve megtudtam, hogy a vetítős, power pointos slide show, ami a bilin trónoló cuki fotóktól az egymásra találós csókolózós képekig tart, már ciki. Viszont menő, és nem több 200 ezernél a fotókabin, amiben a tök részeg násznép bajuszt ragasztva, tréfás ruhákban fényképeztetheti magát. Most ez nagyon megy. Örök élmény! Az egész esküvő nem kerül többe 3 milliónál. Persze el lehet menni 10 milláig is. Viszont jó hír, hogy a násznép kártyalehúzóval fizetheti a menyasszonytáncot. – Persze, ha fapadost akartok, az belefér a 600 ezerbe – mondta a pasi lesajnálós fitymáló pofával. – Nem, azt nem akarunk – vágta rá gyorsan a büszke menyasszony.
Az engedelmes vőlegény szerelmetes mosolya közben egyre merevebb lett. Agyában a fiákeren érkezés, a 300 ezres exkluzív mulatós zenekar és a megrendezett lányszöktetés exceltáblázatba foglalt tételei kavarogtak. Ekkor szívesen felugrottam volna, hogy a lány arcába kiabáljam.
– Állj le, Mucikám! Erről az egész esküvőmámorról csakis mi, nők tehetünk. Hidd el, ez a kedves fiú semmiről sem szeretne kevésbé hallani, mint az ültetési rendről és a szalagos meghívókártyákról. De szeret! Szóval, vegyél vissza angyalom! Tényleg azt akarod, hogy a fontos vendégek és azok, akiket csak azért hívsz meg, hogy meg ne sértődjenek, felzabálják a következő öt éved összes megtakarítását? Hidd el, nem ez lesz életed nagy napja, hanem az, amikor remélhetőleg viszonylag fájdalommentesen megszülöd édes kis pelyhes gyerekedet. És az se fog kevésbe kerülni. De az legalább megéri!
Persze nem tettem, mert nem akartam elrontani a párocska örömét, mint ahogy ezzel az írással sem célom mások romantikus álmába belerondítani. De én a magam részéről azt vallom, semmi olyanra nem vagyok hajlandó nagyobb összeget költeni, ami nem a gyerekeim tanulmányait szolgálja, amiben nincs ajtó és ablak vagy pálmafa, városnézés, esetleg hófödte hegycsúcs. Ennek megfelelően rendeztük a mi lecsófőzős, húszfős, boldogságos esküvőnket is. Persze mindenki úgy csinálja, ahogy jólesik neki.
A Valentin-biznisz
Ehhez hasonlókat gondolok a most esedékes Valentin-őrületről is. Az ehető bugyik, az akciós-kuponos wellness kényeztető élménycsomag, a harmincezres szexi páros fotózás és a rendkívül jutányos Valentin napi botoxkezelés (csak hogy ránc nélküli legyen az ünnepi mosoly)
helyett aznap remélhetőleg a nagyi vigyáz a kicsire, mi pedig elmegyünk megnézni egy jó filmet, és utána beülünk valahová. Igen, ez nem túl izgi, de nekünk szuper lesz. Kész-passz, ennyi. Aztán néhány évtized múlva a férjemmel csinálunk egy nagy nyuggerbulit, amikor is megünnepeljük, hogy elindítottunk az életbe két gyereket, végül mégsem haraptuk át egymás nyakát, hanem leéltünk együtt X évet, és még mindig nagyon szeretjük egymást. Juhéjj! Így legyen.
