| Nehéz, várakozással, ugyanakkor örömmel teli időszakon van túl Béres Alexandra és férje, Krisztián. A fitneszedző és párja már régóta szerettek volna még egy gyermeket négyéves kislányuk, Panna mellé, ám a gyermekáldás sokáig váratott magára. A hetekben azonban megérkezett az örömhír, ugyanis kiderült, hogy Szandi ismét várandós. “Akárcsak az első terhességemet, úgy ezt is egy lombikprogram előzte meg, s – ki tudja, talán a sorsnak köszönhetően – most is második próbálkozásra sikerült teherbe esnem. Leírhatatlanul boldogok vagyunk Krisztiánnal, mert mindkettőnknek régi nagy álma volt, hogy Pannának legyen egy kistestvére” – nyilatkozta a Nők Lapja Cafénak Szandi. |
Talán három-négy éves lehetett, amikor megismertem. Papája a cselgáncsválogatott orvosaként hozta magával a versenyekre. Látszólag olyan volt, mint a többi hasonló korú kisgyerek, a mérkőzések alatt unatkozgatott, a szünetekben pedig berohant a szőnyegre, és bukfencezett, ugrándozott vagy cigánykereket vetett. A lényében azonban volt valami egészen különös, amivel anélkül, hogy akarta volna, felhívta magára a figyelmet. Mozgékonyságával és méltóságával, pajkosságával és fegyelmével, és főként kedvességet, szemérmességet egyaránt sugárzó tekintetével. Azóta harmincvalahány év telt el, és most ugyanazt az embert, ugyanazt a tekintetet látom. Ugyanaz a kedvesség, nyugalom, félszegség, finom mosoly. Miközben az egykori komoly-vásott kisgyerek gyönyörű hölgy lett, világbajnok, médiaszemélyiség, fitneszlegenda és főként családanya… Vagy netán így is ugyanaz a Béres Alexandra lenne? Na nem! Illetve nem egészen, hiszen, no lám, akad valami változás… A jellegzetes gesztenyebarna haj napszítta világossá alakult.
– Alexandra, neked most szőke lett a hajad?
– Muszáj volt kiszőkíttetnem…
– Muszáj? Ilyet soha nem hallottam tőled! A szememben te voltál a megtestesült függetlenség, szabadság!
– Az régebben volt! Azóta folyamatosan egzecíroztatva vagyok. Ott van Panna, a négyéves kislányom, és azóta elsősorban neki próbálok megfelelni.
– És ő kérte, hogy legyél szőke?
– Nem kérte konkrétan, de tudom, hogy jó néven veszi. Tudod, most van a hercegnős korszakában, márpedig mint az köztudott, a hercegnők java része szőke! Hadd lássa akkor, hogy a mamája is az. A múltkoriban egyszer lakkozott körmökkel mentem haza, és rögtön meg is feddett, hogy miféle hercegnő az, aki lakkozza a körmét?! Meg egyébként is, jobban tetszik neki a természetes szín. Krisztián, a férjem, Panna hűséges cinkostársa pedig vinnyogott a nevetéstől örömében, hogy nem neki kellett mindezt közölnie velem. Vele még vitába is szálltam volna, a csuda tudja, mekkora sikerrel, Panna azonban megfellebbezhetetlen tekintély!
– És mit szól Krisztián? Neki tetszik a szőke haj?
– Ő szereti, ha időnként változtatok a külsőmön. Egy ideje például hajtogatja, hogy örülne, ha levágatnám a hajamat. Ki is néztem már magamnak egy nagyon jó kis rövid frizurát, háromszor indultam már el azzal a feltett szándékkal a fodrászhoz, hogy na most aztán levágatom, de mire odaértem, elbizonytalanodtam, és adtam magamnak újabb haladékot. Majd legközelebb!
– Gondolom, neked azért is kell csínján bánnod a változtatással, mert te ekként lettél emblematikus személy. Egy kis hajszínváltás még belefér, de így vagy “a” Béres Alexandra, így vagy beazonosítható, hiteles. Ám ez ugyanakkor korlátozhat is…
– Én nem érzem soha korlátnak. Amikor részt veszek egy-egy fotózáson, szívesen eljátszom a lehetőséggel, hogy így vagy úgy miként is nézhetnék ki, de rendre le kell aztán hűtenem szegény lelkesülni kezdő stábot, hogy ez csak pillanatnyi majomkodás a részemről. Abszolút megértem, hogy egy színésznő szereti új meg új arcait bemutatni, és jól érzi magát egy szerepbe bújva, én azonban csak feszengenék. Nekem az ad biztonságot, amikor természetes lehetek, önmagamat adhatom. Ez szinte az alapvető törekvése az életemnek, hogy minél inkább megtaláljam, ki is vagyok, milyen is vagyok, hogyan is alakítom ki az egyensúlyt önmagammal és a világgal.
– Ugyan! Szerintem ez mindig is benned volt!
– Én nem így érzem. Szerintem a törekvés volt meg bennem, hogy jól csináljam a dolgokat. Én nagyon büszke voltam anyukámra és apukámra, és szerettem volna nekik megfelelni. Boldogságot szerzett, ha akár a magatartásommal, akár a teljesítményemmel megfeleltem nekik. Mindent meg tudtunk beszélni, bíztunk egymásban, és ez a légkör nagy szabadságot adott. De ha jobban belegondolok, tulajdonképpen nem csupán nekik, hanem mindig mindenkinek meg akartam felelni. Tanáraimnak, edzőimnek, társaimnak is. És sokfelé megfelelni csak úgy lehet, erre korán ráéreztem, ha határozottá és önállóvá válik az ember. Tudtam, hogy iskola után gyorsan meg kell csinálnom a leckéket, hogy aztán nyugodtan pihenhessek. És szükségem van pihenésre ahhoz, hogy elvégezhessem az aznapi edzésmennyiséget… És fontos maradéktalanul elvégeznem az edzésen előírtakat, hogy otthon jókedvvel együtt lehessek a szüleimmel.
– Tudom, hogy nagyon csúnya a felvetésem, de miközben te is mindent megtettél, a szüleid is mindent megtettek, történt egy hatalmas trauma az életetekben. Elváltak a szüleid. Ez nem arra utalt, hogy olykor hiába minden erőfeszítés, kiszolgáltatottak vagyunk a sors akaratával szemben?
– 14 éves voltam akkor… Borzalmas volt, amikor megtudtam, hogy vége annak a paradicsomi állapotnak, amiben addig éltem, éltünk, hogy így már soha többet nem leszünk együtt, ugyanakkor viszont azt is megértettük, nagyon-nagyon nem mindegy, hogy ezt a helyzetet hogyan kezeljük. Tragédiaként, vagy igyekszünk megtalálni azokat a lehetőségeket, hogy az a legkevésbé okozzon hiányt vagy fájdalmat. Ez volt számunkra a nagy lecke, és ezt sikerült is a körülményekhez képest a legjobban megoldanunk. Nem volt harag, szemrehányás, veszekedés, szinte mindennap láttam mindkét szülőmet, nem éreztem a teljes család hiányát. Ugyanakkor meg ezekben az időkben a lelkem mélyén megfogalmazódott az elhatározás, hogy én csak olyan házasságot fogok kötni, ahol nem fordulhat elő billenés, amely egy életen keresztül fog tartani.
– Gondolod, hogy ez főként elhatározás, elszántság kérdése lenne?
– Gondolom, hogy az mindenképpen szükséges hozzá. Apukám mesélte, sokáig furcsállotta, hogy versenyeim végén, akár sikerültek, akár nem, nem látott rajtam érzelmi reakciót, se örömöt, se szomorúságot, és csak később értette meg, hogy én ilyenkor elsősorban azt elemzem magamban, hogy mit csináltam jól, vagy hol hibáztam, miként kéne változtatnom, vagy ugyanúgy folytatni, és ha ezzel megvagyok magamban, akkor engedek utat az érzelmeimnek.
– A kislányodat is ilyen fegyelmezetten neveled?
– Két alapvető dolgot tartok mindig szem előtt. Az egyik, hogy minél több szeretetet adjak, és folytonosan érezze a szeretetemet, a másik pedig, hogy fölöslegesen igyekszem nem szólni neki dolgokért, csak azért, hogy fegyelmezzem, nem avatkozom az életébe. Nemrég olvastam egy pszichológus írásában, hogy minden gyerekben van egy alapvető törekvés a tökéletességre, amit a szülők többnyire azzal térítenek el, hogy megpróbálják ezt sürgetni, vagy késleltetni, és nem engedik a maga rendjében kibontakozni. Beleokvetetlenkednek. Ezt nagyon szeretném elkerülni. Ezért is fontos, hogy sok időt töltsek vele, hogy folyton nyitott legyek a rezdüléseire, és próbáljak vele mindent megbeszélni.
– Jár mozogni?
– Viszem tornázni Irénke nénihez, aki még engem is tanított, meg járunk úszni is. Nagyon fontos, hogy megszeresse a mozgást, hogy életének a részévé váljon. Hogy aztán milyen szinten fogja csinálni, azt ő fogja majd eldönteni, attól függően, mennyire van kedve, tehetsége, energiája. Én mindenesetre nagyon örülnék, ha megtalálná benne az örömét, és beleépülne az életébe.
– Te mi akartál lenni?
– Nem voltak konkrét elképzeléseim úgy, hogy szövőnő vagy mozdonyvezető leszek… Sportolóként a Testnevelési Egyetemre akartam menni, de nem voltak terveim. Talán fontos lehetett, hogy az anyukám gyógyszerész, apukám pedig sebész, tehát az életük arról szól, hogy igyekeznek folytonosan segíteni embereken. Ez nagyon megragadhatott, és számomra is mind fontosabb lett, hogy olyan tevékenységet találjak, amely révén tudok segíteni az embereknek. Amikor jött a fitnesz, jöttek az eredmények, és ezáltal viszonylag ismertebb lettem, mind többen jöttek hozzám, és kezdtek érdeklődni, hogy ők vajon mit tehetnének, hogy jobban nézzenek ki, egészségesebbek legyenek, hogy miként változtassanak életükön, testükön, táplálkozásukon, életmódjukon. Akkor ez nekem egy nagy impulzust adott. Hogy volna igény a megszerzett tudásomra, tapasztalataimra. Nekem nagy örömöt szerez, ha mindezt továbbadhatom. Hogy ezáltal segíthetek másoknak. Tudatosan és egyre eltökéltebben kezdtem az egészségről mint életprogramról tanulni, gondolkodni, aztán beszélni is.
– Ez nagy felelősséget is jelent…
– Így van! Nagy megtiszteltetés, hogy olykor már első látásra elmondják legbensőbb problémáikat emberek, és segítséget várnak tőlem.
– Szerinted mennyire tudják megfogadni az emberek a tanácsaidat?
– Ez nagyon változó. Függ attól is, hogy ki milyen személyiség, meg attól is, hogy mennyire erős az elhatározása. Szerintem az egész ezen múlik. Nem csupán a vágy kell, hogy változni tudjanak, hanem egy komoly elhatározás is. Tudom, ez nagyon nehéz. Áldozatokat kell hozni az életünkben. Időnkben, lélekben, fáradságban, bárhogyan. Nem mindenkinek van meg ez az elhatározása. Akad, aki még csak a vágy stádiumánál tart.
– Ez esetenként kudarc számodra?
– Igen, időnként elkeseredem, hogyha nem sikerül.
– Nem lehet, hogy te nem voltál elég meggyőző?
– Lehet. De én nem vagyok térítő. Tehát én nem is akarok meggyőzni senkit. Önmagunkban kell hogy megfogalmazódjon ez az egész. És akkor én abban tudok segíteni, hogy adott körülmények között kicsit könnyebben, egészségesebben, jobban éljünk.
– Ez pusztán elhatározás kérdése lenne, és nem a körülmények szorítása?
– Ebben igazad van, nem is arra gondolok, hogy mindenki járjon szaunázni vagy edzőterembe, de az talán elérhető, hogy kicsit korábban induljon a munkahelyére, és az utolsó két megállót gyalog tegye meg.
– Hacsak nem a zalai gyorssal jár fel Pestre dolgozni…
– Ez esetben elég egy megálló is gyalog… Én mélyen hiszen, hogy minden körülmények között van lehetőségünk picit változtatni, picivel igényesebben, egészségesebben élni.
– És ha neked van problémád? Te kihez fordulsz tanácsért?
– Ha életmóddal kapcsolatos problémám van, azt magam is meg tudom oldani, egyéb kérdésekben pedig első körben a férjemhez vagy a húgomhoz, második körben pedig a szüleimhez, netán valamelyik barátnőmhöz fordulok. De jobban szeretem magam megoldani a gondjaimat.
– Miért, amikor annyi szerető ember vesz körül?
– A sport arra nevelt, hogy magam vagyok a szőnyegen, ha bárhol elakadok, a továbblépés lehetőségeit magamnak kell megtalálni. Ez belém ivódott. Mindig kell tudni a következő lépést.
– Hiszel abban, hogy az életünk lépések, megoldások sorozatából áll?
– Én abban hiszek, hogyha valami nem jó az életünkben, akkor nekünk kell tenni azért, hogy az jó legyen. Nem kívülről kell várni a megoldást, hanem magunkban keresni és megtalálni. Én többnyire nem is problémaként látom az adódó nehézségeket, hanem feladatnak vagy lehetőségnek.
– Neked mindig mindenkor ragyognod kell, mindig elegánsnak kell lenned, jókedvűnek, ápoltnak. Ez nem válik kényszerré?
– Idővel ez szokássá, igénnyé alakult bennem. Teljesen természetes, hogy minden reggel kisminkelem az arcomat, amit lehet, hogy e nélkül is ugyanígy megcsinálnék, mert ezzel együtt érzem jól magamat. Nem is próbáltam vagy akartam volna másmilyen lenni, csak azonos önmagammal.
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
