Eszményi Viktória és Heilig Gábor: “Tűz és víz vagyunk”

– Szép ez a nagy ház. Néha keresitek egymást? Netán kergetőztök?
Heilig Gábor: Valóban nagy, mióta Tomi fiunk nem él itt, de jól kihasználjuk, az alsó szinten a garázsok mellett ott az alkotóműhely, a zeneszoba, ahol dolgozunk, fönt a szobák. Egyébként pedig vannak napok, amikor alig férünk el, annyian vagyunk.
Eszményi Viktória: És ez a ház, ha hiszed, ha nem, a mi kezünk munkája, én locsoltam a betont, én felügyeltem az egész építkezést.

– Nem tipikusan női munka.
V.: Nem, de én imádok szerelni, fúrni, faragni, nekem egy építkezés, házfelújítás semmiség, örömöt ad.
G.: Igaz… viszont rólam ez nem mondható el. A minap egy lógó lambériát akartam leszedni, és a sebészeten végeztem, egy rozsdás szög megtalálta a csuklómat.

– Ezek alapján feltételezem, akkor jeleskedsz, amikor tele a ház. Sokat buliztok?
G.: A bulikból már kinőttünk, viszont a család nagy, és gyakran összejövünk.
V.: Mi négyen vagyunk testvérek, Gabiék ketten, és ehhez add hozzá mindenkinek a párját, a gyerekeket, unokákat! Jók ezek az összejövetelek. Fontos a család, az összetartás. Ilyenkor Gabi vásárol – és nagyon jól vásárol –, én sütök-főzök. Imádom. Vidéken nőttem föl, nagy családban, talán más az optikám, mint a városi embereké, és mióta édesanyám elment, enyém a tyúkanyószerep.

– Aki hétről hétre táncolni lát, nem hiszi el, hogy főzöl, tyúkanyónak nevezed magad.
V.: Lehet, de nem baj. A tánc, a szereplés, a színpad, az más. A Szombat Esti Láz táncóráit élvezem, fantasztikus dolgokat tanulunk, minden mozdulat, rezdülés számít. A partnerem, Cseh-Szakáll Tibor, folyamatosan hangsúlyozza, hogy a nőnek ékesítenie kell a partnerét, nem pedig görcsölni. Az elején iszonyú sok görcs volt bennem. Tibor egyébként nagyon kemény, sokat követel, üt-vág, néha kiabál. Ha jól csinálom, az elsősorban az ő sikere. Ezért én itthon is gyakorlom a lépéseket, eldöntöttem, tűzön-vízen át, de meg fogom csinálni.
G.: No és ennek én iszom a levét. A múltkor nézem a meccset, Viki meg kérdez egy lépést, odafordulok, és mi történik? Az alatt a néhány másodperc alatt lövik be a labdát. Nem gyakorlok itthon. Tudod, én egy görbe hátú, cipőt néző pasi vagyok, és most folyamatosan hallom: tartás, tartás, meg lapocka, lapocka. Eddig, ha táncoltam, a nők derekát fogtam. Nem is értettem eleinte, Iringó miért mondja folyamatosan, hogy lapocka.

– Fárasztó? Fölfordult a normális napirendetek?
V.: Totálisan és iszonyúan fárasztó. Napi három-négy óra edzés, az elején az izomláztól mozdulni sem tudtunk, és persze a fizikumon kívül az agyat is igénybe veszi.
G.: Mielőtt indult ez a táncikálás, én a barátaimmal Floridában voltam, és mert tudtam, az utolsó hat évben semmit nem sportoltam, ott kezdtem az edzést, és ők biztattak, hogy fussak az óceán partján. A repülőtérről a táncterembe vittek. Másfél hét után majdnem föladtam, izzadtam, fájt mindenem, öregnek éreztem magam. Aztán eszembe jutott a Somló, aki azt énekelte: “Nem adom föl, míg egy darabban látsz…” És nem hülyéskedek. Komolyan táncolok. Ha valaki viccesnek lát, az nem ismer, nem tudja, hogy a lényemből jön a humor. Az egyik példaképem Latabár Kálmán, akin mindenki nevetett, ha táncolt, miközben a Hattyúk tavában a Hattyút is el tudta volna táncolni. Én nem. De úgy tudtam, a magam módján, én eddig is tudtam táncolni, rokizni, persze házibuliszinten. És mindig azt léptem, amit akarok, és addig táncoltam, amíg akartam. Itt ez nem így van. Itt naponta kopik az önbizalmam.

– Oké, a botladozást, a humort megmagyaráztad, de tánc közben – hetek, hónapok alatt – nagyon közel kerülnek egymáshoz a párok, ráadásul a műsor alcíme, A nagy félrelépés. Ez elég kétértelmű.
G.: Ha arra akarsz rákérdezni, izgat-e az Iringó cicije, feneke, ki kell hogy ábrándítsalak. Arra koncentrálok, hogy meg tudjam csinálni, amit elvár tőlem, hogy ne égessem szegényt, aki balszerencséjére ismét egy öreg pasast kapott. Pont ezért szívvel-lélekkel csinálom, ahogy tudom. Közben tudom azt is, hogy az országban minden hímnemű engem irigyel.
V.: Számomra a férjem fantasztikus, bájos, és újra meg újra bele tudok szeretni. A táncpartnerrel pedig mi dolgozunk. Nevetséges, amikor azt kérdezi valaki, szövődik-e szerelem, alakulnak-e az érzelmek.

– Titeket hol talált meg a szerelem?
V.: Vilniusban. Huszonévesek voltunk. Gabi férfias lénye, a humora, az, hogy biztonságban éreztem magam mellette, megfogott. És ennek immár negyven éve.
G.: Könnyű volt, mert szabad voltam.
V.: Helyesebben nem volt stabil kapcsolatod.

– Ezen ugye most nem vesztek össze?
V.: Nem, Gabival nem lehet összeveszni, mert én mondom a magamét, ő meg hallgat. Mindig azt várom, hogy beszélje ki, ami bántja. Azt pedig tudom, a vehemenciámmal néha az agyára megyek. Nagyon különbözőek vagyunk, tűz és víz. Ikrek és Skorpió. De ha az Ikrek szereti a Skorpiót, és alámegy, minden oké. Viszont ezt az ember évtizedekig tanulja.
G.: Lájtos Skorpió vagyok, és mindig mindenhez liberálisan álltam. Sokáig tűrök dolgokat, sok mindent ráhagyok Vikire. Harminc rossz döntés után aztán egyszer csak azt mondom: elég.

– Komolyan is mondtad már azt, hogy elég?
G.: Mindig komolyan mondom, de egyszer nagyon komolyan is mondtam. Akkor elköltöztem egy időre.

– Mit tett ez a táncos lábú tyúkanyó?
G.: Vettünk egy telket egy öreg házzal Kenesén, és megbeszéltük, hogy a következő évben újítjuk föl. Én elutaztam, és mire hazajöttem, Viki már építette át a házat. Örömködés helyett nagyon kiborultam. Szeretek ésszerű lenni, és szeretem, ha megbeszélünk valamit, az úgy is van. Egyébként nekem öt-hat év házasság után tűnt csak föl, hogy néha sok az a vitalitás, ami a feleségemben van.
V.: Éveken át pörögtem, és hamar csattantam, de ez a 2001-es időleges szakítás sok mindenre megtanított, azóta fontos dolgokban nem döntök egyedül. Ma már lassítok, és számolok, mielőtt bármit kimondok, félvállról nem vetek oda semmit. Megtanultam ezt a fajta megalkuvást.
G.: Ez nem megalkuvás, bölcsebb lettél. Ne úgy fogd föl, hogy jaj, istenem, nem az vagyok, ami régen, hanem úgy: változok érte, mert szeretem. Egyébként mindig az eredőt kell keresni, és idő, míg az ember erre rájön. Viki szereti túlvállalni magát, és pörög, egyszerre többfélét csinál, és ez néha zavaró. Nem kell a sérelmeket időről időre emlegetni, és nem kell a saját attitűdünket ráerőltetni a másikra. Jelszó a türelem. Én így érzem, és hiszek a megérzéseimben.
V.: Most minden szép és jó, az sem baj, ha időnként kevesebb a munka, mert a lassítással megtanultam élvezni azt, ami van. A mát, a kertet, a reggeliket, a balatoni nyarakat.

– Megérzéseket emlegettetek. Vannak? Hallgattok rájuk?
G.: Rendszeresen. Még fiatal voltam, amikor egyik barátom elvesztette az édesanyját. Kiborult, gyászolt. Mikor hívtam telefonon, nem vette föl, és én éreztem, azonnal oda kell mennem. Rátörtem az ajtót. Eszméletlen volt. Kinyitotta a gázt. Viszonylag sok megérzésem van, és nem mindig jó az, ha az eszemre hallgatok.
V.: És az egykori fiatalember, akit Gabi visszahozott az életbe, ma is barát. Megnősült, boldog családapa.

– Ezek jó történetek, boldogok lehettek.
V.: Ez így igaz, és a fiunk, Tomi is sok örömet szerez, csodálatosan jó gyerek. Pécsre, a bölcsészkarra járt, filmesztétika és angol szakra, de két év után váltott, ma ő is zenél, tehetséges basszusgitáros.
G.: Úgy ment el felvételizni, hogy mi nem is tudtunk róla. Tomi nem szeretné, ha a szülei után ítélnék meg, és ez helyes.

– Nyilván jól neveltétek. Sok celebgyerek úgy érzi, neki minden jár.
G.: Szeretek civil lenni. A tetszelgést nem bírom, ez lehet erény, lehet hiba, de én civilként élem meg a szakmát és a sikert is. Ami pedig a gyereknevelést illeti, nem nevelni, hanem szeretni kell, és a gyerek normális lesz. Velem is így volt, érzem ennek minden előnyét és hátrányát.
V.: Én kicsit elfogult vagyok, és Gabi szerint nyilván következetlenebb, de egy anya az ilyen, ha fiatal, ha öreg, akkor is.

– Apropó, öregség. Zavar benneteket az évek múlása?
V.: Nem. Vigyázni kell magunkra, mert míg színpadon vagyunk, tartozunk a közönségnek azzal, hogy a korunkhoz képest jól nézzünk ki. Egyébként pedig sok szép, boldog idős ember van, és remélem, mi is azok leszünk, életkedvvel, vitalitással és jó fizikai képességekkel. Na, de hol van az még… Amitől félek, az a kiszolgáltatottság.
G.: Először is: a fiatalság nem olyan rövid, mint azt sokan mondják, nem repül el. Ez pedig egy másik kor, és szerencse, ha a külsőd és a belsőd egyensúlyban marad. Az, hogy kinek milyen a lelke, negyven fölött kiül az arcra, előjönnek a gonosz ráncok, a pengeszáj. Az öregség ellen egyet lehet tenni: ápoltnak kell maradni. A plasztikázási őrület pedig mindkét nemnél számomra nevetséges.

– Lehet még kívánni nektek valamit?
V.: Igen! Unokát, nagymamaságot!
G.: Nyugalmat, biztonságot, hogy a környezetem számíthasson rám. Hogy olyan és annyi feladatot kapjak, amilyet szeretek és el tudok végezni.

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Eszményi Viktória és Heilig Gábor: “Tűz és víz vagyunk” Nekem ki az anyukám? Amelia Earhart, az első nő, aki átrepülte az óceánt Ugron Zsolna-interjú Mindennapi betevőnk: a streetfood Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!