Rosalind Franklin: Ellopták tőle a Nobel-díjat?

A fenti képen kicsit hátrébb ott lebeg Maurice Wilkins árnya is: félig rivális, félig barát a londoni King’s College-ból. Röntgenfelvételeket készít a DNS kristályszerkezetéről, hogy abból következtesse ki a molekula alakját. És végül, a tablóról a felismerhetetlenségig kiretusálva, de azért ott van Rosalind Franklin is, akit a történet szereplői csak “sötét asszonyként” emlegetnek.

Mítosz és karikatúra közt félúton

Ha a három férfi rajzolná meg ezen a képen Rosalind Franklin alakját, a legsötétebb színeket használnák. Maurice Wilkinsszel, közvetlen kollégájával sosem sikerült kijönnie. Wilkins úgy gondolta, Franklin asszisztensként, nem pedig egyenrangú partnerként dolgozik mellette. A nő csupán két évet maradt a King’s College-ban, majd továbbállt egy barátságosabb légkörű laborba.

Ez idő alatt azonban ő készítette a világ legtisztább és leggyönyörűbb röntgenfelvételeit a kristályos DNS-ről. Azokat a felvételeket, amelyekre, miután Watson és Crick – mondjuk úgy, nem hivatalosan – pillantást vetett, tisztán kirajzolódott előttük a molekula duplán csavart szerkezete. A kettősspirál-szerkezet 1953. április 25-ei publikálása óta Rosalind Franklin megítélése egyik szélsőségből a másikba esik.

Személyét figyelmen kívül hagyták, amikor 1962-ben Watson, Crick és – indokolhatatlan módon – Wilkins Nobel-díjat kapott. James Watson önéletrajzában, az 1968-ban megjelent Kettős spirálban Franklin alakja annyira karikatúra jellegű, hogy a könyvet Wilkins, aki pedig nem kedvelte a nőt, csak úgy emlegette, mint “Jim regénye”. Watson ebben úgy festi le Franklint, mint elhanyagolt és előnytelen külsejű vénlányt, egy szexuálisan elfojtott, fantáziátlan strébert, aki nincs tisztában az általa gyűjtött adatok értékével, és ő maga sem sok haszonnal jár a férfiak számára. A könyv olvastán Franklin barátai elszörnyedtek, hiszen annak megjelenésekor a nő már tíz éve halott volt (37 évesen vitte el a petefészekrák), és így nem volt módja megvédeni magát.

A molekuláris biológia Marie Curie-je

A Rosalind Franklinról kialakult kép akkor fordult az ellenkezőjébe, s vált ő a molekuláris biológia Marie Curie-jévé, amikor 1974-ben barátnője, Anne Sayre könyvet írt Rosalind Franklin és a DNS címmel. Sayre brilliáns tudósként és élénk, vidám, kalandvágyó nőként jellemezte Franklint, amivel persze feminista ikonná is emelte, akitől nemcsak az adatait, de Nobel-díját is ellopták szexista tudóstársai.

Brenda Maddoxnak a közelmúltban megjelent Franklin-életrajza már jóval árnyaltabb és élethűbb portrét fest, amikor egy komplex, ellentmondásos személyiséget ír le: egy zabolátlan, szenvedélyes, öntörvényű figurát, akinek valódi helye a tudománytörténetben még ma is élénk vita tárgyát képezi. Nem valószínű, hogy Franklin az a férfigyűlölő hárpia lett volna, amelynek Watson lefesti, könnyű esetnek azonban nem lehetett nevezni. Sem megismerni, sem szeretni nem volt őt könnyű a kortársak beszámolói szerint. Jóeszű volt, de kemény és hűvös, ha pedig úgy érezte, megtámadták, éles és csípős megjegyzéseket tett, amivel gyorsan maga ellen fordította a többieket.

Gorombaság és érzékenység

Rosalind Franklin jómódú családba született, ahol a jótékonyság fontos szerepet játszott. Szülei ugyan hittek a nők beiskolázásának fontosságában, de azt remélték, lányuk a családi hagyományok szerint a szociális munkát választja. Mindezek ellenére Rosalind 12 éves korára már elkötelezte magát a természettudományok mellett, és később kémia szakra jelentkezett Cambridge-be.

A tudományos közeg azonban a nőket nem fogadta egyenrangú félként, és ez a fiatal nő életében egyre több frusztráció forrása lett. Rosalind Franklin már a fiatalkori portréin is úgy tűnik fel, mint egy határozott karakterrel bíró, komoly ifjú nő. Gorombasága és hirtelensége mögött nagyfokú érzékenység és félénkség rejlett.

PhD-je megszerzése után barátnője és tudóstársa, Adrienne Weill segítségével kutatói állást kapott a párizsi állami Központi Laboratóriumban, ahol élete legboldogabb négy évét töltötte. Élvezte a munkát egy olyan közegben, ahol a teljesítményét értékelték, és egyenrangú partnerként kezelték. Divatosan, a legújabb párizsi divat szerint öltözött, távol állt attól a tramplitól, amelynek Watson később lefestette.

Imádott utazni, a hegymászás volt a szenvedélye, és élvezte az életet mint intelligens, nyitott és független fiatal nő. Élete akkor vett kedvezőtlen fordulatot, amikor kutatói állást kapott a londoni King’s College-ban, ahol a DNS-molekula kristályszerkezetének vizsgálata lett a feladata. A boldog párizsi évek után ugyanis Londonban erős nemi diszkriminációt tapasztalt. Nem követhette például férfi kollégáit a közösségi helyiségbe, mert oda nőket nem engedtek be.

Ellopták Franklin eredményeit

Ugyanakkor egyik egyetemista segítője, Raymond Gossling közreműködésével fantasztikus röntgenfelvételeket készített a DNS-molekuláról. Ő fedezte fel például, hogy a DNS két formában létezik: ma is Franklin nyomán nevezik ezeket A- és B-formuláknak, és ez a tudás elengedhetetlen lett a kapott adatok értelmezésekor is.

Maurice Wilkins azonban, aki magát a csoport vezetőjének tekintette, kezdte úgy érezni, a kutatás kicsúszott a kezéből. Egyre frusztráltabb lett, amiért Rosalind Franklin nem hajlandó megosztani az adatait, és együttműködni vele. Frusztrációja miatt pedig egyre több időt töltött barátjával, Francis Crickkel, aki ekkor Cambridge-ben dolgozott a PhD-disszertációján.

Crick eredetileg a hemoglobin szerkezetét kutatta, de jobban érdekelte a DNS. Így amikor Cambridge-be érkezett a fiatal és pimasz amerikai tudós, James Watson, közös munkába kezdtek a DNS-molekula szerkezetének megmagyarázása céljából. Az út, amelyet választottak – hogy felállítják a DNS háromdimenziós modelljét – alapjaiban különbözött attól a megközelítéstől, amelyen Franklin dolgozott, azaz a kísérleti úttól.

Rosalind Franklin nem szerette a spekulációt, ő annál konzervatívabb, rigorózusabb tudós volt. Watson ezt a megközelítést gyengeségnek, a tudósi kvalitások hiányának tekintette, és nem hitte, hogy Franklin valaha is képes lesz a DNS szerkezetének meghatározására pusztán a röntgenképek alapján. Nehéz megmondani, hogy Franklin túlzott óvatosságában mekkora szerepet játszott, hogy úgy érezte, nőként biztosra kell mennie, mert tőle nehezebben fogadnának el merész gondolatokat.

Miközben Rosalind Franklin a maga óvatos tempójában haladt, Wilkins tisztességtelen módon átjátszotta adatait Watsonéknak. Franklin számtalan mérési eredménye vándorolt át indirekt csatornákon Watsonhoz és Crickhez, és ezek létfontosságúak voltak a DNS egzakt modelljének megépítésénél. Wilkins Franklin tudta és beleegyezése nélkül mutatta meg a híres 51-es fotót is a DNS B-formuláról, amely a végső információt szolgáltatta ahhoz, hogy Watsonék felépíthessék a dupla spirált, amelyben a két szál ellentétes irányban csavarodik. 1953 márciusára Watson és Crick végleg megfejtették a DNS rejtélyét, és soha nem kárpótolták Franklint azért, hogy ellopták az eredményeit.

Sosem volt párkapcsolata

Alaptalan és tisztességtelen a vád, amelyet Watson a könyvében megfogalmaz Franklinnel szemben, miszerint a nő csak ült az adatain, és nem fogta fel azok jelentőségét, sőt azzal sem volt tisztában, hogy a DNS spirális szerkezetű. Franklin feljegyzéseiből ugyanis kiderül, hogy mire Watson és Crick felépítették a maguk modelljét, addigra ő is ugyanerre a konklúzióra jutott. Tisztában volt vele, hogy a molekula spirális szerkezetű, és hogy a két lánc antiparalel fut egymás mellett.

Franklin ráadásul úgy halt meg, hogy sose derült ki számára: Wilkins a háta mögött megmutatta eredményeit a rivális Watsonéknak. Franklin úgy intett búcsút a földi világnak, hogy nem volt egyetlen beteljesült párkapcsolata sem. Soha nem ment férjhez, és lehet, hogy szexuális kapcsolata sem volt soha. Éveket pazarolt egy reménytelen szerelemre: húszas éveiben Jacques Mering, a párizsi állami Központi Laboratórium igazgatója után epekedett. A férfi nős volt, ráadásul a vonzalmat sem viszonozta. Amikor pedig Franklin Don Casparral, egy másik tudományos lelki társával találkozott, aki nőtlen volt, szabad, és még érdeklődést is mutatott iránta, a nő már haldoklott.

Csak elismerésre vágyott

Watsonnal és Crickkel szemben Franklin egyébként nem táplált sem irigységet, sem haragot. Ehhez képest Watson A kettős spirálban azt írja: “A valódi problémát Rosie jelentette. Nem tudtunk szabadulni a gondolattól, hogy a feminista legjobban valaki más laborjában érzi magát.” Pedig Rosalind Franklin nem vágyott másra, csak amire mindenki: hogy elismerjék a munkáját.

Ki volt hát Rosalind Franklin? Egy nő, aki mellett anélkül mentünk volna el az utcán, hogy észrevennénk. Nem jutott neki hosszú élet, talán mert sosem tanult meg igazán élni. Mégis, néhány végzetes hónapra összehozta a sors néhány éretlen férfival, akik társaságában megadatott neki, hogy látványosan meghaladhassa önmagát abban a vállalkozásban, amelyben az élet végső titkát kutatjuk.

Amennyire tudni lehet, Franklin vágyainak tárgya – férfi kollégáival ellentétben – sosem a Nobel-díj volt. Nem érdekelte, alulmarad-e a versenyben, amelyet valójában csak Watson és Crick élt meg versenyként. Rosalind Franklin szerepe a DNS szerkezetének felismerésében mindenesetre jócskán túlmutat azon, hogy szép felvételeket készített a DNS-ről. Tartozunk neki azzal, hogy kimondjuk: neki kellett volna ott állni a Nobel-díj-átadáson Watson és Crick mellett, Wilkins helyén.

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Kern András: Nem iszik, nem dohányzik, csak játszik Főzzünk vitamindús zöldségekből! Egyedülálló szülők klubja: Jólesik néha az embernek kicsípni magát Joyce Maynard, amerikai írónő: Pitesütéstől a világhírig Rosalind Franklin: Ellopták tőle a Nobel-díjat? Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!