A Humans of New York hatalmas sikerű Facebook-oldal után megérkezett a Humans of Australia, ahol megannyi megrázó, felemelő, szívszorító és csodálatos történetet olvashatunk többek között olyan menekültekről, akiknek Ausztrália adott új otthont. Négy történetet hoztunk el.
“Irakból Törökországba menekültem a terhes feleségemmel és két kisgyerekemmel. Két napunk volt arra, hogy Ankarában menedékjogot kérjünk. Ha ezt nem tettük volna meg, a török rendőrség visszavitt volna minket oda, ahol beléptünk az országba. Így a második nap már 5 órakor felkeltünk, hogy busszal elérjünk Ankarába. Sajnos azonban a feleségemnél megindultak az első tolófájások, és amikor megérkeztünk, olyan erős fájdalmai voltak, hogy csak sírni bírt. Egy fiatal török tiszt észrevett minket, odajött hozzánk, mosolygott, és ezt mondta: Ne sírjon, asszonyom! Minden O.K. Ez itt Törökország. Szaddám Huszein nincs már a nyomukban! Hiába próbáltuk elmagyarázni neki, hogy a tolófájások miatt sír, nem értett meg minket. Aztán egy hatvanas európai asszony beszaladt az irodájába, aláíratott velünk néhány papírt, és azt mondta: Önök most azonnal kórházba mennek. Nem kell tovább várniuk. Biztonságban vannak. Taxival a kórházba siettünk, a sofőr az óriási forgalom ellenére átszáguldott velünk a városon, és nem sokkal azután, hogy odaértünk, a feleségem egy kisfiúnak adott életet. Ő mellesleg most érettségizett” – Hassan
“1999-ben, 17 évesen a családom nélkül, egyedül jöttem Ausztráliába. Édesapámat megölték a tálibok, egy nap pedig jött egy tálib ember a falunkba, és magával vitte a bátyámat. Én csak azért menekültem meg, mert aznap nem voltam otthon, egyik nagybátyámat látogattam meg. Nagybátyám nagyon aggódott a biztonságunk miatt, így engem és az egyik unokatestvéremet elrejtett egy napra a hegyekben, majd dzsipekre pakolt minket, és Pakisztánba vitt. Mivel két külön autóba ültettek minket, a határon szem elől vesztettük egymást az unokafivéremmel. Azóta nem láttam őt. Azt se tudom, mi lett vele.
Pakisztánból Indonéziába menekültünk, ahol aztán hajóval Ausztrália felé vettük az irányt. Félelmetes volt és kockázatos. Korábban még soha nem láttam az óceánt, sőt még a falum határát sem léptem át soha. Volt egy pillanat, amikor a hullámok akkorák voltak, hogy hozzá kellett kötöznöm magam a hajóhoz a felsőmmel, hogy ne essek bele a vízbe. Tizenegy napon keresztül utaztunk, végig rosszul voltam.
Amikor az ausztrál tengerészek ránk találtak, táborba szállítottak minket, adtak enni, és kaptunk gyógyszereket is – ekkor éreztem újra, hogy élek. Ezt követően hat hónapon keresztül menekülttáborban voltam, ami nagyon durva volt egyedül, tinédzserként. Nem tudtam kapcsolatba lépni a családommal sem, hiszen telefonjuk sem volt. Sok időmbe telt, mire végre találtam egy használható vonalat egykori falumban, és amikor végre kapcsolatba tudtam lépni valakivel, kiderült, a családom Pakisztánba menekült.
Öt éven keresztül próbáltam a nyomukra bukkanni, és fogalmam sem volt arról, hogy az édesanyám életben van-e még, ahogy ő sem tudta, hogy velem mi lett. Amikor végre elértem, tizenöt percen keresztül csak sírni bírtunk.
Miután kiengedtek a táborból, kaptam egy átmeneti vízumot, nem tudtam, ki leszek-e utasítva az országból vagy maradhatok. Pokoli volt, hogy nem tudtam, mi vár rám. Kiborító volt, és mivel nem akartam megőrülni, elhatároztam, hogy egyvalamire koncentrálok: elkezdtem dolgozni egy szupermarketben. Mivel kiskorú voltam, mindössze 260 dollárt kaptam hetente, én mégis boldog voltam. Később egy étteremben lett munkám, kezdetben mosogatófiú voltam, aztán salátákat készítettem, majd desszerteket, aztán séf lett belőlem – végül pedig két étterem menedzsere lettem. Hat évvel ezelőtt pedig megkaptam a letelepedési engedélyem.
Mindig, amikor a múltamra gondolok, nagyon elérzékenyülök. Fogalmam sincs, hogy sikerült 17 évesen átvészelnem ezt az egészet. Hálás vagyok Ausztrália segítségének. Szerencsés vagyok” – Hassan
“Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert két kultúra részese lehetek: a nyugaté és a keleté. Az édesapám 1949 előtt csatlakozott a kommunista párthoz, és mind a mai napig úgy hiszi, hogy a kommunizmus a létező legjobb államforma Kína számára. Pár évig nem volt hajlandó beszélni velem, csak mert nyugati eszmékről meséltem neki. A bátyámnak azt mondta: a testvéred idegen lett, Kína ellensége. Előtte nagyon közel álltunk egymáshoz. Legutóbb, amikor otthon voltam, írtam neki egy nagyon hosszú levelet, amiben leírtam, hogy nem vagyok Kína ellen, sőt amint elhagyja az ember a szülőföldjét, annál erősebben szereti. Rossz ez így nekem, de most minden a pénzről szól, ráadásul olyan súlyos a légszennyezés, a világháló blokkolt… ezek miatt a dolgok miatt egyre jobban aggódom Kína sorsa miatt. Miután az apám elolvasta a levelem, újra beszél velem” – Yuan Zhang
“Tizenkét évvel ezelőtt történt, hogy elraboltak Pakisztánból. Bár nagyon rég történt, mégis úgy érzem, mintha tegnap lett volna. Akkoriban az UNICEF elsősegély-oktatója voltam, és folyamatosan utaztam, hogy kislányokat tanítsak. Egyik visszaút alkalmával az autónkat fegyveresek állították meg, majd azt mondták nekünk, hogy azért rabolnak el minket, mert hitetleneknek dolgozunk. Az autóban rajtam kívül még három oktató, a 8 hónapos kisfiam, és a kisebbik húgom utazott, aki azért jött velünk, hogy a gyermekemre vigyázzon.
Egy sötét szobába vittek minket, amiben mindössze egy matrac volt, a hőmérséklet egész nap 0 fok alatt volt. Rettegtünk. Egyszer megpróbáltam a fal hátsó részén keresztül megszökni, de elkaptak, és mondták, megölnek, ha még egyszer megpróbálom. Aztán egy másik szobába vittek, ahol részletesen el kellett mondanom mindent a családomról. Megfenyegettek, ha bárkinek elmondom, hogy kapcsolatba léptem valakivel is, a családom meghal. Később megtudtuk, a kormánnyal alkudoztak: ha szabadon engedik pár társukat, minket is elengednek.
A hetedik napon aztán csoda történt. Elengedtek minket.
Szörnyű volt, hogy elraboltak minket, de még szörnyűbb volt az, ami otthon fogadott bennünket. Akkoriban nőket nem raboltak el, a mi esetünk volt az első Pakisztánban. Senki nem akart beszélni hozzánk többé, még a barátaim is elfordultak tőlem” – Saira
Olvasd el ezt is!
- Menekültügy: ezt rejtik a szír menekültek táskái – fotók
- Magyarország, a jó emberek földje – egy másik világba csöppentem a Keletinél
- Menekültügy: 500 kilométeren keresztül menekült kutyájával a szír fiú