Mikor megérkezünk Kaposvárra, egész pontosan a Kutyatár Egyesület menhelyére, bőven ebédidő van már, no és cudar hideg. “Kellett volna még egy pulcsi” – gondoltam, miközben kikászálódtam az autóból. Aztán egy percre rá a kerítésen túl, meglátom a telep sürgő-forgó önkénteseit, köztük a 14 éves Polgár Fannit, és egy szempillantás alatt megfeledkezem arról, hogy az előbb épp megfagyni készültem.
Szőke, visszafogott, csendes lány. Alig hallani a szavát. Ennek ellenére határozottan és magától értetődő természetességgel végzi a kutyák körüli teendőket, mint aki pontosan erre született. “Pedig csak két éve csinálom” – mondja már-már suttogva, miközben egy pórázzal babrál. Láthatóan zavarban van, feszélyezi a jelenlétünk. Leginkább azért, mert egyáltalán nem érzi magát különlegesnek attól, amit csinál. Szerinte ami két évvel ezelőtt vele történt, a világ legtermészetesebb dolga: az interneten olvasott a Kutyatárról, és mivel kíváncsi volt, kijött a barátnőjével. Aztán itt ragadt. Történet vége.
Polgár Fanni
“Valakinek a kutyákkal is törődnie kell, nem igaz?”
Persze azért valahol a szíve legmélyén Fanni is pontosan tudja, hogy a története korántsem ennyire egyszerű. Mikor Pöcével – a közeli szennyvíztelepről mentett kutyussal – sétálni indulunk, elárulja, jó érzéssel tölti el, hogy akaratlanul is motiválhat másokat. Hatalmas lelkesedéssel és széles mosollyal mesél arról, hogy a közelmúltban két, vele nagyjából egykorú lány is megkereste az egyesületet. “A tévében hallottak a történetemről, és kedvet kaptak az önkénteskedéshez. Jó érzés volt” – vallja be.
Séta közben kicsit megered a nyelve és mesél a kezdetekről is. Elmondja, szülei csak nehezen fogadták el, hogy ilyen sok időt tölt a kutyákkal, ezért az első időszak egyáltalán nem volt zökkenőmentes. “Egy idő után már egyre később jártam haza, és emiatt néha voltak vitáink” – mondja lesütött szemmel, majd hozzáteszi, szerencsére a családja ma már, ha nehéz szívvel is, de beletörődött abba, hogy neki itt a helye télen a legkeményebb fagyban, karácsonykor, és nyáron, a legnagyobb melegben is, amikor mindenki más nyaralni megy. De nem csak ez változott. A kezdeti tiltakozás után a szülők végül abba is belementek, hogy Fanninak saját kutyája legyen: Csokit és Jacksont a telepről vitte haza.
“Egy idő után már egyre később jártam haza, és emiatt néha voltak vitáink”
Amikor arról kérdezem, mi hozza őt nap mint nap a menhelyre, azt válaszolja: “A tudat, hogy a kutyáknak szüksége van rám. Valakinek velük is kell törődnie, nem igaz?” Aztán kicsit később még azt is hozzáteszi, a telepen töltött idő mindig kikapcsolja. “Itt néhány perc után elfelejtek minden rosszat, és végre igazán önmagam lehetek.” Fanni a többi önkéntessel van, hogy egy nap 7-8 órát is a kutyamenhelyen tölt, nem csoda, hogy egymás közt már csak úgy emlegetik a helyet, hogy a “második otthonuk”.
“Saját magamat látom ebben a kislányban”
Ezt pedig már Boncz Edit, a menhely alapítója és vezetője mondja, aki négy évvel ezelőtt hívta életre a Kutyatár Természet- és Állatvédő Egyesületet. A háromgyermekes édesanya kezdetben a főállása mellett igazgatta a telep ügyeit, de aztán amikor már szinte folyamatosan csörgött a telefonja a mindenféle talált, segítségre szoruló, sorsára hagyott kutya miatt, rájött, ez egy olyan hivatás, ami egész embert kíván. Azóta minden percét a négylábú védenceinek szenteli, és elmondhatatlanul hálás a sorsnak, amiért olyan segítséget kapott, mint Fanni.
“Sajnos azt kell mondjam, manapság ritka kincs az effajta elhivatottság, áldozatkészség és alázat. Pláne Fanni korosztályában.” Tudja, miről beszél, hiszen az utóbbi négy évben rengeteg önkéntes megfordult náluk. Fanni első napjára viszont még most is pontosan emlékszik. “Két évvel ezelőtt volt, egy szeptemberi napon. Az osztálytársa anyukája hozta ki őket kocsival. Megálltak, és a kocsiból kiszállt ez a két félszeg kislány. Annyira meg voltak illetődve, hogy meg se mertek mukkanni. Az anyuka beszélt helyettük, végül így derült ki, hogy a lányok szeretnének maradni segíteni.”
Boncz Edit, a menhely alapítója
Edit belement. Persze ekkor még nem engedte kutyázni a lányokat. Elővigyázatosságból, és leginkább, mert még nem ismerték a benti állatokat, kezdetben csak és kizárólag “kennelen kívüli” feladatokat bízott rájuk. Takarítást, sepregetést, hogy készítsék elő a vacsorát. “Akkor még nem tudtam, hogy Fannira már akkor is rábízhattam volna szinte bármit. Csak az tűnt fel, hogy mindent kérdés nélkül, lelkesen csinált. Nem verte magát, nem hangoztatta percenként, hogy mennyire szereti az állatokat, csak tette a dolgát. És jött. Minden áldott nap. Mindig. Egy idő után már egyedül.”
“Az a baj, hogy sokan nem gondolnak bele, mivel jár egy kutya”
Ma már persze teljesen más a helyzet. A napi teendők; a kennelpucolás, a vízhordás és az etetés mellett Fanni mindig igyekszik időt szakítani arra is, hogy a menhelyi kutyák lelkével foglalkozzon. Sétáltatja, szeretgeti őket, sőt játszik is velük, ha valamelyikükön észreveszi, hogy erre van igénye. Mindezt azért, hogy boldogok és kiegyensúlyozottak legyenek annak ellenére, hogy most legfeljebb csak reményük van arra, hogy egyszer értük is eljön majd az a bizonyos szerető gazdi.
Közben Fannival körbemegyünk a telepen, hogy megmutathassa a kedvenceit. Merthogy ennyi idő alatt bizony lett néhány. Sokat időzünk egy kistestű, zsemleszínű példány mellett, aki mikor meglátja Fannit, az orrával szinte szétfeszíti a rácsokat, csak hogy még közelebb kerülhessen hozzá. “Ő nagy kedvenc” – tudjuk meg a lánytól, de igazából mondania se kell. A tekintete, a mozdulatai, ahogy be-benyúl a rácsokon hegyes fülű védencéhez, beszélnek helyette is.
“Az a baj, hogy sokan csinálják ezt. Egyáltalán nem gondolnak bele, mivel jár egy állat nevelése”
Mikor továbbmegyünk, látunk két keverék testvérpárt, akik már itt, a menhelyen nőttek fel, egy bokszert, akit a saját gazdája adott le, mikor külföldre ment, és egy nagy mackót, akit nem is olyan rég hoztak vissza az örökbefogadói, mert nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. “Legalább vették a fáradságot, hogy visszahozzák, ahelyett hogy kicsapják az út szélére” – próbálkozom, de Fanni megrázza a fejét. “Az a baj, hogy sokan csinálják ezt. Egyáltalán nem gondolnak bele, mivel jár egy állat nevelése” – mondja halkan a fiatal lány, majd hozzáteszi, szerinte sokkal kevesebb gazdátlan, beteg kutya kerülne a menhelyre, ha a leendő gazdik tényleg komolyan vennék azt a felelősséget, amit egy kutya befogadása jelent.
Nem érti, mi ez a felhajtás körülötte
Nincs benne egy fikarcnyi szerepelni vágyás sem, Fanni mégis rábólintott, hogy november elején – két nappal a határidő előtt – nevezzék a TV2 Süss fel nap! programjába, ahol olyan 18 év alatt fiatalokat mutatnak be, akik önkéntes munkájukkal sokat tettek egy szebb világért. Azt mondja, nagy részben azért mondott igent, mert remélte, hogy ezzel népszerűsíti majd az alapítvány munkáját. No és persze azért is, mert egyáltalán nem hitte, hogy néhány héttel később, december közepén a végső győzelemre – és ezzel az egymillió forintos fődíjra is – esélyes lesz.
“Álmomban se gondoltam volna, hogy egészen a végéig eljutunk majd” – mondja, aztán bevallja, nagyon örül a rengeteg szavazatnak, a támogatásnak, hogy sokan már most a példaképet látják benne, de igazán akkor lenne boldog, ha mindez stúdióbeszélgetések, interjúk és nyilvános szereplés nélkül történhetne. “Fanni nem a szavak, sokkal inkább a tettek embere” – teszi hozzá Edit, aki mindezek ellenére úgy érzi, kötelességük volt megmutatni azt az elképesztő munkát, amit Fanni nap nap után önként végez az állatokért.
És ha maholnap véget ér a verseny, és minden visszatér a megszokott kerékvágásba, Fanni akkor is a telepen lesz. Pucolja a kenneleket, kalapáccsal aprítja a fagyott húst, hordja a vizet, a fát a tűzhöz, és gondozza, szereti a rács mögött raboskodókat. Mert neki, mondjon bárki bármit, erről szól ez az egész. A gazdátlan, sorsukra hagyott kutyákról, akik minden délután a kerítéshez tapadva, csaholva várják őt.
