Aktuális

“A halált nem tudod nem bevonzani. De attól nem következik be előbb, hogy gondolsz rá”

A halálról nem szoktunk beszélni. Vagy ha igen, csak másokéról. Lehetőleg idegenekéről. Pedig azok szerint, akik az elhunytak körül dolgoznak, foglalkoznunk kéne ezzel is. Egyrészt praktikus szempontokból, hogy ne hozzuk nehéz helyzetbe szeretteinket, másrészt lelki okokból. Állítják, jobban tudnánk élni az életünket, ha elfogadnánk, hogy egyszer vége lesz, és mernénk beszélni azokról a részletekről, ahogyan testünk eltűnik. De mi lesz a lelkünkkel? Erről is érdekeseket mond Gőcze Edit kegyeleti szakértő, aki temetéseket szervez, ravatalozásokat tart, és Tóth Diána, aki hamvasztóüzemet vezet.

Egy magánravatalozóban vagyunk, Budapest IX. kerületében. Itt dolgozik Edit. Fogadja a családokat, segít nekik megtervezni a végső búcsút, és ha úgy kérik, itt megtarthatják a ravatalozást is. Körülöttünk mélybordó drapériák, hófehér virágok. Gyertyák, vázák és egy urnatartó állvány. Ma már ugyanis nemcsak temetőkben búcsúzhatunk szeretteinktől, nem feltétlen kell koporsóban eltemetnünk őket, és az sem muszáj, hogy elengedésük a liturgia szerint történjen. Ha szeretnénk, a búcsú olyan lehet, mint az élete volt annak, akit elengedünk. Vetíthetünk fotókat, videókat, szólhatnak az illető kedvenc zenéi, lehetünk fehér ruhában, mondhatunk verset, vagy ha nem érezzük képesnek magunkat arra, hogy megszólaljunk, felkérhetünk polgári búcsúztatót, aki mesél róla. “Nincs miért nem beszélnünk erről. A halál az élet része. És mi ebben élünk gyakorlatilag” – mondja az a két nő, akivel itt ülünk, nagyon is élőn, és a halálról beszélgetünk.

Edit, milyen reakciót vált ki az emberekből, ha megtudják, mivel foglalkozol?

Van, akinek ez tabu, de a többség érdeklődő lesz. Végre egy információforrás.

Ritkán találkozik az ember olyannal, aki az élet végénél dolgozik.

Meg aki megmondja. A kollégák egy része inkább elhallgatja, például korábbi munkahelyét írja ki a profilján. A boncmesterekről például különösen kevesen tudják, mivel foglalkoznak, illetve néhányuk azt meséli, hogy az ismerőseik nem szívesen fognak velük kezet…

Ez valószínűleg nem az a szakma, amire az ember gyerekkora óta készül. Te hogyan kerültél erre a területre?

Cégek kommunikációs tanácsadója voltam, de belefáradtam abba, hogy mindig rendelkezésre álljak és kiszolgáljam az ügyfeleket. Persze fontos, hogy mondjuk egy üdítőitalt többen fogyasszanak, vagy egy sörmárka népszerűbb legyen, de egy idő után ezt már kevésnek éreztem. Egyszer meg kellett szerveznem egy temetést, elmentem a temetőbe, akkor láttam urnát először. Megdöbbentett, hogy ez a vége. Ennyi? Ezek azok a tárgyak, amikkel lezárul ez az egész? Akkoriban Magyarországon a legtöbben úgy gondolták, hogy az elhunytakat a temetőben kell elhelyezni, mert a halottaknak ott a helyük. Szerintem viszont az olyan végérvényes, távoli és rideg. Elkezdtem nézegetni, hogy külföldön hogyan működik ez, milyen szolgáltatások, kellékek léteznek. Hogy ha valaki nem akar temetőben nyugodni, akkor mit lehet helyette? Egyre több családnál látom, hogy azt szeretnék, a búcsúztatás ne egy sablonfolyamat, egy futószalag-szolgáltatás legyen.

Gocze Edit és Tóth Diána (Fotó: Vadnai Szabolcs)
Gőcze Edit és Tóth Diána (Fotó: Vadnai Szabolcs)

Talán nem is csak a közeg, a tárgyak számítanak, de azok az emberek is, akik a temetkezések körül foglalatoskodnak.

Hogy kinek milyen a hozzáállása, az talán attól függ, ki mennyire tekinti ezt hivatásának. Aki több évtizede ebben dolgozik, piaci verseny nélkül, az könnyen belefásul.

Azért a magáncégek sem feltétlen jelentenek garanciát.

Persze, hiszen sokan azt gondolják, ebben mekkora pénz van. Aki azonban csak a pénz miatt csinálja, esetleg lelketlenül, az remélhetően kiesik a szakmából.

Itt a házban mit szóltak hozzá, hogy temetkezési vállalkozás nyílik?

Attól féltek, hogy majd itt a holttesteket hurcolásszuk. Van, akinek nem tetszik, hogy olykor nagyobb fekete ruhás tömeg gyülekezik előttünk, de lehetne itt lángossütő is, az kellemetlenebb lenne. Végül is ez nagyon csendes vállalkozás. Ennél csendesebbet nem tudok elképzelni.

Mennyire jellemző az ma, hogy az emberek gondolnak az életük végére, megtervezik a búcsúztatásukat, végrendeletet írnak?

Ritka. A többség nem akar erre gondolni, nemhogy elmondani, leírni. Aki meg igen, azt nem hallgatjuk meg. Az idősek sokszor elkezdik mondogatni, hogy “ebben a ruhában temessetek”, de a válasz erre általában az, hogy “jaj mama, hol van az még”. Ilyenkor az illető megpróbálja az unokának elmondani, a végén már a szomszédasszonynak… Pedig sokkal nyugodtabban mennek el, ha minden el van rendezve. Sokszor itt ülnek nálam a családok, és azon gondolkodnak, vajon hogy szerette volna a papa. Utoljára még megpróbálnak mindent megadni neki, de nem tudják, hogyan legyen. Rengeteg pluszköltségtől és túlkompenzálástól kímélhetjük meg a családot, ha leírjuk a dolgokat. Ha például szórásos temetést szeretnénk, ne fordulhasson elő, hogy egy családtag megvétózza ezt.

Milyen rendhagyó kérésekkel találkozol?

Van, aki azt kéri, őt ne gyászolják feketében, hanem – mondjuk egy hajós temetésnél – színes vagy fehér ruhában. Volt egy óvónő, aki azt kérte, koszorúk helyett az erre szánt pénzt utalják az óvodája alapítványának. Vagy szülők, akik elvesztették a babájukat, babaholmikat kértek a kórházi osztálynak. Most nemsoká egy fiatal fiút fogunk búcsúztatni, aki egy rockbandát szeretett, és a család nem tudja, mit tegyen, hiszen Beethoven nem illene hozzá. A testvére most válogatja a számokat, hátha találnak köztük ide illőt. De nem csak az a fontos, hogyan legyen a temetés. Lényeges, hogy mi történjen a vagyonnal, ha van. Esetleg ott a kutya, a gyerek… Ennek nemcsak időskorban van értelme: sajnos nem tudhatjuk, mennyi idő adatik. Emlékszem arra a családfőre, aki egy este kiment az ajtón, és eltűnt. Jól menő vállalkozása volt, de semmit nem osztott meg korábban a családtagokkal, nem tudtak semmit a pénzügyekről, a kintlévőségekről, azt sem tudták, ki a könyvelő. Tönkrementek. Ezért tartom fontosnak, hogy legyen egy “életvégi mappánk”, amiben összegyűjtjük az összes fontos információt, e-mail-jelszót, PIN kódot és iratot. És van egy érzelmi rész: lehet leveleket, videoüzenetet is eltenni a családtagoknak, barátoknak: elmondani benne, amire személyesen soha nincs megfelelő idő. 

Gocze Edit (Fotó: Vadnai Szabolcs)
Gőcze Edit (Fotó: Vadnai Szabolcs)

Sokan talán azért idegenkednek az ilyesmitől, mert arra gondolnak, ezzel “bevonzanak” valami rosszat.

A halál elkerülhetetlen, nem tudod nem bevonzani. Attól nem következik be előbb vagy később, hogy gondolsz rá.

Sok család életébe beleláttok ügyintézés közben…

Edit: Nagyon eltérő, hogy hol milyen összetartás van, van-e szeretet, és azt ki tudják-e mutatni, képesek-e összerakni egy gyászbeszédet… minden család más “gyászkultúrával” rendelkezik. Vannak, akik úgy érzik, nagyon kell “viselkedni”, és nem lehet sírni. Mások felváltva fotózkodnak az urnával. Nekem eszembe nem jutna, hogy ezt csináljam, de nem ítélkezhetem.

Diána 2003-ban csatlakozott apja vállalkozásához, ma már hét hamvasztóüzemük van szerte az országban. “Nem szeretem a krematórium szót” – mondja. Több tízezer hamvasztáson vannak már túl.

Diána: Az emberek nem igazán tudják, mi hogyan történik, így sok a tévhit. Viszont addig nem igazán tudják elengedni a szerettüket, amíg nem kapnak választ minden kérdésükre. Fel volt öltöztetve? Miben volt? Biztos az ő hamvait kapom vissza? A Budapesti Hamvasztóban egy betekintő galériáról láthatja az előkészített testet, akár megérintheti a ravatalon, elköszönhet tőle, láthatja, ahogy eltűnik. Persze csak ha szeretné. Van, aki fél attól, hogy így fog rá emlékezni, nem úgy, ahogy életében ismerte. Mellétehetünk virágot, kegytárgyat, plüssállatot. Sokan írnak levelet is, amit az illetővel együtt hamvasztunk el. Van, aki nem akarja látni a folyamatot, de szeretné tudni, mikor történik, hogy otthon gyertyát gyújthasson. Ettől megnyugszanak, mi ezzel tudjuk segíteni a gyászfeldolgozásukat. Én úgy szerettem volna kialakítani ezt az üzemet – mert ez alapvetően egy üzem –, hogy a hozzátartozóknak jó legyen. Sokszor hallom, hogy ez a hely méltó a búcsúzáshoz. És akkor már elértük a célunkat.

Nemrég szültél, két hónapos a kisbabád. Változtatott-e bármit a munkádban a várandósság?

Diána: Ugyanúgy bejártam, csak azon aggódtam kissé, hogy vajon nem tesz-e rosszat a babának, hogy ilyen témákat hall. Amit viszont egyértelműen rosszabbul viseltem, az az, ha fiatalt vagy kisgyermeket kellett búcsúztatni, bár ez amúgy is mindig sokkal nehezebb. Lehet edződni, de azért megszokni ezt a szakmát sosem lehet. Ma is megkönnyezünk egy-egy történetet.

Edit: Én is sírtam már ügyféllel, és azt gondolom, ez nem profi dolog, de talán nem baj. Miért kéne mindig annyira profinak lenni? Engem az szokott megviselni, ha olyan családdal találkozom, amelyik hasonlít a miénkre. Hasonló a koruk, a történetük… Az én apukám rákbetegségben hunyt el, és mire odáig jutottunk, számtalanszor elsirattam, mégsem igazán tudtam felkészülni rá. Mindannyian jártunk gyászfeldolgozás-képzésre, de mikor az ember maga érintett, akkor igazából semmi nem segít.

Hosszú távon hogyan lehet bírni lelkileg ezt a munkát? Mi segít feldolgozni, amit itt átéltek?

Edit: Bennem az van, hogy ha bejön valaki, az segítségre szorul. Nem a gyászfeldolgozásban, az az ő feladata, én a méltó búcsúban tudok segíteni. Hogy mondjuk beszélgetünk az elhunytról, kiderül, hogy szeretett olvasni, én pedig mutatok egy könyv alakú urnát. Nem is tudta, hogy ilyen létezik. És ha a végén azt mondja, hogy igen, szép volt így, az neki megnyugvás, nekem meg elég ahhoz, hogy ne viseljen meg az egész, hanem pozitív töltést adjon.

Diána: Én igyekszem tanulni ebből a munkából. Mindig azt mondom, hogy amikor valakivel konfliktusod van, képzeletben ragassz a homlokára egy feliratot: egyszer ő is meg fog halni. Akkor is úgy szólnál hozzá? Akkor is megbántanád? Problémát csinálnál abból, amin most problémázol? Rajtam sokat változtatott mindez.

Van élet a halál után? Talán ti most végre megmondjátok.

Edit: Múltkor volt itt egy család. Elment a nagymama, és alig merték elmondani, hogy azóta hároméves unokája a “fotelnek beszél”, mintha a nagyi még mindig ott ülne. Megmutatja a játékait neki, sőt kérdésekre válaszol. Azt kérdezték, ugye nem nézzük őket hülyének? Mi csak mosolyogtunk, ugyanis nem egy család mesélt már ilyesmit. Egy hölgy, aki az édesanyját vesztette el, behozott egy videofelvételt a templomi ravatalozásról. Teljes félhomály van, és egyszer csak azt látni, hogy egy fénycsóva megvilágítja az urnát, körbetáncol rajta, majd eltűnik. A hölgy azt mesélte, közben érezte, ahogyan hátulról átöleli valaki.

Diána: Sok mindenben tudok hinni. Nem tudom, hogy vége van-e a halállal, de azt hiszem, hogy a lélek jelen van még akkor is, amikor a testet elbocsátjuk.

Edit: Ismerek olyan orvost, aki mikor megállapítja a halál beálltát, kinyitja az ablakot, hogy a lélek ki tudjon menni. Mi a kollégákkal azt gondoljuk, hogy az elhunyt itt van velünk. Lehet, hogy hülyeség, de sokszor azt érezzük az ügyintézés során, hogy súgásokat kapunk. Valahogy beugrik, amit már-már elfelejtettünk volna: jaj, a virágot nem rendeltük meg… Mi úgy éljük meg, hogy ez az ő segítségük. Sokan biztosan félnének, hogy itt szellemek vannak, de szerintünk ez jó. És csak remélni tudjuk, hogy mindent úgy teszünk, ahogyan ők maguk is szerették volna.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top