Köszönni még nem tudunk, de az emberiség jövőjéért aggódni már nagyon

Furcsán érzem magam a világban mostanában. Régebben is furcsán éreztem magam, a különbség annyi, hogy azelőtt azt hittem, én vagyok az, aki a Marsról jött, én vagyok az, aki rosszul látja a dolgokat. A furcsa érzet maradt, ami új, az a nyugodt tudat, hogy nem én bolondultam meg, nem én vagyok az, aki szembe megy a forgalommal. Hanem mások. 

Tök mindegy, hova nyúlok, melyik irányba nézek, az élet bármilyen területéről tudok példát hozni arra, milyen nevetséges próbálkozásaink vannak, hogy épüljünk, óvjunk, felelősek legyünk vagy éppen tudatosabbá váljunk. Alapok nélkül ugyanis nem megy.

Alapok nélkül senki nem különb a Gyalog-galopp királyánál, aki a mocsárra épít várat.

Ha sokszor próbálkozunk ezzel, akkor is úgy járunk, mint ő. Egy idő után összedől, leég, aztán süllyed el.

Kezdjük rögtön egy nagyon trendi témával, a klímaváltozással.

Őszintén meglepett, milyen sok húszas éveiben járó lány hajol gondterhelten a levendulás rozéfröccs fölé, és aggódik az elkerülhetetlen katasztrófa miatt, a legtöbben fejből tudták azt is, mikor és hol lesz a legközelebbi klímakonferencia. Egymás szavába vágva sorolták, mi mindent tehetünk azért, hogy óvjuk a Földet, járjunk biciklivel, csináljunk közösségi kertet, húzzuk ki a kütyüket a dugóból, zárjuk el a csapot, ha fogat mosunk.

Szép, igen. Hogy fogmosás közben ne folyassuk a csapot, már gyerekkoromból ismerős, még harminc év az eddigi három évtizedhez és már rögzül is.

Azt is csak én gondolom alapnak, ha kimegyek valahonnan, lekapcsolom a villanyt. Az is olyan nehéz, mint a csapot elzárni. Tiszta víz, visszafolyik a Dunába, gondolhatja az átlagember. Ahogy azt is gondolja, hogy kéthetente az a pár deci étolaj nem árthat. Két vidéki és három budapesti benzinkútnál kérdeztem rá, karácsony után több étolajat adnak-e le a háztartások, mint egyébként. Úgy néztek rám, mint egy futóbolondra. Többet? Semmit nem adnak le.

Nem csak karácsonykor, májusban sem. Pedig lehetőség van rá, mégis a lefolyóban köt ki. Aztán, mosogatás után felpattanunk a biciklire, és eltekerünk a szelektívhez, hogy kidobjuk a kézműves joghurt flakonját, ami persze a fene nagy kézműveskedésben és ökotudatosságban is műanyag marad, a lelkiismeretünk pedig nyugodt.

Innen elég nehéz eljutni oda, hogy a budapesti társasházak nagy egyetértésben komposztáljanak, hát még ennél is tovább! Persze nem segít az se, ha a nagy múltú és tiszteletre méltó nemzetközi szervezetek néha megrázzák a bullshitfát és olyan kijelentéseket tesznek, hogy a vegán életmód mentheti meg a Földet. Hát igen, azért ez sokkal népszerűbb, mint kiállni egy olyan jelmondattal, hogy na, innentől kezdve akkor mindenkinek csak egy gyereke lehet, nem kéne teleszülni ennél jobban a sárgolyót. Ők sem hülyék, fogjuk inkább a húsevésre, mint arra, hogy már régen többen vagyunk, mint kéne.

“Úgy tudjuk megvédeni a gyermekeinket, hogy nem szüljük meg őket”

Persze tőlem aztán mindenki azt eszik, amit akar, engem nem a mit foglalkoztat, hanem a mennyit. Mert

ha felmérnénk az igényeinket, és annyi ennivalót vennénk, amennyit valóban megeszünk, nem annyit, amennyit egy hétvégi bevásárláskor általában, akkor nem keletkezne Magyarországon évi kétmillió tonna ételhulladék. Abban az országban, ahol gyermekéhezés van.

Karácsonykor is elég lenne két rúd bejgli, egy aprósütemény, és egy torta, mégis meg tudnánk etetni a szomszéd utcát is. Két napra zárnak be az üzletek, de akkor is kell a hat kiló kenyér. Mert még mindig nem minőséget, hanem mennyiséget eszünk. Mert a többség a szomjúság érzését nem tudja megkülönböztetni az éhségtől, de a chia magról disszertációt tudna írni. Azt fejből tudjuk, hány kalória van egy banánban és paleo-e a gezemice lángos. Hogy asztalnál, evőeszközökkel, ülve eszem meg a vacsorát és nem tálcáról zabálva a tévé vagy a monitor előtt, az új információnak számít ebben a fene nagy szájbervilágban, de az, hogy mikor kezdődik el a ketózis, lehetne tananyag felső tagozatban.

Meg is érkeztünk az önismerethez. Ha nem tudjuk, mennyit és hogyan étkezzünk, vajon mi az, amit tudunk? Hát a szeretetről mindent, de legfőképpen azt, hogy az csakis feltétlen és árad. Aztán még azt is, hogy ha keressük, nem találjuk. Meg hogy engedjük el. Nem tudunk nemet mondani, fogalmunk sincs mit jelent az, hogy kiállni magunkért, de elengedni, az már nagyon megy.

Se szeri se száma a modoros és bájolgó írásoknak arról, csendesüljünk el az Úrjövetel alatt, legyünk pariban az idővel és az évszakokkal, de az öt alapérzelem felsorolása nehézségekbe ütközik, és appokat kell letöltenünk, hogy napi három percet a jelenben legyünk. Coelhót többnyire kiröhögjük, de ha pszichológus mond valamit, legyen az akkora ökörség, ha a kutya megenné, beledöglene, azt feltétel nélkül elfogadjuk. Most ők a divat, a mai harmincasoknak mindenre tudományos magyarázat kell és bizonyíték, logika és racionalitás. Hogy harminc napot meg tudjon állni alkoholfogyasztás nélkül, ahhoz meg száraz november.

Köszönni, megköszönni még nem megy, az emberiség jövőjéért aggódni már nagyon.

A saját egészségünkhöz, testünk állapotához is végtelenül mókás a viszonyunk: míg a nemzet egyik fele átesett a ló másik oldalára és elvárná, hogy jogszabály tegye kötelezővé a félmaratoni táv teljesítését évente kétszer, addig a másik fele ki nem menne a friss levegőre akkor se, ha hat lóval húznák oda. De szűrővizsgálatra se a futóbajnok, se a foteltartozék nem jár.

Nem tudnak különbséget tenni baktérium okozta vagy vírusfertőzés között, egyiküknek sincs ideje a fájdalomra, ezért gyorsan felszívódót kap be, lehetőleg azonnal és a karácsonyi túlzabálásban sem lehet köztük nagy különbséget tenni. Meghűlés és influenza szerintük szinonima, hogy az emésztés már a szájban, rágáskor megkezdődik, ezzel akkor találkozik, mikor a gyerek tankönyve leesik a földre és épp itt nyílik ki.

Amihez mindenki ért, és mindent tud a focin és a politikán kívül, az a gyerek.

A gyereknevelés a pálinkafőzés mellett a magyar nemzeti tömegsport, már magzati korban elkezdődnek a vérre menő viták, és ez kitart az egyetemi évekig. Bármiről. Közben negyedennyi energiával, amit a tisztelt kismamák ezekre az acsarkodásokra fordítanak, már rég el lehetett volna érni eredményeket a háborítatlan szülés témakörében. Persze az alapok itt sincsenek tisztázva, mert mitől lenne természetes ugye egy olyan szülés, ami infúzióval indított, hanyatt fekve, kengyelben, némi tágítással, burokrepesztéssel és a gyerek kikönyöklésével jár.

Na ez a 21. század nagy kérdése, nem az, hogy van-e idegen civilizáció a Földön kívül. Meg az, hogy valóban szükség van-e a terhesség alatt arra a töménytelen vizsgálatra és nőorvos látogatásra, vagy csak azért kell négyhetenként odamenni, hogy a tizenötezret átadjuk. Persze valahol ez is egy alap. Az orvos megélhetéséhez.

Sorolhatnám a végtelenségig, a legegyszerűbb dolgokat cibálhatnám elő, hogy az igen legyen igen, a nem nem, hogy a telefonban a “halló” után az első kérdés ne az legyen, hogy mivangecc, hanem az, hogy mondhatom-e, zavarlak-e, megfelelő időben hívlak-e és ha igen, akkor mivangecc. Hogy a nem fogadott hívásokat visszahívjuk, nem késünk, ám ha mégis, küldünk egy üzenetet.

Persze az sokkal hangzatosabb, mikor valami nagy cél érdekében kiállunk, hallatjuk a hangunkat és a közösségért óbégatunk, azzal meg, hogy a nyomorult banktisztviselőnek odaköpjük, hogy aggyisten, azzal se népszerűségre, se közösségi élményekre, se jövedelemre nem lehet szert tenni. Szóval szomorú, de maradunk alapok nélkül.

Úgy negyven évünk van a kőbaltáig. Na az lesz majd a kihívás.