Blanka
Életemben először azért élek, mert akarok, és nem azért, mert muszáj. A különbség elmondhatatlan.
Vay Blanka 37 éves. 2015. december 21-én este negyed nyolckor született. Nincs ebben ellentmondás. A decemberi dátum ugyanis arra utal, amikor Blanka leült átgondolni a jövőjét, és másnap reggelre egyértelművé vált számára: belevág a blankaságba.
Vay Blanka (Fotó: Vadnai Szabolcs)
Ötéves korából van az első emléke arról, hogy nőként látja magát. Nagyon jó emlékként tartja számon, bár akkor úgy vélte, ez nem az az álom, ami megvalósítható. Szerencsére a kamaszkorban pont nem léteznek megvalósíthatatlan álmok, megérkezett életébe a szexualitás, ő saját biszexualitását úgy fogta fel, “de jó, ennyivel több vagyok”.
Fantáziájában is megjelent a vágy a változásra, rendszeresen gondolt arra, hogy rajta kívülálló okokból át kell alakulnia, akár úgy, hogy megtámadják, és levágják a péniszét. De hiába dübörgött benne a nő, úgy érezte, nem teheti, hiszen nem szabad. Nem elég szabad. Utólag már látja, hogy ez a korlát elsősorban a fejében létezett.
36 év elfojtás nagy idő. Szerencsére Berlinben, ahol feleségével épp lakott, használt ruhákat pakolt ki valaki az utcára. Mellettük tábla: ingyen elvihető! Volt egy neki tetsző női ruha a méretében. Hazavitte, de napokig őrlődött. Aztán elővette. Mint egy lehetőség, bár maga sem tudta, számára mekkora. Felesége előbb felismerte, házasságuk felbomlott.
Blanka elment egy transznemű csoport tanácsadására, kérdései voltak saját magáról. A csoporttagok pedig megmutatták, hogy Blankának van válasza a legfőbb kérdésre is, csak jól kell kérdezni. Megkérdezték tőle ugyanis, hogy másnap hogyan kelne fel inkább: férfiként vagy nőként. A válasz előtti sírásban sok minden benne volt, legfőképp az érzés: mégis szabad lehet az ember.
Hónapokon belül elindult a folyamat. Németországban ez gördülékenyebben is megy, mint Magyarországon. Blanka a támogatócsoportban listát kapott azokról a pszichiáterekről, akik engedélyezhetik a hormonterápiát. Néhány beszélgetés elég volt, hogy a szakember is lássa, ez nem egy kósza szándék. A smink, az állandó borotválkozás és a paróka mellé jött az ösztrogénzselé is.
Vay Blanka (Fotó: Vadnai Szabolcs)
Németországban támogatják a végleges szőrtelenítést, a műtéteknél is nagyobb a szabadság, több kórház végzi ezeket, gyorsabb a folyamat. Eközben Magyarországon a nemátalakítás első lépése az, hogy az ember új személyi igazolványt csináltasson. Igaz a szabályozás nem kőbe vésett, inkább szokásjog alapján működik, növelve az amúgy is nehéz helyzetben lévők bizonytalanságát.
A döntéssel, hogy nőként él tovább, Blankának elmúlt a halálvágya, az életundora, úgy érezte, megérkezett. De megpróbáltatásból ezután sem lett kevesebb. Nehéz átéreznie a szavak súlyát annak, aki nem állt oda a saját anyja elé azzal a mondattal, hogy “anya, én máshogyan élnék, mint ahogy eddig hitted”. Blanka édesanyja a katolikus egyházközség aktív tagja, konzervatív keresztény, gyakorlatilag mégis mindent tudott gyermekéről. A neveltetés és az anyai szeretet küzdelméből az utóbbi nyert.
Blanka húga és az egyik öccse is magától értetődőnek vette a helyzetet, másik fivére és apja azonban nem áll szóba Blankával.
“Életem első harminchat évét egy tévedésbe pakoltam. Felszabadító ezt korrigálni” – mondja Blanka, hozzátéve, hogy jelenleg azért nem tud akármeddig jól lenni külső erőforrás nélkül. Igaz, baráti társasága részben lecserélődött, a hozzá legközelebb álló tizenegy emberből három megszüntette vele a viszonyt. Aki viszont Blankaként ismerte már meg, annak nincs baja vele.
Vay Blanka mondta az idei Budapest Pride nyitóbeszédét. Azt kérte, legyünk kedvesebbek egymáshoz. Közben ő barátkozik a gondolattal, hogy az életet nemcsak zsákba varrva lehet élni, hanem jól is.
A szorongás a közös pont
A transznemű kifejezés mindazokra vonatkozik, akik nemi identitása vagy nemének kifejezése nem teljesen egyezik meg azzal, ahogyan születésükkor meghatározták azt. Ebbe a körbe tartoznak azok, akik transzszexuálisként, transzneműként, transzvesztitaként, cross-dresserként, nem-binárisként vagy gendervariáns emberként határozzák meg magukat, ugyanakkor másokat sem zárnak ki a definícióból. A magyar társadalomban ugyanakkor egyáltalán nem jelenik meg ez a sokszínűség, és kifejezetten sztereotip kép él a transzneműekről. “A leggyakoribb tévhitek között szerepel, hogy a transz emberek csak össze vannak zavarodva, az életük az identitásuk körül forog, és semmi másról nem szól vagy hogy transznak lenni újabban divatos” – mondja Hidasi Barnabás, a Transvanilla Transznemű Egyesület elnöke. “Sűrűn lehet találkozni azzal a nézettel is, hogy a transz nők nem igazi nők és a transz férfiak nem igazi férfiak, vagy hogy mindannyian férfiból nők vagy nőből férfiak szeretnének lenni, ezért az összes transznemű hormonokat szed, és műtéteken fog átesni.”
Bár a transznemű emberek életútjában felfedezhető valamiféle mintázat (lásd a keretes írást), a konkrét élmények nagyon vegyesek lehetnek. Grőber Dóra pszichológus szerint tipikusnak mondható a kisgyermekkori (2-5 éves) kezdet, de persze akadnak olyan személyek is, akik fiatal felnőttként vagy akár középkorúként kérdőjelezik meg a nemi identitásukat. Van, aki már gyermekkorában biztos a nemi identitásában, és van, akinél a másság érzése dominál. Tudja, hogy valami nem stimmel, kilóg a sorból, de nem tudja, mi ennek az oka. Az élményekben mindenesetre közös pont a szorongás és a feszültség a másságérzés miatt.
Krisztina Kolos már kisgyerekként is úgy vélte, hogy valami “nem stimmel” vele: úgy érezte, inkább fiú, és nem lány. Felnőttként komolyan fontolóra vette, hogy talán férfiként kellene élnie, de nem szeretett volna műtéteket, mivel azt gondolta, ezek nem oldanák meg a helyzetét. Néhány évvel ezelőtt tudatosult benne, hogy nem rendelkezik egyértelműen besorolható nemiidentitás-tudattal. “Értem, mi a férfi és mi a nő, és tudom, hogy egyik sem vagyok. Azt sem mondanám, hogy megvan bennem mindkettő, mert nem tartom magamra nézve értelmezhetőnek a férfias-nőies címkéket. Én ezektől független énérzéssel létezem; így vagyok transznemű, hogy nincs nemem” – beszél magáról.
Részlet a Rózsaszín életem című filmből
A Transvanilla Egyesület kutatása szerint sajnos gyakori tapasztalat a hátrányos megkülönböztetés is a mindennapokban. A kitöltők többsége szenvedett már el szóbeli abúzust transzneműsége miatt, a nyílt kötekedést és a vicceskedő “ugratást” egyaránt ideértve, ötödüket pedig fizikálisan is bántalmazták. Sokszor ott is sérelmek érik őket, ahol jó esetben biztonságra számítanánk. Bár az otthoni támogató, elfogadó attitűdnek kulcsszerepe lenne az identitás elfogadásában és felvállalásában, a megkérdezettek közel fele tapasztalt vagy tapasztal ma is valamilyen mértékű diszkriminációt családján belül elhanyagolás vagy kiközösítés formájában. Rosszabb a helyzet vidéken, ahol a transz emberek általános elszigeteltsége még szembetűnőbb. A fővároson kívül nem működik szervezett csoport, így nincsenek biztonságos terek, amelyeket látogathatnának, a kisebb településeken belül pedig az előítéletek és a zártabb közösség miatt jóval nehezebb az identitás titokban tartása vagy éppen felvállalása.
Sokan tartanak a kollégák esetleges reakcióitól, ezért “nem viszik be” identitásukat munkahelyükre. Megjelenésükkel igyekeznek kerülni a feltűnést, és próbálnak beolvadni a tömegbe, aminek például a multinacionális céges környezet nagyban kedvez. Egyáltalán nem számítanak extrémnek Keach élményei: “A régebbi munkahelyeimen előtérbe kerültek a homofób viccek, azonos neműek simogatták egymást »poén« gyanánt, kérdezgették, melyik illemhelyet használom, mi van a lábam között… A jelenlegi munkahelyemmel szerencsém van. A főnökeim tudják, amit kell, és noha voltak eleinte megjegyzések, ezek később alábbhagytak” –számol be tapasztalatairól.
A válaszolók közel harmada munkalehetőséget is veszített el már transzneműsége miatt, és az álláskeresést is nagyban nehezítik a negatív élmények. “Bár az esetek többségében, ha megkérdezik, akkor bevallom, hogy transzszexuális vagyok, most sem vállalom fel nyíltan igazán – nő vagyok, és ennyi. Az eddigi munkahelyeimen jól titkoltam, jelenleg viszont pont emiatt nem dolgozom. Félek attól, hogy minden lányos külsőség és viselkedés ellenére az fog számítani, hogy hivatalosan, papíron még fiú vagyok” – osztja meg aggodalmait Melinda. A legkevesebb negatívumról talán a civil szférában dolgozó transzneműek számolnak be. “A munkatársaim vagy felfedezték az az orientációmat, vagy nem – de soha nem tettek megjegyzést. Némelyikükkel mára már tudattam, de eddig soha nem ért semmilyen bántalom emiatt. A civil világ sokkal toleránsabb, mint a magyar társadalom átlaga” – mutat rá Nea, aki ma transzvesztitaként azonosítja magát a transz közösségen belül.
Emmett
“Egyedül kevés lettem volna vállalni önmagam, de Ő átsegít minden nehézségen”
Emmett életében gyerekkora óta központi szerepet foglal el a vallás. Hívő keresztényként előszeretettel idéz Máté evangéliumából: “Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” Életében különösen nagy jelentősége van ennek a mondatnak, transznemű férfiként ugyanis hosszú évekig küzdött azzal, hogy elfogadja és elfogadtassa magát.
Emmett adoptált gyerekként nőtt fel, családjától szinte bármit kérhetett, és többnyire teljesültek is kívánságai. Kislányként kapott ugyan Barbie babát, de nem tetszett neki, ezért inkább férfi párját, Kent kérte – őt megtartotta, a játékautókra viszont már nemet mondtak a szülők. “A babázást hagytam másra, rohantam apám szerszámaihoz szerelni. Óvodában én voltam a pap, ha az nem lehetettem, kértem had lehessek én férj. Egy nap, mikor anyukám egész nap nem volt otthon, és apu is kint dolgozott a földeken, levágtam a hosszú szőke hajamat, felhúztam a 43-as bakancsát, inget vettem fel. Ezután viszont sokáig nem gondoltam ilyesmire” – meséli.
Általános iskola harmadik osztályában minden gyereknek írnia kellett egy fogalmazást a padtársáról “Mi szeretnél lenni?” címmel. Ekkor merült fel újra életében a téma: elmondta padtársának, hogy felnőtt korában lelkész lesz és feleségül vesz majd valakit. Később a középiskolában még hangsúlyosabban került elő a kérdés: megtetszett neki egy lány. “Ekkor éreztem igazából, hogy valami nincs rendben. Nem tudtam, mit jelent ez, és nem is foglalkoztam vele tovább, de megfogadtam magamnak: harmincéves koromig vagy kinövöm vagy lépnem kell” – emlékszik vissza. Útkeresése során fiúkkal és lányokkal egyaránt ismerkedett, egy idő után azonban csak lányokkal kezdett párkapcsolatot. Leszbikusnak címkézték, csak a szerelmei tudtak arról, milyen érzései és gondolatai vannak önmagával kapcsolatban. Családja egyáltalán nem bizonyult támogatónak. Rendszeresek voltak a kiabálások és veszekedések, szülei megszégyenítették, megverték, és sok mindentől eltiltották.
Részlet A fiúk nem sírnak című filmből
Mire tinédzserkori fogadalma harmincévesen aktuálissá vált, több öngyilkossági kísérleten volt túl, és alkohol segítségével próbálta tompítani másságérzetéből fakadó kétségeit és feszültségét. Egyik nap aztán véletlenül talált egy cikket az interneten, ami arról szólt, hogy valahol a világon van egy transznemű pásztor. Újra elkezdett imádkozni. Nem csupán Isten tért vissza életébe: a hit abban is segített neki, hogy megtalálja és elfogadja valódi önmagát. “Egy roncs ember képét adtam. De visszakaptam a reményt, hogy lehetek az, aki vagyok –még lelkész is! Ennek persze ára volt. Életem eddigi legmélyebb kapcsolata ment tönkre a töketlenkedésem miatt. Akkor mondtam először ki hangosan, nagyon hangosan: transznemű vagyok.”
Ma elmondása szerint legfőbb bizalmasa Isten, példaképe pedig Jézus, aki számára a legjobb segítő szakember. “Isten kegyelme támogat mindennap. Egyedül kevés lettem volna vállalni önmagam, de ő megsegít, és átsegít minden nehézségen” – vallja. Szociális ágazatban dolgozik, ahol elmondása szerint nem találkozik hátrányos megkülönböztetéssel, azzal viszont még toleránsabb közegben is gyakran szembesül, hogy az emberek nehezen tudják összeegyeztetni identitása különböző részeit. “A legtöbbször nagyon nehezen értik meg, hogyan lehetek egyszerre transznemű és keresztény. Valahol elveszítik a fonalat, azt gondolják, valami fura szektába kerültem.”
Két éve fiatal férfiak támadták meg. “A volt barátnőm az egyik sráccal kezdett el beszélgetni, megosztott vele pár olyan információt rólam, amit nem kellett volna. A srác begőzölt, és a barátaival megvertek. Megfogtak, hozzám értek… A barátnő utólag bocsánatot kért, én pedig megbocsátottam.” Emmett úgy látja, a férfiból nővé váló transznemű emberek helyzete nehezebb, mint nőből férfivá alakuló társaiké: “Sokan még most sem bújtak elő, vagy nem mindenki előtt. Számomra ez nem kérdés. Nem lehet kérdés”.
Meglepődnek, nem hisznek neki
Van, aki azért nem vállalja fel nyíltan transznemű identitását, mert úgy érzi, folyamatosan megkérdőjeleznék és magyarázkodásra kényszerülne, ám a laikusok részéről tapasztalt intoleráns hozzáállás miatt nem szeretne szélmalomharcot vívni. “Csak Bécsig kell elmenni, és máris érzed azt, hogy mindenki mennyivel elfogadóbb” – foglalja össze Geneviev.
Nehezíti a helyzetet, hogy a transz emberekkel a munkájuk során találkozó személyek – például adminisztratív ügyintézők, egészségügyi dolgozók vagy éppen pszichológusok – képzettsége is igen hiányos, ami nagymértékben felelhet a diszkriminációért. Mivel kevesen vannak tisztában a transz lét kihívásaival, nem ritka, hogy a hozzájuk forduló személynek kell tájékoztatnia állapotáról az őt segíteni hivatottat. “Kuriózumként kezelik, meglepődnek, nem hisznek neki, nem tudják, hogyan kommunikáljanak az érintettel” – sorolja Főglein Karola pszichológus, aki Grőber Dóra kollégájával rendszeresen vezet önsegítő csoportot a Tranvsvanilla berkein belül. Mindezek tükrében aligha meglepő, hogy a diszkriminációval kapcsolatos tapasztalatok és félelmek miatt a Transvanilla kutatásában résztvevő transznemű személyek több mint fele gyakran kerüli az egészségügyi ellátást is.
Pedig számos esetben lenne igény a szakemberek, így pszichológusok támogatására. A kutatások azt mutatják, hogy a transznemű emberek körében nagyobb a depresszió, az öngyilkosság és a drogokkal való visszaélés kockázata – ennek legfőbb oka a transz identitással járó feszültség, amelyet a szakirodalom kisebbségi stressznek nevez. “Nem a transz identitásával van gondja az érintettnek, hanem az ennek következtében őt érő, akár előfeltételezett diszkriminációval, atrocitásokkal tud nehezebben megküzdeni” – magyarázza Főglein Karola. A transzneműek többnyire olyan problémákat visznek be a pszichológusokhoz, mint a depresszió, az általános bizonytalanság, öngyilkossági gondolatokkal való megküzdés, önbizalomhiány, valamint a coming out és a tranzíció időszakának kérdései. Amennyiben az illető orvosi beavatkozásokat vállal, akkor az ezekre való felkészülés, illetve a testi változásokkal járó pszichológiai változások jelentenek kihívást, és felnőtt személyeknél, főleg az orvosi beavatkozások tervezése közben felmerül a családalapítás és a gyermekvállalási lehetőségek témája is. Emellett gyakori igény az asszertív kommunikáció és a megküzdési készségek javítása is, ami óriási segítség lehet, ha lépten-nyomon diszkriminációtól tart a személy.
A munkahelyek falain túl iskolában, tömegközlekedési eszközökön, az utcán, szórakozóhelyen, banki ügyintézésnél vagy rendőri igazoltatásnál egyaránt előfordulnak kínos, kellemetlen vagy kifejezetten sértő helyzetek. “Folyton nőnek néznek, nőként kezelnek. Nem vagyok úgynevezett nőies nő, ezért ez nem ölt extrém méreteket, de sokszor nagyon zavaró. Minden nyomtatvány kitöltésénél, minden repülőjegy-foglalásnál be kell jelölnöm a nemem, ez számomra kellemetlen. Nem tudom, melyik vécét használjam, de biztonsági okokból mindig a nőibe megyek. Ott odatartozónak vélnek, és békén hagynak” – sorolja Krisztina Kolos. Ezen túlmenően alapvető diszkriminációnak érzi, hogy a nemi identitása nem tud visszatükröződni az irataiban. “A születési nememhez tartozó keresztnevet viselhetek csak, és felháborítónak találom, hogy negyvenévesen azért nem dönthetem el, mi legyen a nevem, mert a vonatkozó jogszabály gyermekekről rendelkezik. Holott pont az lenne a lényeg, hogy felelősségem teljes tudatában vállalnám a névváltoztatásom következményeit. Én így vagyok én, és jó lenne, ha nem korlátoznának idejétmúlt nézetekkel az önkifejezésemben” – magyarázza.
A nem jogi elismertetéséhez szükséges szakvéleményeket kizárólag arra felhatalmazott szakpszichológusok, illetve pszichiáterek állíthatják ki, mégis nehezen hozzáférhető a hozzáértő és hatékony terápiás segítség az érintettek számára, és az ilyen jellegű szolgáltatások jelentős része meglehetősen elüzletiesedett. Arra is akad példa, hogy egy szakember meglátogatása “visszacsap”. Akik a nem- és névváltási folyamathoz szükséges szakvéleményért pszichológushoz vagy pszichiáterhez fordulnak, gyakran kapnak diagnózist a transzszexualizmussal párhuzamosan valamilyen személyiségzavarról is. Ez a címke tovább erősítheti a “nem vagyok normális, valami baj van velem” érzését, holott a transzszexuálisok körében a személyiségzavarok megléte nem jellemzőbb, mint az átlagpopulációban.
Láthatóvá válni
Az internet ma már nagyban megkönnyíti a közösségre találást és a megfelelő információk elérését a transznemű emberek számára. Sokaknak a világháló böngészése segített saját identitásuk megértésében és felvállalásában is. “Amikor már a negyvenes éveim vége felé jártam, és az internet világa feltárta előttem is a nemi sokszínűség létét, akkor kezdtem ráébredni, mi is az a fura másságérzés, amit mindig éreztem, és egyre inkább tudtam is, mit szeretnék: nőként jelen lenni a két nem kapcsolatában. Később külföldi honlapokon rátaláltam a transzszexualitás leírására, fogalmaira, ez sokat segített a tisztázásban. Felfedeztem az alakuló hazai transz közösség honlapját, a Pinkvanillát, a fórumot, ahol nagyon értelmes beszélgetések folytak, és rábukkantam egy transzvesztita baráti közösségre is” – idézi fel Nea.
Így alakul
1. Tudatosság: a személy éppen kezdi felfedezni identitásának ezt a részét.
2. Információkeresés: a személy tényszerű tudást, támogatást keres a témában.
3. Előbújás bizalmi személyeknek: a személy nyíltan vállalja nemi identitását a hozzá közel állók körében (szülők, partner, gyermekek, barátok, rokonok).
4. Exploráció: felmerülnek az identitás és öncímkézés, az átmenet és a lehetséges testi változtatások kérdései
6. Integráció: a személy képes elfogadni transz identitását és beépíteni azt a személyiségébe
Arlene Istar Lev elmélete a transznemű identitás alakulásáról
Noha Hidasi Barnabás szerint nemcsak az Egyesült Államokban, hanem néhány európai országban is sikeresnek nevezhetők a transz mozgalom törekvései, a magyar társadalomban nem tapasztalható számottevő változás. A téma még mindig kevés teret kap a hazai sajtóban, az amerikai és egyéb külföldi híranyagok pedig önmagukban nem alkalmasak arra, hogy a hazai közvéleményt a magyar transz emberekkel kapcsolatban érzékenyítsék. A transz emberek amúgy kifejezetten igényelnék, hogy magyar történetekkel találkozzanak, ám a hazai környezetben kevesen merik vállalni magukat. “Az ember inkább nem írja ki a homlokára micsoda, kicsoda. Míg az országban nincs nagyobb mértékű tolerancia, addig láthatók sem leszünk” – vélekedik Keach.
