Lombikba zárt világ
Az egész úgy kezdődött, hogy a 2011-es esküvőnk előtt közölték velünk a fájó tényt: természetes úton nem eshetek teherbe. Sosem volt kérdés, hogy férjemmel nekivágunk-e a mesterséges megtermékenyítésnek, hiszen mindig is nagy családról álmodtunk. Rengeteg sírás, még több kiborulás, fizikai fájdalmak és lelki gyötrődés után, a negyedik orvosi beavatkozást követően megszületett első lányunk, Csipi. Féléves volt, amikor útjára indítottam a Rellablogot, és lányunk első születésnapján megírtam a „Lombikba zárt világ” című bejegyzésem, amit ma már több tízezren olvastak vagy osztottak meg, számtalan levelet kaptam hasonló sorsú társaimtól.
Csipi ma már nagycsoportos ötéves. A mi első, szimpla csodánk. Apukájával mindig tudtuk: hamar elérkezik a pillanat, amikor újra beállunk a sorba egy babáért, akiért megint gondolkodás nélkül vállalunk mindent, amit annak idején Csipiért. Úgy érzem, az élet kárpótolt bennünket: egy szempillantás alatt, rögtön az első beültetésre kényelmesen befészkelte magát két jól megtermett sejt, akik télen már háromévesek lesznek. Nuli és Mircsó, a mi első dupla csodánk, számtalan cikket és blogbejegyzést írtam már róluk.
Csipi kistesóival, Nulival és Mircsóval (forrás: lehorell.cafeblog.hu)
Idén tavasszal megkaptam – azt hiszem – életem legmeghatóbb levelét egy addig számomra ismeretlen, hűséges olvasómtól. Most megosztom veletek ennek részletét.
„Imádom az írásaid, a személyes kedvencem a »Lombikba zárt világ«. Szerintem fejből tudom már, annyiszor olvastam el. Akkoriban mi is pont ilyen cipőben jártunk. Mondtam is a férjemnek: ha valaha sikerül, s lányunk lesz, tuti, hogy a Rella nevet kapja majd utánad. S láss csodát! Igaz, hogy »nemcsak« lányunk, hanem vele egy fiunk is született, de az akkori elhatározás testet öltött, így két és fél éve már nekünk is van egy Rellánk és mellé egy Zsomborunk. Azelőtt sosem hallottam ezt a női nevet, abszolút te voltál a névadó, és talán butaságnak hangzik, de amint lányom elég nagy lesz hozzá, elmesélem neki a teljes történetet. Köszönettel tartozom neked, mert akkoriban az írásaiddal te tartottad bennem a lelket! Köszönöm! Szeretettel: Timi”
Ezer meg ezer kedves üzenetet kaptam, rengeteg pozitív reakció érkezett az írásaim kapcsán, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy valaki rólam nevezi majd el a kislányát, amiért megírtam egy bátorító és ösztönző, őszinte és optimista bejegyzést. Váratlanul ért a dolog, és napokig a hatása alatt voltam. Leírhatatlanul jólesett.
120 kilométeres út egy vakrandi kedvéért
Az anyukámon és a férjemen kívül szinte senki nem tudja, mikor van a névnapom. Mert bizony a Relláknak is van olyan! Október 15-én. Gondoltam egy nagyot, és kértem Timit, a kis Rella és Zsombor édesanyját, szervezzünk meg egy közös ünneplést a gyerekekkel. Timi talán még lelkesebb volt férjével együtt, mint én. Budapest és Kurityán között félúton, Mezőkövesdre beszéltük meg a kivételes vakrandit. Aznap már hajnalban felébredtem, nem fértem a bőrömbe. Izgultam. Hiszen 32 év alatt soha életemben nem találkoztam egyetlen Rellával sem, de még csak nem is hallottam senkiről, akit ugyanúgy hívnának, mint engem. Bevallom, gyerekként sokszor megküzdöttem ezzel a névvel, rengeteg rosszindulatú megjegyzést kaptam, volt, hogy csúfoltak, pedig szüleim magyarázata igen egyszerű: ez a név tetszett nekik. Idővel nagyon megszerettem én is, és ma már semmi pénzért nem válnék meg tőle! Jó Rellának lenni!
Egy ködös, esőre hajló vasárnapi reggelen, október 15-én férjemmel bepakoltuk három utódunkat a kocsiba, majd levakarhatatlan széles mosollyal ültem az anyósülésen 120 kilométeren át. A vérnyomásom az egekben vert tanyát, a szívem megállás nélkül a torkomban dobogott, és a gyomrom görcsös gombócban liftezett. Izgultam és nagyon boldog voltam. Timi, a férje, Gyuri és ikreik, Rella és Zsombor ugyanolyan vidáman pattantak ki az autóból, akárcsak mi. Mintha már régóta ismernénk egymást. Öt kisgyerekkel hova máshova vehettük volna az irányt, mint egy játszótérre, így legalább kicsit tudtam beszélgetni Timivel, akinek története sok meddő párnak adhat erőt.
Az öt gyerek találkozása (Fotó: Fülöp-Lehoczky Rella)
Rella, Zsombor meg egy angyal
„Egy év próbálkozás után tűnt fel, hogy nem esem teherbe. Elmentem kivizsgáltatni magam, és kiderült, hogy endometriózisban szenvedek. Teljesen meddő vagyok. Gyurival egy percig sem gondolkodtunk, azonnal belevágtunk a hormonkezelésbe. Rengeteg cikket elolvastam a lombikprogrammal kapcsolatban, akkor botlottam bele a te írásodba is. Végigbőgtem az egészet. Valahogy úgy éreztem: ha neked sikerült, és sok-sok kudarc után lett egy Csipitek, akkor mi is szerencsével járunk majd. Valahányszor kiborultam, a férjemmel együtt újra elolvastam ezt a cikket, és akkora erőt adott, hogy máris megint bizakodni kezdtünk. Műtétek és összeomlások sora után végül a második lombik sikerült. Mindhárom visszaültetett termékeny petesejtem megtapadt, vagyis három babára készültünk. Hatalmas volt az öröm! El sem hittük, hogy ennyi rossz után csettintésre nekünk is megadatik a nagy család. Aztán a 12. héten az egyik babától sajnos örökre búcsút kellett vennünk. Így Rellán és Zsomboron kívül nekünk van egy angyalkánk is.”
Pontosan tudom, mennyi veszélyt rejt magában egy ikerterhesség, de én a szerencsések közé tartoztam: Nulival és Mircsóval a pocakomban, a másfél éves Csipivel a hónom alatt egy percet sem kellett feküdnöm, végig aktív kismama voltam, majd a 38. héten két egészséges óriásbébinek adhattam életet, minden gond nélkül. Eközben Timi várandós hónapjai egész másként alakultak:
„Összesen 9 hetet kellett szigorúan feküdnöm, és az orvosok mindent megtettek annak érdekében, hogy sokáig bent maradjanak a magzatok, de végül terhességi toxémia miatt sajnos a 33. héten életmentő császármetszéssel világra bújtak. A magas vérnyomásom miatt még napokig az intenzív osztályon feküdtem, a babáimat csak 5 nap után láthattam viszont. Egy hónapot vendégeskedtünk a koraszülöttosztályon, de jövő tavasszal már hároméves lesz Rella és Zsombor, már ügyes, nagy bölcsisek. Olyan távolinak tűnik, amikor még küzdöttünk értük!”
És valóban: ikreink majdnem egyidősek, és nagylányunkkal együtt mind a négyen olyan aktívak, hogy a két apuka nem győzött utánuk rohangálni, amíg mi végre egy kicsit anyásan trécselhettünk a játszótéri padon. Még akkor is kicsit hihetetlen volt, hogy ez a mosolygós kislány rólam kapta a nevét, pedig Timi többször is megerősítette a megható tényt.
Mesehős életnagyságban
„Gyurival sosem lapozgattuk végig az utónévkönyvet. Mindenképp szerettem volna, ha kislányom utánad a Rella nevet kapja, hiszen annyi mindent köszönhetek neked! A férjem is azonnal belement, de a Zsomboron sem gondolkodtunk sokat. Ez a találkozás kicsit most olyan nekünk, mintha a gyerekkori mesehősünket látnánk életnagyságban. Annyira izgultunk, hogy összejöjjön a közös névnapozás, és nagyon bízom benne, hogy nem most láttunk titeket utoljára!”
Timi, a kis és a nagy Rella (Fotó: Fülöp-Lehoczky Rella)
Timi szavai újra és újra könnyeket csaltak a szemembe, és ő is sokszor elérzékenyült a találkozás alatt. Szép látvány lehettünk ott ketten a padon: két hormontúltengéses anyuka, akik hol együtt, hol pedig külön-külön sírdogálnak Mezőkövesd egyik játszóterén üldögélve, 5 gyerek után futkosva, dupla hintát lökve, a csúszda mellett álldogálva. A gyerekek és férjeink is nagyon jól érezték magukat, mindannyian biztosak vagyunk abban, hogy fogunk még együtt ünnepelni.
Rellaként megszoktam,hogy én egyedül vagyok Rella. De most már van egy Rella-társam, aki még nem is tudja, milyen erős szálak fűznek bennünket egymáshoz. Isten éltesse őt testvérével és végtelenül kedves szüleivel együtt! Boldog névnapot kívánok az összes Rellának! Nekem az volt. Életem legboldogabb névnapja.
