Mi történt?
Egy sükösdi srác halálosan megfenyegetett a Facebookon. Azt írta, bújjak el, akasszam fel magam, mert ha nem, ő öl meg. Hangüzenetet is küldött, hogy biztosan egyértelmű legyen. Ez volt a lényeg: hogy bújjak el. Ha pedig nekem valaki azt mondja, bújjak el, akkor én előbújok.
Ismered?
Nem jártunk egy körbe, de Sükösd egy kis falu, mindenki ismer mindenkit. A buszról volt ismerős, meg talán egy focimeccsről, ahova apám elrángatott még régen, ott láthattuk egymást. Most pedig valahogy rám bukkant a Facebookon. Emlékszem: amikor elolvastam, meghallgattam az üzenetet, semmi félelem nem volt bennem. Annyit bántottak a gyerekkoromban, Sükösdön, Szentesen, Budapesten, hogy úgy éreztem, ez csak a szokásos. Éppen ez a szörnyű benne. Akkor arra gondoltam: felnőtt nő vagyok. Nem hagyom többé, hogy bántsanak.
Anélkül, hogy bagatellizálni akarnám: rengetegen vannak a Facebookon, akik azonnal a másik halálát kívánják, ha valami nem tetszik nekik. Megtehetted volna, hogy figyelmen kívül hagyod.
Nagyon sok mindennel nem foglalkoztam életem során. Ebből elég volt. Azzal nem megy előre a világ, hogy csak tűrök, tűrök és tűrök, semmit nem mondok ki, semmiért nem állok ki.
Úgy érzem, nemcsak ez a fiú akarja, hogy bújjak el, hanem az egész világ: hogy mi, transzneműek inkább rejtőzködjünk, maradjunk egyedül, ne éljünk teljes életet, arra pedig gondolni se merjünk, hogy családunk legyen.
Ez igenis ügy kell hogy legyen: élnek a világon transz emberek, lehet, hogy a szomszédod, a lakótársad, a rokonod is az. Aki ettől még ugyanaz az ember, akit te megismertél. Lehet, hogy észre sem veszed rajta, és eszedbe sem jut, amíg el nem mondja. Elég volt abból, hogy csak ezért utálnak, megfenyegetnek, megtámadnak, megvernek embereket, hogy vannak szülők, akik kitagadják a gyereküket, miután megtudták. Ez embertelenség. Mi alapján bírálunk, ítélkezünk? Azt akarom, hogy lássanak, hogy tudják, hogy létezünk, hogy ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki, hogy ugyanúgy nő vagyok, mint Timi és Andi. Ez a mi feladatunk, a mi felelősségünk: hogy összeszedjük végre a bátorságunkat. Én most Berlinbe költöztem modell szeretnék lenni, és ha lehet, színésznő, zenélek is. De onnan is nagyon szeretném látni, hogy Magyarország fejlődik, nyíltabb, elfogadóbb lesz. Jó lenne egyszer örömmel hazaköltözni. Most viszont nem szeretnék itt élni.
Fotók: Neményi Márton
Berlinben jobb?
Németországban vállalhatom, hogy transznemű vagyok, ott ez hétköznapi téma, ez nagy biztonságot ad. Ha előkerül egy baráti társaságban, akkor nincs az, hogy „úristen, nem is gondoltam volna”, hanem: „oké, tök jó fej vagy”. Ennyi. A férfiak pedig nem menekülnek sikítva az ellenkező irányba, ha meghallják, hogy transznemű vagyok. Ez pedig jól jön, ha az ember nem egyedül szeretné leélni az életét. Itthon menekülnek, még akkor is, ha megtudják, hogy megvolt az átalakító műtétem és most már teljesen női a testem is. Ha lifegne valami ott lent, akkor talán megérteném, hogy futnak.
Volt férfiként mit gondolsz…
Nem vagyok volt férfi. A testem volt férfi. Amely testbe én be voltam zárva. Ez nagyon fontos. Próbálj meg belegondolni, milyen érzés lehet: itt ülsz férfiként, teszed a dolgod, éppen készíted ezt az interjút, miközben belül tudod, hogy nő vagy.
Most, hogy megkaptam a női testemet, eljött az önazonosság. Ennél fontosabb pedig nincs az ember életében.
Miért érzed fontosnak, hogy ezt elmondd annak, akivel megismerkedsz? Hiszen kívül-belül nő vagy.
Amikor elkezdődött az átalakításom, úgy voltam vele, lezárom az első húsz évet, nem mondom el senkinek, mi történt, nő vagyok, és kész. Ám az a helyzet, hogy húsz évig férfitestben kellett élnem. Ez olyan bizonyosság, amit nem tudok eltörölni. Van egy szó arra, ami vagyok: transznemű. Ha ezt nem mondanám el a másiknak, nem érezném igaznak a helyzetet. Gondolj bele: milyen kapcsolat az, amiben tudom, hogy elfogad, így, ahogy vagyok, anélkül, hogy tudná – de lehet, hogy ha megtudná, már nem fogadna el?
Arról nem is beszélve, hogy igenis van különbség egy transz és egy nem transz heteroszexuális nő között, még úgy is, hogy mind heteró férfira vágyunk. Az átalakulás talán még a szülésnél is durvább. A nemi átalakító műtét nem vicc. Kemény küzdelem feldolgozni. A műtét előtt még elővettem valamit, amikor vécére mentem, most pedig már nincs, amit elővegyek. Ezt fel kell fogni. Ahogy azt is, hogy a palik megnéznek, amikor kimegyek az utcára, vonzó nőnek tartanak, és nem tudják, hogy transz vagyok. Egyébként már csak azért is megnéznek, mert nem hordok melltartót. Nem azért, hogy imponáljak nekik, hanem azért, mert nekem így kényelmes, így természetes. Ők pedig rögtön flörtölnek vagy szóvá teszik.
Milyen volt ellenkező nemű testben felnőni?
Mindig is tudtam, mi a helyzet velem. Emlékszem az útra, amelyen az iskolából mentem haza mindennap, nyolc-tíz éves lehettem, és arra gondoltam:
ez csak egy rossz álom, amiből egyszer majd felébredek, és akkor újra gyönyörű, sikeres nő leszek.
Minden alkalommal, amikor belenéztem a tükörbe, csalódtam: nem azt láttam, akit szerettem volna. Hiába volt férfitestem, ha egyszer nőiként működött, ami, bevallom, furán nézhetett ki. Feminin alkat voltam, aki például hátulról látott, rendszerint lánynak nézett, a gyerekek folyton lenéniztek. Szóval a családomnak és a közeli ismerőseimnek nem volt meglepő, amikor előálltam a nemváltással.
Az apám sokat bántott minket, tettlegesen is, hálistennek elváltak a szüleim, vele nem is tartom a kapcsolatot. Anyukámat tizenkilenc évesen hívtam fel a döntésemmel. Közöltem vele a tényt:
Anya, ha ezt most nem kezdem el, meg fogok halni.
„Jó, értem” – mondta. Mi mást mondhatott volna? Érezte rajtam, hogy nincs más választásom.
Belevágtam. Csak ekkor kezdtem megnyugodni, bár még mindig hernyónak éreztem magam. Most pedig mintha előbújt volna a pillangó. Imádom az érzést. Az átalakulással minden egyszerűbb lett. Tudom, mit akarok, kivel szeretném ápolni a kapcsolatot és kivel nem. Sokkal erősebb vagyok.
Volt, hogy elhitted, hogy nem vagy egészséges? Hibáztattad magad?
Volt ilyen, persze. De tudom, hogy ezek nem az én gondolataim, hanem azok, amiket a társadalom kirakott elém. Ha megkérdeznéd, szeretek-e transz lenni, azt mondanám, nem. Nem döntöttem, nem választottam ezt. Egy csomó energiát elvisz, egy csomó megvetés és más szarság is jár vele. Nagyon jó lenne, ha egyszerűen azt mondhatnám: heteró nő vagyok.
Hogy zajlik az átalakítás?
Én szerencsés vagyok, mert mindent engedélyeztek, ami a teljes átalakuláshoz szükséges: engedélyek, vizsgálatok, igazolások. Utána jöhetett a hormonkezelés. Női hormonokat kellett bevinnem, a tesztoszteront pedig elnyomnom. Utóbbit nagyon rosszul viseltem, így minél előbb szerettem volna kasztrációt. Így találtam rá Bordás Noémire, aki Kiskunhalason praktizál, és nem csak nagyon profi az ilyen beavatkozásokban, hanem támogató is. Iszonyú fontos, hogy az orvos ne csak értse a dolgát, hanem lelkileg és emberileg is melletted álljon, ne ellenezze ideológiai alapon, ne ítélje el a transz embereket. Intim helyzet ez, be kell avatnod, hogy mit és miért szeretnél, nagyon sokat számít, hogyan áll hozzá. Szörnyű, hogy erre a helyzetre nem képzik ki a közszférában dolgozó orvosokat. Arról nem is beszélve, hogy anyagilag is megterhelő a beavatkozás: ma, ha esztétikus, működő, komplikációmentesen felépülő puncit szeretnél, az legalább hárommillió forint.
A nagy átalakító műtét végül Belgrádban volt, Bordás doktornő pedig Kiskunhalason ápolt utána, még a tágítást is megmutatta, ami megint csak nagyon sokat számított. Műtét után persze pár napig katéter és egyéb csövek lógnak ki az emberből, két hét alatt újra meg kell tanulnod felülni, felállni, végül járni – a felépülés nagyjából három hónap. A műtét után pár héttel már a tágítást is el kell kezdeni azaz felkészíteni az életre a mesterségesen képzett, új vaginámat.
Kész vagy?
Úgy érzem, teljesen. Igen. Kész vagyok. Most értem el a célhoz. Úgy, hogy rajtam semmi természetellenes nincs, nem plasztikáztattam. A hüvelyem komplikáció nélkül felépült, esztétikus, működő. Megismertem az új testem, volt már alkalmam használni különböző helyzetekben és jelentem: az orgazmus sokkal jobb, mint előtte. Az idegek ugyanazok, én viszont végre önazonos vagyok és ez nagyon sokat számít. Nem igaz a tévhit, hogy egy ilyen beavatkozás után az ember semmit sem érez többé. Nagyon sokat fejlődött a tudomány, bár tény, hogy jelenleg sokkal jobb női nemi szerveket tudnak adni a transz embereknek, mint péniszt. A női hormont persze nekem is életem végéig szednem kell.
Szeretnél gyereket?
Persze! Nincs méhem és petefészkem, ahogy nagyon sok más nőnek sincs, saját gyerekem tehát nem lehet, ami egy kicsit áldás is: túlságosan is szeretem ahhoz a meg nem született gyermekemet, hogy lehozzam ebbe a mai világba. Egy már itt élő léleknek viszont nagyon sokat segítenék azzal, hogy örökbe fogadom. Persze az egész helyzet rettenetes lehet: válogatni, hogy melyikük tetszik… Könyörgöm, gyerekekről van szó! Egyszer mégis szeretnék. Most viszont a karrier az első, van mit mondanom, mutatnom, most erre szeretnék figyelni. Színésznő, énekesnő szeretnék lenni.
Jó nőnek tartod magad?
Az ő táborukat szaporítom, azt hiszem.
Felteszem, mikor elkezdtél újra élni, hirtelen egyszerre tapasztaltál meg mindent, amiről nagyon sok nő panaszkodik és amiről egy kicsit a #metoo kampány is szól: a nyomulást, a füttyögést, a beszólogatást. Nyilván másként éled meg ezt, mint egy olyan nő, aki kiskamasz korától ki volt téve ennek.
Csak azt tudom kérni a férfiaktól, hogy ne nézzék a nőt lyuknak. Egyébként vannak férfiak, akik nem elfordulnak, amikor megtudják, hogy transz vagyok, hanem úgy vannak vele: ez egy szexuális segédeszköz, ezt ki kell próbálniuk! „Egyszer élünk, elvinném egy numerára”, gondolják. Ezt kikérem magamnak. Szerencsére azért nem ez az általános, hanem a meglepődés vagy az értetlenkedés. Azonnal kiderül, ki az, aki érdeklődik, és ki az, aki megijed és nem tud mit mondani. Sokat megtudok a másikról, amikor elmondom neki. Ez egy szűrő is: aki nem fogadja el és elítél, azzal nekem nincs dolgom. Szívesen beszélek magamról és erről a témáról, ha kérdeznek, válaszolok, meggyőzni viszont nem szeretnék senkit. A tárgyiasításból, zaklatásból pedig ugyanúgy nem kérek, mint a cisz nemű nők.
Aki lefagy, megijed, vagy tapintatlanul kérdez, jó eséllyel nem rosszindulatból teszi ezt, egyszerűen új neki a helyzet.
Ezért nem is hibáztatok senkit, de van, hogy nincs jó napom, hogy nem tudok pozitívan állni az emberekhez, hogy nincs kedvem vigyorogni, ez pedig kiborít. Amikor felrakok egy-egy komoly képet a Facebookra, sokan szabályosan számon kérik, hogy miért nem mosolygok.
Ha az embernek rossz a kedve, az ma legalább akkora tabu, mint a transzszexualitás.
Pedig a boldogság csak egy pillanat. Nehéz úgy beszélgetni, hogy ennyire nem mernek őszinték lenni.
Mindketten tudjuk, milyen kommentek lesznek ez alatt az interjú alatt a Facebookon.
Nézd, ha valaki megírná Monica Bellucciról, aki ötvenhárom évesen a világ legszebb nője, hogy transznemű, a legtöbben azonnal ítélkeznének, és pár percen belül megjönne az első komment, ami arról szól, hogy „én tudtam, látszik rajta!”. De hiába szólítanak meg, tudom, hogy ezek a hozzászólások nem nekem szólnak majd, hanem a kategóriának, amit a szemükben képviselek. Nekik, és általában minden heterónak üzenem, hogy senkinek sem árt, ha magába néz, és őszintén felteszi magának a kérdést: puncim van, de biztosan nő vagyok? Farkam van, de biztosan férfi vagyok? És ha már itt tartunk: biztosan heteró vagyok? Az igen válasz ugyanis nem feltétlenül természetes és magától értetődő.