Gina tizenhét éves. Kollégiumban lakik, dekoratőrnek tanul egy budapesti szakgimnáziumban, a „kis érettségire” készül nagy gőzzel. Tizenöt éves kora óta dolgozik. Egy hipermarketben kezdte árufeltöltőként, jelenleg pénztáros.
Még nyáron, az egyik diákszövetkezeten keresztül vették fel a budapesti „hiperbe”. „Lányoknak nem adnak nehéz fizikai munkát” – mondja. Tizenhat éves korától már délután 4-től este 10-ig dolgozott, hetente négy-öt alkalommal (beleértve egy-egy hétvégi napot is). Akkoriban kezdte a kilencedik osztályt. „Eléggé ki voltam merülve, hiszen ha aznap még suli is volt, reggel 7-től éjjel 11-ig talpon voltam.” Hogy mikor tudott tanulni? „A buszon például. Este is, hazafelé. Emlékszem, amint szuggeráltam az agyamnak, hogy még nem kapcsolhat ki.” Azt mondja, igyekezett nagyon odafigyelni az órákon, a szabadnapokon pedig „belehúzott”. „Bevallom, volt, hogy elaludtam egy-egy órán, néha dolgozatírás közben is. Ilyenkor felkeltettek, de képtelen voltam odafigyelni az órára.” Ettől függetlenül Gina közel négyes átlaggal zárta az összes félévet.
Sajóvölgyi Georgina tizenhat éves korától már délután 4-től este 10-ig dolgozott, hetente négy-öt alkalommal. (Fotó: Kováts Dániel)
A kérdésre, hogy hogyan viszonyultak a munkájához a tanárok, azt mondja, igyekeztek elnézőek lenni, de „valamit azért nyújtani kellett neki is”. A diákok pedig se nem kezelték csodabogárnak, se nem néztek fel rá különösebben. Igaz, „packázni sem packáztak vele soha”.
De miért kell egy tizenévesnek ennyit dolgoznia? Gina azt meséli, apja egyedül nevelte fel őket a bátyjaival. „Amint lehetett, segítettem a házimunkában, kilenc-tízévesen már főztem, takarítottam” – sorolja, közben nevet.
A bátyáim is hamar munkát vállaltak. Apát többször műtötték, végül pedig kirúgták a gyárból. Borzasztóan kevés pénzünk volt, igaziból nem volt kérdés egyikünknek sem, hogy dolgozni kell. Nem hagytuk, hogy apa lebeszéljen minket.
A családi kasszát Gina apja kezelte. A fiatalok hazaadtak minden forintot, az apjuk pedig visszaadta a költőpénzt. A hipermarketben nettó ötvenezer forintot lehetett keresni diákként, ennek körülbelül a felét Gina költhette el, de ebben benne volt az ebéd és az utazás is. „Apa nagyon büszke volt ránk, egyetlen kérése volt, ne menjen a tanulás rovására. Kicsit azért arra ment, mindhármunknál.”
Mikor jutott idő a kikapcsolódásra? És mi jelentette a szórakozást? „A munkahely – vágja rá Gina gondolkodás nélkül. – Én nagyon szeretek dolgozni, ráadásul jó volt a csapat is. Annak ellenére, hogy vannak persze barátaim a saját generációmból is, valahogy mindig a felnőttek közé vágytam, köztük éreztem jól magam. Néha azért hiányzott, hogy kimozduljak, de inkább nem álmodoztam ilyesmiről, tudtam, hogy úgysem lenne rá időm. ”
„Nem bánok semmit, mert egy csomó tapasztalatom lett. Felnőttem.” (Fotó: Kováts Dániel)
A diáklány az idei tanévben már „csak” hétvégente dolgozik, most a sulira koncentrál. A jelenlegi munka pénztárosként könnyebb, mint a polcrakodás, bár itt meg szellemileg fárad el. Az órabére 613 forint körül mozog, ami szerinte igazságtalan. Azt mondja, kasszásként minimum 8-900 forintot kellene kapnia, hisz milliókkal dolgozik. „Az első két-háromszázezret remegő kézzel fogtam meg. Ma már ez persze nincs így. Már nem a felelősség része nehéz, hanem az emberek mogorva odaszólásait kezelni. De összességében nincs sok stressz.” Havonta összesen 35 ezer forintot keres, ami teljes egészében a saját létfenntartására megy el.
Nem bánok semmit, mert egy csomó tapasztalatom lett. Felnőttem. A célom az, hogy megálljak a magam lábán. Szerintem ezzel már nem lesz sok probléma.
A jogszabályok szerint Magyarországon ma az a diák lehet munkavállaló, aki a tizenhatodik életévét betöltötte. Ez alól csak a szünidő lehet kivétel, amikor azok a fiatalok is dolgozhatnak, akik nappali rendszerű képzésben tanulnak, és már betöltötték a tizenötödik életévüket. Tizennyolc év alatt minden munkavállaláshoz szülői engedély kell.
Peti tizenhat éves. Az egyik fővárosi két tannyelvű gimnáziumba jár, most végzi a tizedik osztályt. Fizikus szeretne lenni. Hetente egyszer-kétszer mindig dolgozik. Pénteken általában raktáros valamelyik nagy áruházban, szombaton pedig lövészetet oktat, az édesapja mellett.
Szabó-Tóth Péter (Fotó: Kováts Dániel)
Budapesttől harminc kilométerre, egy faluban él, édesapjával, mostohaanyjával, és két húgával. A munka az ő ötlete volt, nem volt semmiféle kényszer. „Apa úgy nevel, hogy mindent magamért teszek. Ezt nagyon szeretem benne. Amúgy annak, hogy elkezdjek dolgozni, a részemről elvi okai voltak – mondja. – Sokat sportolok, a koronglövészet is sokba kerül, a vívás is, nemrég szereztem meg a jogosítványt motorra, egy jó motor ára pedig egy használt autóéval vetekszik.”
Kell a pénz, és nem akarok mindenre apáéktól kérni.
Peti kap zsebpénzt is, havonta tízezer forintot, aminek a fele az ebéd, a többi elmegy az utazásra és a havi egyszeri szórakozásra.
A fiatal srác „0-24-ben” az álláshirdetéseket bújja, és sok mindent elvállal, ami épp adódik. Először egy call centerben dolgozott óránként 1050 forintot kapott, ami „elég jó pénz”. A raktárban való pakolásért, amit mostanában csinál, például csak 650 forint körül adnak, de ha ki kell festeni egy áruház falát, pár száz forinttal máris jobb a fizetés. „Ezek a melók nehezek, és nagyon monotonok is, de ez van. Addig, amíg normálisan beszélnek velem, nincs probléma. Többségében egyébként normálisak. Szívesebben mennék színpadot építeni, de amíg nem vagyok tizennyolc, erre nincs lehetőségem. Ahogy arra sincs, hogy este nyolc után dolgozzak, pedig szeretnék.”
Peti szombatonként lövészetet oktat, amit ezért kap – néha pénz, néha lőszer, tartozék vagy épp kenőolaj –, „belemegy a saját lövészetébe”.
Gimnázium, tanulás, sport, munka, ingázás… a fiatal srác egy hete az idei tanévben így néz ki:
A hétfő délután a tanulásé, a következő három nap este 8-ra vagy 10-re érek haza a sport miatt. Pénteken általában este 8-ig meló, néha szombaton is, apa mellett. Ami biztos, hogy szabad, az a vasárnap. Havonta maximum kétszer mozdulok ki a barátokkal.
A napról napra készülés esélytelen, „tézéről-tézére készülés van”. Azokból a tantárgyakból, amiket az órán megért, ötös, de azokból, amikre sokat kellene tanulni, csak kettest-hármast tud kisajtolni magából.
Az osztályban a munka „nem téma”, a suliban is legfeljebb ketten dolgoznak év közben. „Nincs túl nagy baráti köröm a gimiben” – mondja Peti. „Mondhatjuk azt, hogy más az értékrendem. Szerintem ők a szórakozást kissé túlzásba viszik, én meg szeretnék produktív lenni. Nincs ezzel baj, csak ők megtehetik, én meg nem. A barátaimat inkább a sportból, vagy a munkából ismerem.”
Peti a tanulságokról azt mondja, a lövészetoktatás során azt tanulta meg, hogy „minden embert máshogy kell kezelni”. „Ez akkor tudatosult bennem, amikor pár centire voltam a haláltól, mert nem figyeltek az instrukcióimra. Ilyenkor persze megijednek, és jön az Úristen, jól vagy? És a bocsánat, bocsánat. Szerencsére viszonylag jó az önkontrollom, évente legfeljebb egyszer emelem fel a hangom.”
„Apa úgy nevel, hogy mindent magamért teszek. Ezt nagyon szeretem benne.” fotó: kováts dániel
„Volt egy időszak, amikor egy seggel akartam megülni négy lovat – folytatja. – Heti hét edzést azonban nem bírtam, mellette az ingázást, az alkalmi munkákat, a tanulást. Alig aludtam. Ez volt a mélypont az életemben. Utána döntöttem, és a tanulás lett az első, mellette a munka. A vívást elengedtem, már csak szerdánként járok le a Törekvésbe, ezt is inkább a jó társaság miatt. A pontlövészetet viszont folytattam. Az eredmények engem igazolnak, azóta többszörös országos bajnok lettem.”
Peti mostanra megtanulta, hogy mit jelent a pénz, és főleg, hogy milyen értékes a szabadidő. Ha minden álma teljesül, egyszer kijut az olimpiára koronglövészetben, elvégzi a fizika szakot, utána pedig légi irányító lesz a Liszt Ferenc Repülőtéren. Ami „százból ötnek, ha sikerül.” Szerintünk ő köztük lesz.
Csaba három évvel ezelőtt végezte el a középiskolát, faipari technikus lett. Dolgozni tizennégy éves korában kezdett el. Eleinte építkezéseken és lakásfelújításokon vállalt (nem hivatalosan) munkát, később egy gyorsétteremben helyezkedett el. Tizenegyedik osztályos korától egyedül él, és tartja el magát.
Csaba még javában középiskolás volt, amikor édesanyja örökölt egy önkormányzati lakást a fővárosban. „Anya akkoriban költözött vidékre a párjával, én rábeszéltem, hogy hadd maradjak Pesten, egyedül. Semmi bajom nem volt a nevelőapámmal, csak minél hamarabb vágytam a függetlenségre. Lázadtam megállás nélkül, minden és mindenki ellen. A graffitis korszakom is erről szólt.”
A munkához való hozzáállását röviden így összegzi:
Sosem kértem pénzt otthonról. Gyerekkoromban nem voltunk túlságosan elengedve. Volt, hogy anya két helyen is dolgozott, ilyenkor szinte csak aludni láttuk őt. Később megismerte a nevelőapámat, én pedig, amint lehetett, mentem vele pénzt keresni. Eleinte persze inkább csak nyáron. A pénzt, amit kaptam, többnyire odaadtam anyámnak.
A 11. osztályt Csaba már önállóan kezdte, a már említett lakásban. Első munkahelye egy gyorsétterem volt, a diákszövetkezetben azt mondták, az a „legpraktikusabb”. Pörgős? – kérdezem. „Pörgős hát, de meg lehet szokni – válaszolja. – Előbb-utóbb tudod már, hogy mikor van időd ebédelni, vagy szusszanni egyet. Igyekeztem mindig a hét elején letudni a három napomat. Egyrészt akkor nincs még nagy hajtás, másrészt szerettem volna, ha a hétvégém nagy része szabad.” Csaba ezeken a napokon munka előtt hazarohant még, hogy legyen egy félórája, bedobott egy kávét, majd irány az étterem, este tízig. „Volt, hogy valaki este narkóval akart fizetni, egy másik arc odacseszett elénk egy használt óvszert poénból. A többi sztorit inkább hagyjuk. Szóval, sokszor kellett állni a sarat, főleg, amikor a Keleti környékén dolgoztunk.”
Hogyan reagált a munkahely az iskolai kötelezettségekre és viszont? „Ha a munkahelyemen megmondtam a frankót, hogy ezeken és ezeken a napokon nem tudok dolgozni, mert sok lesz a dolgozat, szó nélkül tudomásul vették. Az iskolában már nem voltak ilyen megértőek. Tisztelet a kivételnek, nem érdekelte őket, hogy 4-re be kell érnem. Ha nem volt kész egy szakrajz, bent kellett maradnom és kész.”
A gyorséttermi munkával (túlóráktól függően) 50-60 ezret lehetett keresni, ehhez jött még az árvasági segély, mert Csaba édesapja kisgyermekkorában meghalt. Összesen úgy nyolcvanezer forint jött össze egy hónapban. „Anya hétvégén általában főzött rám, hétköznap ettem az étteremben, vagy valamelyik haveromnál hívtak meg vacsorára. Ettől függetlenül sokat kellett trükközni ahhoz, hogy meg tudjak élni. Az ebédjegyeket például gyakran féláron vettem meg valamelyik osztálytársamtól, akinek aznap nem kellett.”
A tanulásról Csaba is azt mondja, sok minden „ráragadt”. „A törit, föcit, bioszt sosem kellett tanulni. A rajzolást is szerettem. A matek már más kérdés. Az érettségi jegyeim között volt is minden: kettes, hármas, négyes.”
A fiú az érettségi után nem a szakmájában helyezkedett el. „Nagyon szeretem a fát, csak épp az életben nem fával kell foglalkozni, hanem bútorlapokkal. Én meg nem akartam napi hétezerért bútorlapokat ragasztani”. Németországban tárt karokkal várták volna őket, de Csabának ez „nem volt opció”. Annak viszont nagyon örült, hogy elvégezte a középiskolát, jelenleg épp a lakását újítja fel, a parkettázástól a bútorszerelésig egyedül csinál mindent.
A példakép szón kicsit gondolkodik. Először rávágja, hogy neki saját maga a példaképe, de később szóba kerül az édesanyja is.
Az én anyám a legnagyobb – mondja határozottan, majd büszke mosollyal az arcán hátra dől. – Feszülős cuccokban jár, tele van tetkóval. Intézetis múlttal került ki az életbe, ehhez képest becsülettel felnevelt mindhármunkat, szinte végig teljesen egyedül. És nem rokkant bele. Lett egy normális családja, normális párja, most pedig boldogan él vidéken. Már csak azt várja, hogy az utolsó gyereke is kirepüljön. Az volt az egyik álma, hogy legyen egy choppere, és végre vett is egyet, most azzal jár.
Ami a stresszt illeti, Csaba korábban sokat idegeskedett, hol a számlák miatt, hol az anyukája kritikái miatt, „amikben volt olykor némi igazság”, de aztán megtanulta a feszültséget jól kezelni. Most egy színpadépítő cégnél dolgozik, alpinistaként. A szabadidejében angolul tanul, illetve az angoltanára egyetemi töri óráit látogatja. Nemrég megvette élete első számítógépét. De a felnőtté válást leginkább az alpinista céghez köti. „Az elején ott álltam a 23-26 éves kollégáimmal, akik tök máshogy fogták fel az életet. Rengeteget tanultam tőlük arról, hogy mit jelent a felelősség, mit jelent az összetartozás, egymás hülyeségeinek a tolerálása. Éles ellentéte mindez annak, amit akár a középsuliban, akár az első munkahelyemen megéltem. A jövő? Még két-három év rock’n roll itt, aztán szeretnék egy normális párkapcsolatot és egy saját alpinista céget. Jelenleg mindent ez utóbbinak rendelek alá.”
