Mindenkinek vannak hétköznapi helyzetek az életében, amelyeknek a gondolatától is kirázza a hideg. Nekem ilyen az, amikor egyedül kell bemennem például egy étterembe. Miközben ezeket a sorokat írom, az egyik kolléganőm éppen lazán átsétál a mellettünk lévő irodába, ahol cirka 20-25 ember ül. Neki nem probléma, én rendszerint ettől is összerándulok.
Kiskoromban kezdődött. Emlékszem, rettegve léptem be a kerületi könyvtárba, amikor a házi feladatomhoz kénytelen voltam valamilyen könyvet kikölcsönözni. Szorongtam az ajtónyitáskor rám szegeződő tekintetektől, izzadva koncentráltam, hogy csak meg ne botoljak a lépcsőn, el ne ejtsek, fel ne döntsek véletlenül valamit, találjam meg lehetőleg segítség nélkül minél előbb, amire éppen szükségem van, hogy aztán távozhassak szélsebesen a sok idegen felnőtt ember közül, én, az ügyefogyott kisgyerek.
Amikor felnőtt lettem, és egyre több programot kezdtünk szervezni a barátaimmal, egyre nőtt a potenciális szorongást előidéző helyzetek lehetősége is, de szerencsémre a legtöbb barátnőm éppen olyan félszeg volt akkoriban, mint én, így egyértelmű volt, hogy a mozi előtt találkozunk és nem a moziban, ha meg egy kávézóba akartunk éppen beülni, akkor szakadó hóban is megvártuk egymást a legközelebbi metrómegállónál, mert kimondatlanul is egyetértettünk abban, hogy
ketten belépni egy helyre tök rendben van, egyedül viszont para.
Aztán a húszas éveim közepe táján elegem lett ebből az állandó szorongásból, és elkezdtem tudatosan trenírozni magam, hogy magabiztosabb legyek. Pontosan emlékszem az élményre, amikor életemben először egyedül ültem be moziba. Persze az egyik legkisebb mozit választottam – az Anyegint néztem meg a Honvédban, ami kellően csajos, de mégis érdekes választásnak tűnt ahhoz, hogy az ember lánya legálisan egyedül nézze meg. De azért így is feszengtem egészen addig, míg el nem sötétült a nézőtér, pedig nem voltunk a teremben, csak hárman összesen. Nem mondom, hogy nagy kedvencem lett, de az egyedül moziba járás volt az a helyzet, amelyben kicsit elkezdett oldódni a szorongásom a társas helyzetektől.
Az igazán nagy előrelépést viszont az jelentette, amikor elkezdtem interneten ismerkedni.
Nem szerettem hetekig levelezni senkivel, az volt az elvem, hogy egy hétnél, illetve 4-5 levélváltásnál több időt senkire nem szánok. Ennyi idő alatt ki kell derülnie, hogy akarjuk-e valakivel személyesen is megismerni egymást. Amikor aztán személyes találkozás következett, az ügy duplán is terhelt helyzet volt számomra, hiszen meg kellett jelennem valahol egyedül, és ilyenkor nemcsak a fejemben létezett az a rettegett opció, hogy most majd biztosan kíváncsi tekintetek merednek rám, ahogy belépek, hanem minimum egy fürkésző tekintet tényleg volt. Plusz be kellett mutatkoznom egy idegen embernek, és fesztelenül kellett cseverésznem vele cirka egy órán át, ami introvertált ember lévén szintén nem tartozik az erősségeim közé.
Végül azt a stratégiát eszeltem ki, hogy kinéztem magamnak egy kávézót, amit kineveztem a randitörzshelyemnek. A kipécézett helyet először egy barátnőmmel teszteltük – finom volt a kávé, megtudtam hol a mosdó, így a randin nem kell majd azzal bénáznom, hogy keresgetem, és a pincérek is kellően flegmák voltak, nem foglalkoznak túl sokat a vendégekkel. Amikor aztán megismerkedtem egy pasival, és az illetőnek nem volt ötlete, hol találkozzunk – és ötből négynek nem volt, ami elég vicces, de ez már egy másik történet –, akkor rendszerint ezt a kávézót javasoltam. Én meg rendszerint a megbeszélt időpont előtt 10 perccel érkeztem, beelőzve a randipartneremet – és így kiiktatva egy kíváncsi szempárt, amelyik érkezésemkor az ajtót lesi. És ahogy egyre több ilyen találkozóban volt részem, egyre bátrabb is lettem a korábban rettegett szituációkban, szóval a terápia hasznosnak bizonyult – bizonyos mértékig. Bemutatkozni és egy kicsit csevegni idegenekkel ma már gond nélkül képes vagyok.
De azért nem sikerült kibújni a bőrömből.
A mai napig összeszorul a gyomrom, ha egyedül kell bemennem egy étterembe vagy kávézóba, vagy bármilyen olyan nyilvános helyre, ahol még nem jártam. Ilyenkor mindig azt kívánom, bárcsak lenne egy buborék körülöttem, ami láthatatlanná tesz mindaddig, amíg meg nem érkezik egy ismerős, aki mellett már biztonságban érzem magam. Addig meg jobb híján kénytelen vagyok a telefonom jelentette búrát alkalmazni, és ignorálni a tenyeremben képződő huncut kis izzadságcseppeket.
