Egy év, amíg egy újszülött együtt lehet az édesanyjával. A magyar büntetésvégrehajtás szemszögéből ez méltányosság, kedvezmény, ami megilleti azokat, akik várandósan kerülnek rács mögé, és a tököli rabkórházban szülnek. Az anyák és a csecsemők szempontjából viszont szívszaggató kegyetlenség, amit lehet takargatni praktikummal, igazságérzettel, de már csak jogilag is érdekes dilemma, hogy miként lehet ilyen drasztikusan befolyásolni egy olyan ember életkezdését, aki nem követett el semmit, tehát ő maga nem büntethető. Márpedig tudjuk, hogy az első három életévben megélt kötődésélmény vagy éppen trauma (valójában minden, ami ekkor történik), alapvetően határozza meg egész személyiségünket, érzelmi életünket és ezen keresztül a sorsunkat.
El nem tudom képzelni azt a hiányt és elhagyatottságot, amit mind az anya, mind az egyéves baba átélnek ilyenkor. Halmazati büntetés a már kirótt évek tetejébe, olyan büntetés, amit az egyik fél egészen biztosan nem érdemel meg, de talán a másik esetében is aránytalan. Rengeteg időt, akár három hónapot is kell várni arra, míg egyáltalán láthatják egymást.
Persze felmerül a kérdés: mi van azokkal, akik pár hónaposan, félévesen vagy épp kétévesen maradnak anya nélkül annak elzárása miatt? Nekik vajon kisebb vagy nagyobb trauma ez, mint zárt intézményben született sorstársaiknak?
A kemény helyzet ellentmondásosságát jól illusztrálja az SOS Gyermekfalvak anyák napjára kiadott videója, amelyben Rácz Éva nevelőszülő mesél az elszakadásról és a viszontlátásról.
