Aktuális

„Az ember sok mindent megért, amikor meglátja, honnan jönnek ezek a gyerekek” – L. Ritók Nóra

Van, aki beszél a társadalmi problémákról, és van, aki elindul megoldani őket. Egyedül belevágni ilyesmibe kivételesen kemény személyiségre, és megingathatatlan elszántságra utal. És az út még így sem egyenes.

L. Ritók Nóra tanár, képzőművész, tankönyvíró, civil, az Igazgyöngy Alapítvány és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény alapítója, amelynek fő tevékenysége a tehetséggondozás és személyiségfejlesztés, különös tekintettel a hátrányos helyzetű gyerekekre. Az iskola a román határ menti Berettyóújfalu kistérség hat településén végez művészeti nevelő munkát, ahova huszonhárom faluból mintegy hatszázhetven gyerek érkezik, akik nagy része hátrányos helyzetű, több mint fele halmozottan az. Az alapítvány nagy figyelmet fordít a gyerekek családjának szociális támogatására, az életkörülményeinek javítására is. Egy közeli zsákfaluban, Toldon hosszú távú közösségfejlesztésbe is kezdtek néhány éve.

Egy fiatal lány földrajz-rajz szakos tanárként végez. Ahogy megszerzi a diplomáját, visszatér szülővárosába, a kelet-magyarországi Berettyóújfaluba, ahelyett, hogy „elvándorolna”. Mi vitt vissza oda?

Alapból nem vagyok az a „könnyen feladós” típus, de más világ is volt akkoriban. Látom, hogy ma nem igazán vannak olyan vonzó dolgok, ami egy fiatal pedagógust motiválna arra, hogy egy leszakadó térség gyakran szegregált iskolájában kezdjen dolgozni. Viszont a nyolcvanas évek végén még nem volt ennyire nehéz a helyzet. Akkor még itt is megvoltak a lehetőségek, és a pedagógiai munkának is sokkal nagyobb volt a presztízse. Volt helyi közösség, a pedagógus be tudott kapcsolódni az életébe, voltak működő művelődési házak is. Ezt tanultam, ezt akartam csinálni. És itt.

Milyen kihívásokat jelentett ez a közeg egy kezdő tanárnak?

Ebben a térségben sok roma származású ember él, legtöbbjük generációkon átívelő mélyszegénységben. Nagyon hamar azzal kellett szembenéznem, hogy amit én a felsőoktatásban megtanultam, és az itteni valóság teljesen más. Az idősebb kollégákat figyeltem, próbáltam ellesni, ők hogyan csinálják, de nem tudtam azonosulni a módszereikkel.

L. Ritók Nóra az Igazgyöngy Alapítvány és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény alapítója

Hogyan próbálkoztál?

Elhagytam a földrajz tanítását, és csak a rajzra koncentráltam. Akkoriban dolgoztam már képzőművészként is, és azt kerestem, hogy a saját alkotási fázisaimban mik azok a tényezők, amik fontosak a sikeres munkához. A rajzórára szerencsére nem írnak elő konkrét témákat, így a gyerek kerülhetett fókuszba. Megérteni őt, motiválni, sikerélményt adni neki úgy, hogy neki is kelljen erőfeszítést tenni: ezek voltak fontosak számomra. Persze először az is kihívás volt, hogy egyáltalán odafigyeljenek rám.

Ezt hogy érted el?

Megpróbáltam érdekessé tenni magam. Leültem az osztályban, és elkezdtem rajzolni őket. Érdeklődni kezdtek, odajöttek, elcsendesedtek. Kérdezgették, hogy megtanítom-e őket is. Mondtam, hogy igen, és elkezdtük a közös munkát. Szép lassan elindult egy alternatív rajztanítás. A saját szubkultúrájukkal igyekeztem megfogni őket: a zenével, a tetoválásokkal, ékszerek tervezésével. A rajzban az a jó, hogy negyvenöt perc alatt is lehet mutatni egy tükröt, amiben a másik azt látja, hogy ügyes. Ebből már lehet építkezni.

Hogyan reagált az újításodra a tanári közösség?

Szerencsém volt az akkori igazgatómmal, mert támogatott. Abban az időben jött Magyarországra a Soros Alapítvány, amely roma oktatási témákban is írt ki pályázatot. A pályázati pénzekből egy igazi rajztantermet tudtam létrehozni az iskolában, komoly könyvtári anyaggal, eszközökkel, de aztán jött egy igazgatóváltás. Az új vezető úgy gondolta, a művészet nem része az életnek, és nem értékelte, amit elértünk a gyerekekkel. Nem bírtam ott maradni. Mindent, amit szereztem ehhez a munkához, ott kellett hagyjak, de nem adtam fel. Valószínűleg azért, mert hittem abban, hogy a módszer működőképes. Elhatároztam, hogy alapítványt hozok létre, és újrakezdem a nulláról.

A rajzban az a jó, hogy negyvenöt perc alatt is lehet mutatni egy tükröt, amiben a másik azt látja, hogy ügyes

Egyedül voltál egy alapítvánnyal és egy alternatív módszerrel. Mi adott erőt mindehhez?

A belső erőm, egyensúlyom mellett a legnagyobb megerősítést az adta, hogy Vekerdy Tamásnak köszönhetően bekerültem egy olyan szakmai körbe, amelyről vidéki pedagógusként nem is álmodhattam. Az alternatív pedagógia legmeghatározóbb képviselőivel dolgozhattam együtt, továbbképzéseken. Ott voltak a Waldorf-iskolák, a személyiségközpontú Rogers, a Freinet-pedagógia, a Gyermekek Háza, a Kincskereső Iskola. El tudod képzelni, milyen volt nekem, amikor egy Winkler Márta odajön, és azt mondja: „Fantasztikus, amit csináltok.” Felemelt és erőt adott, hogy a legnagyobb szaktekintélyektől kaptam bátorítást.

És létrejött az Igazgyöngy Alapítvány.

Igen, de azért ez nem volt olyan egyszerű. Amikor a környéken elterjedt, hogy el fogok menni az iskolából, több ajánlatot is kaptam. Az egyik helyre igent mondtam, azzal a feltétellel, hogy segítenek az iskolaalapítást megcsinálni. Ezzel párhuzamosan elvégeztem az Iparművészeti Egyetem vizuális kommunikáció és környezetkultúra szakát, és szereztem olyan képesítést, amivel a saját iskolámban iskolaigazgató lehettem. 1999-ben alakult meg az Igazgyöngy Alapítvány, 2000-ben az iskola. Sosem gondoltam magamról, hogy vezető típus vagyok, de beláttam, ebbe is bele lehet tanulni.

Volt olyan gyerek, aki már kétszer ismételte az első osztályt, amikor rájöttünk, hogy nem lát jól. Akkor már öt dioptriás szemüveg kellett neki.

Milyen iskola lett a tiéd?

Ez egy művészeti iskola, délutáni elfoglaltság a gyerekeknek. Több eleme van, amelyek folyamatosan alakultak. A gyermekközpontúság az első, vagyis a gyerekek igényei vannak a középpontban. Aztán ott a hátrányok ellensúlyozása, vagyis az a kérdés, hogy a vizuális nevelés hogyan tudja segíteni azoknak a képességeknek a fejlesztését, amelyekre  más tantárgyaknál szükség van: figyelemkoncentráció, vizuális memória, logikai gondolkodás, finommotorika. A harmadik lépés a szociális készségek fejlesztése, ebben nagyon nagy a lemaradás. Önbizalom, önbecsülés, énhatékonyság-érzés. És akkor még ott vannak az ún. társas kompetenciák: együttműködési készség, szolidaritás, tolerancia. Csupa olyasmi, amit sokan nem tudnak a családból hozni, mert a szüleik, nagyszüleik sem gyakorolták. Ráadásul ezekre nemcsak a szegénységben élő gyerekeknek van szüksége, hanem mindenkinek. Ezek a készségek az integráció alapjai.

Milyen körülmények között élnek, akik hozzád járnak?

Ha oda mész, bizonyos tekintetben ugyanazt a szegénységet látod, amit ötven vagy száz évvel ezelőtt. Egy szobába zsúfolva minden, mind létszámban, mind a szoba funkciójában. Fűtésgondok, hiányos bútorok, a vezetékes víz hiánya… van, ahol áram sincs. Ha kimosnak egy dzsekit, és nincs centrifuga, nem biztos, hogy másnapra megszárad, és hát másik nincs. Az alapszükségletek sincsenek meg, például élelem a hónap végéig. Egy váratlan kiadás, például egy gyógyszer kiváltása már megoldhatatlan, nincs más lehetőség, jön az uzsorakölcsön. Ezek a családok generációk óta így élnek. Az ilyen helyről érkező gyerekeknek nem kipihentek, nincsenek testileg-lelkileg olyan állapotban,  mint a többségi társadalom gyerekei. Volt olyan gyerek, aki már kétszer ismételte az első osztályt, amikor rájöttünk, hogy nem lát jól. Akkor már öt dioptriás szemüveg kellett neki… A pénzhiány miatt rengeteg élményből kimaradnak. Nem tudják kifizetni a kirándulás, mikuláscsomag, a tablókép árát. Nincs felszerelés, tornacipő. Az ember sok mindent megért, amikor meglátja, hogy ezek a gyerekek honnan jönnek. De ez nem azt jelenti, hogy boldogtalanok. Nincs tapasztalatuk a „másik világról”. Csak mi érezzük ezt olyan torokszorítónak.

Azt vallod, hogy az iskola nem elég, ezért kiszélesítettétek az Igazgyöngy tevékenységét.

Ahol nincs olvasási kultúra, nincs beszélgetés, ott az iskola hiába nyomja az olvasás, tanulás fontosságát. Elég hamar jött a felismerés, hogy az iskola önmaga nem elég, a probléma ennél sokkal összetettebb. Ezért családgondozást is végzünk. Kezdetben én csináltam, ma már főleg a munkatársaim. Az elején főleg kríziskezelést végeztünk. Hogy legyen ruhájuk, cipőjük, gyógyszerük, karácsonyi élményük, születésnapjuk. De az nem megoldás, hogy éveken keresztül így segítsünk egy családot.

Ahol nincs olvasási kultúra, nincs beszélgetés, ott az iskola hiába nyomja az olvasás, tanulás fontosságát

Akkor mi az igazi segítség?

Egyfajta közösségfejlesztési program. A lényege, hogy a közösséget tesszük képessé arra, hogy működési szabályokat hozzon. Ebben fontos, hogy csak azért nem segítünk valakinek, mert szegény. Akkor kapja meg a támogatást, ha ő is segít a közösségnek, ha tesz is a saját élete megváltozásáért.

Egy közeli zsákfaluban, Toldon település- és közösségfejlesztésbe is kezdtetek. Mesélsz erről?

Ez egy húszéves program, most tartunk a nyolcadik évnél. Működik tanodánk, baba-mama klub, és vannak közösségi foglalkozások hétről hétre. Az a célunk, hogy képessé tegyük őket arra, hogy „meg tudják magukat szervezni”. Ma már közösségi kertben dolgoznak, kézműves műhelyben, brikettüzemet terveznek. De a társadalmi vállalkozásunknak nem a kézműves termékek az igazi produktumai, hanem azok az emberek, akik képesek megszervezni a közös munkát.

Nagyon sok díjat kaptál már. Érzed az elismerést?

A szakmai elismeréseket az ember megerősítésnek veszi, talán a legmélyebben a nemzetközi Ashoka–tagságot (társadalmi vállalkozásokat támogató szervezet) éltem meg, ami egy más szintre emelte a munkámat. Sokan jönnek szakdolgozni, kutatni, több egyetemmel is kapcsolatban vagyunk, ez is elismerés. De a legnagyobb dolog az lenne, ha a modellünk, a szemléletünk hatna a rendszerre.

Tankönyvet írtál, sokat publikálsz szakmai lapokba és hírportálokra is, és blogod is van, a Nyomor széle. Sok mondanivalód van?

A kormányzati kommunikáció azt mondja, hogy nincs mélyszegénység. Szeretném megláttatni a problémát, és megmutatni, mi van a látszat mögött. Az érzékenyítés nagyon fontos, ahogy az is, hogy a negatív és a pozitív történetek aránya valós legyen a híradásokban is.

Mi az, ami leginkább szárnyakat ad neked?

Mostanában leginkább annak örülök, ha a közösségben látok változást. Az első toldi karácsony jut eszembe erről. A becsomagolt ajándékokat a gyerekek szétcibálták, szétdobálták, összevesztek rajtuk, hogy kié értékesebb. A szülők ellopták egymástól a tartós élelmiszert, és mindenki összeveszett mindenkivel. Engem is lehordtak mindennek, hogy nem elég adományt hoztam. Elviharzott mindenki haza, én meg ott maradtam a fene jó szándékommal, és úgy éreztem, hogy soha nem fogunk tudni elmozdulni innen. Aztán öt év közösségfejlesztő munka után úgy szervezték meg a toldi asszonyok a karácsonyt, hogy ki sem mentünk segíteni. Mikor megérkeztem az ünnepre, és beléptem a terembe, gyönyörűen feldíszített fa fogadott. A termet dekorálták, a gyerekek hófehérbe öltözve álltak a kultúrház színpadán egy-egy szál gyertyával, és énekeltek. Az asszonyok süteményeket sütöttek, aki nem tudott, az vett valamit. Sírtam a meghatottságtól.

Mit élsz meg a legnehezebbnek?

Nagyon nehéz a gyerekek helyzete azokban a családokban, amelyek életvitelszerűen bűnözésből élnek. Náluk nem lehet motiváció az, hogy segítünk a krízishelyzetben, mert van pénzük. Nekik nem érték az, amit az iskola, vagy mi nyújtunk. De azt is borzasztó nehéz számomra feldolgozni, mikor kiderül, hogy egy kislányt szexuálisan zaklatnak. Ezek nagyon nehéz történetek. És kihívás az is, ha az iskolákban, óvodákban dolgozókban nincs megértés. Amikor elutasító, hibáztató magatartással találkozunk. Sokszor nehezebb velük, mint a családokkal.

Először az is kihívás volt, hogy egyáltalán odafigyeljenek rám

Tanítasz még?

Igen, a művészeti iskolába még mindig tanítok.

Mennyire tartod a kapcsolatot a volt mentoráltakkal?

A közösségi oldalon meg szoktak találni régebbi tanítványok, akár csak azért, hogy elmondják, sikeres az életük, és vannak, akiknek már a gyerekeit tanítjuk. Egyre több olyan gyerek van – bár jellemzően nem a leghátrányosabb helyzetben lévők közül – aki végig tudta csinálni a főiskolát. Van olyan tanítványunk, aki nemsokára velünk dolgozik, és olyan is, aki a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizett, és most Franciaországban tanul.

Meddig fogod ezt csinálni?

Ötvennyolc éves leszek nemsokára, már azon dolgozom, hogy minél több feladatot átadjak a kollégáimnak. De nyugdíjba biztosan nem fogok elmenni, legfeljebb távolabb leszek egy kicsit.

Nagy Melinda

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése