Nem értek a gazdaság törvényszerűségeihez, de azt hiszem, egy olyan korszakot, melyben a munkaadók csak úgy rugdossák félre az ácsingózó munkavállalókat, mert munkanélküliség van, szükségszerűen követ egy olyan – ha szabad a munkaerő-áramlás –, amelyben a rúgó és a rúgott szerepe fölcserélődik. Lassú folyamat ez, nem is általános, főleg nem Magyarországon.
Két hete egy strand büféjének pultján könyökölve például földúlt karbantartó panaszába hallgatóztam bele akaratlanul, akit egyik pillanatról a másikra úgy rúgott ki egy szállodából a főnöke, hogy a szerencsétlen szólni sem tudott a meglepetéstől. Nem csinált nagy ramazurit, csak volt valami különvéleménye. Kiderült, hogy a másik szaki, aki védelmébe vette őt, szintén repült. Maradt két karbantartó egy négycsillagos szállodára. Vajon ilyen jól el van látva megbízható szakmunkásokkal ez a határmenti térség? – gondolkodtam el. Mert ha nem, akkor ezzel a rúgással csak öngólt lőtt az illető. Olyan végtelenül közhelyes dolgok is eszembe jutottak, hogy egy főnöknek tényleg ennyi volna egy elbocsátás? Vesztett a kedvenc csapata, megint fájt a feje az asszonynak, jött a front, beszólt az alkalmazott – na, nesze neked, karbantartó! Ami mellékesen nemcsak azt jelenti, hogy kettővel több csomag fogyott ma nyugtatóból a helyi patikában, cigiből a Nemzeti Dohányboltban, itt a pultnál meg, ahol könyökölök, kiment két-két deci bor grátisz, vigaszképpen a havertól, hanem azt is, hogy kiesett két kenyérkereső két családból. Az asszonyok sírnak (vagy pörölnek, hogy „na már megint nem tudtál bekussolni, apa!”), a család nem megy nyaralni (amúgy se ment volna?). Bagatell.
Na, ezt értem, ez Magyarország. Egyből otthon éreztem magam a strandon, ott a végeken. De hogy három vendéglátós összefogjon?! Ez nem fér bele a világképembe. Hát ott Szegeden hogyhogy ne dögöljön meg a szomszéd tehene?! „Ha nekem van pincérem, a kávézósnak meg nincs, az ő baja, legalább nálam fognak kávézni a népek, és tán még egy levest is megesznek. Söröm is van, minek mennének a sörözőshöz (akinek szintén fölmondott a csaposa), itt még egy jó sztéket is megehetnek mellé” – így őrölhetnek egy átlagos vendéglősagy fogaskerekei, gondolom én. A kákán is csomót keresve még az is eszembe jutott, hátha valami presztízsemelő PR-fogás ez.
De rögvest kiigazítottam magam: egy boldogabb országban lehetne, de nem kis hazánkban! Itt ki nem tesz rá, hogy jó fej-e a tulaj, akar-e összefogni? Olcsó a pörkölt vagy nem olcsó, ez itt a kérdés. Hogy a munkaerő-élet mennyit kóstál, kit érdekel? Nekem is szar, engem se fizet meg a főnököm, hát hol futja nekem arra, hogy étteremben üldögéljek! – így kattint tovább a delmagyar.hu-n az átlaghelyi, és juszt se ül be ilyen puccos helyekre. Ennyit a PR-értékről.
Kevesen vannak a jók (Profimedia)
Fussunk neki máshonnan: hogyan fér bele egy szakács, pincér, konyhalány életébe, hogy néha kölcsönadják? Biztos nem a lábát lógatja munkaidőben, hogyan lehet motiválni, hogy pihenés helyett extra munkát vállaljon? Csak fölhívom én az egyik vendéglőst, gondoltam, meséljen, mi van a hír mögött. Semmi politikát nem szeretne, kezdi, én pedig nyugodt szívvel ígérem, hogy az aztán itt biztos nem lesz. Érzem, kicsit bánja, hogy így bekerült a sajtóba, nem biztos, hogy nem lesz ebből baja. Szakácsból lett két éve a kávézó-bisztró operatív üzletvezetője és társtulajdonosa.
A legnagyobb problémája a szakmának, mondja, hogy nincs szakképzett, motivált munkaerő. Nemrég a piacon hiába kerestek felszolgálót, nagy nehezen, a kapcsolati tőkét használva találtak csak. Nincsenek csillagászati fizetések náluk, a munkarend is átlagos: egyik héten három, másik héten négy szabadnap jár, és ha éppen van kedve a dolgozónak, elmehet a szomszédhoz is, ha ott aktuálisan kitört a munkaerőínség. És ettől mindenkinek csak jobb lesz. Ilyen egyszerű dolgok derültek ki.
Meg az, hogy valamiféle tudásmegosztásra készül a kávézós, az éttermes és a sörözős. Merthogy nemcsak szóba állnak egymással, de „szakmáznak”, olyasmiről szoktak beszélgetni, hogy mitől is lehetne jobb a vendéglátás renoméja, álmodoznak életpályamodellről, és eszmét cserélnek arról, mitől érzik jobban magukat a dolgozóik. Például olyan apró gesztusoktól, hogy fölkerül a nevük az általuk készített koktéllapra, hogy díjazzák az innovációt: ha előállnak új koktéllal, szendviccsel, ötlettel, mit lehetne aznap beletenni egy vonzó akcióba. Ezektől fogják magukat nélkülözhetetlen fogaskeréknek érezni a „gépezetben”, mondta a telefonban Talmácsi Ádám, és hozzátette, hogy szeretnék ezeket a gondolataikat megosztani a kollégáikkal.
Én ekkor már csak fél füllel figyeltem, mert arra gondoltam, milyen jó lenne ezeket a fiatal embereket klónozni, és valami ejtőernyővel lepottyantani néhány helyre, ahol a hazai munkaerőproblémák megoldásáról diskurálnak. Arról, hogy baj van, mert kétszázezer ember hiányzik a versenyszférából, és július elején még kétezer-négyszáz tanárt keresnek a tanévkezdéshez. Van viszont rengeteg közmunkásunk, akik árokszélt fognak nyírni, míg a világ és még hét nap. (Hoppá, már majdnem politizáltam!) Talán az ilyen összefogásos agyakban, vagy általuk inspiráltan, megszületne ezer meg ezer valódi „életpályamodell”, és előkerülnének a föld alól, meg külföldről az alkalmas, motivált, kreatív emberek, akiket végre meg lehetne becsülni. És velük együtt azokat is, akik már régóta húzzák az igát összeszorított fogakkal, elismerés nélkül.
