„Négy gyerekem van, és alapvetően felelősségteljes anyukájuk vagyok. Persze, nekem is vannak megingásaim: amikor csirkefalatokat adok nekik vacsorára, vagy amikor a ketchupot zöldségnek számítom, mert mást nem tudok beléjük diktálni. Ha mindezektől eltekintünk, senki, de tényleg senki – még én magam sem, amikor önkínzó hangulatba vagyok – nem nevezne kegyetlen, szörnyű vagy nemtörődöm anyának.”
Így kezdődik az a hosszú és egyben roppant tanulságos vallomás, amit a négygyerekes amerikai anyuka, Rita Templeton tett közzé a Scary Mommy oldalán. Olyasmit osztott meg szülőtársaival, amiről a legtöbben még maguk előtt is mélyen hallgattak volna, nem hogy a nyilvánosság előtt vállalják. Mindezt azért, hogy egy olyan oldalról világítson meg egy általában komoly indulatokat generáló témát, ahonnan viszonylag ritkán szokás.
Rita ugyanis néhány éve az autóban hagyta egyéves kisfiát. A napon.
„Egészen addig én is úgy reagáltam az ilyen történetekre, ahogy a legtöbb szülő szokott: hevesen és szemforgatva, és közben azt morogva, hogy soha az életben nem tudnék olyan hülye és felelőtlen lenni, hogy a kocsiban hagyjam a gyerekemet.” Aztán eljött az a bizonyos júniusi nap, amikor Rita és az édesanyja, aki nem sokkal korábban költözött az államba, hogy közelebb lehessen az unokáihoz, egy családi összejövetel közben édességért indultak a közeli szupermarketbe.
„A férjem megkért, hogy mindenképp vigyem magunkkal a legkisebbünket is, nehezen tudta volna ugyanis a hússütést megoldani a három nagyobbal és az alig egyévessel a karján.” Rita annak rendje és módja szerint beültette a kisfiút az autóba, aki – mint írja – egy hang nélkül viselte az egészet. „A szupermarket nem volt messze. Anyukámmal végignevettük az egész utat, még akkor is nevettünk, amikor beálltam a parkolóba. Emlékszem, megnéztem az időt a telefonomon, mielőtt kiszálltam volna. Anyám a táskájába nyúlt, hogy feltegyen egy kis ajakápolót. Aztán kiszállt ő is. Én pedig lezártam az autót, és elindultunk a bolt felé.”
Rita azt mondja, a legnagyobb szerencséjük az volt, hogy a boltban nem volt abból a desszertből, amiért indultak; alig két percet töltöttek benn, mielőtt visszamentek volna az autóhoz. „Kinyitottam az autót. Beszálltunk. Beindítottam az autót, abban a pillanatban bekapcsolt a rádió és a légkondicionáló is. Már az új célállomásunkat terveztük anyámmal, amikor nagyjából egyszerre mindkettőnknek leesett, hogy a babát közben az autóban hagytuk.”
Rita azt mondja, rengeteget idejébe telt, mire egyáltalán le merte írni ezeket a szavakat. „Még most, évekkel később is összeszorul a gyomrom a gondolattól, és elfog a pánik, ha visszajátszom a fejemben az eseményeket. Nehéz beismerni, hogy egy ilyen, potenciálisan halálos szülői hibát vétettem. Én. Aki soha nem tenné kockára a gyerekei életét. Én. Aki mindennél jobban szereti a gyerekeit.”
Az anyukát az döbbentette meg leginkább, milyen egyszerű volt ezt a súlyos hibát elkövetni. Leírja, hogy utána még hónapokig gyötörte magát a „mi lett volna, ha” szcenáriókkal. „Nem azért osztom meg ezt most a világgal, hogy könnyítsek a lelkemen. Hanem figyelmeztetés gyanánt, hogy igen, olykor még a jó anyákkal, bárkivel előfordulhat az elképzelhetetlen.”
Ha valamire megtanított ez a kis híján tragikus élmény, az az, hogy többet az életben ne mondjak olyat, hogy velem biztos nem történne meg ez. Mert nem kell ahhoz nemtörődömnek, felelőtlennek, inkompetensnek, részegnek vagy hülyének sem lenned, hogy hibát véts. Már az is elég hozzá, hogy ember vagy.
